Nem tudom, hogy a szegénység problémája miatt érzem kiélezettebben az útkeresést, vagy más miatt, de tény, hogy akár a magunk terepi munkájában keresem a megoldásokat, akár rendszerszinten nézem az állami irányvonalat, nagyon feszítőek az ellentmondások.

A héten egy múzeumban olvastam egy feliratot, a huszárok első világháborús szerepével kapcsolatos kiállításon. “Az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregét nem készítette fel hadvezetése a modern háború kihívásaira. A hadsereg szervezetét, felszerelését, taktikáját a legfelsőbb katonai vezetés négy évtizedes, legújabb kihívásokra nem reagáló elvei határozták meg.” A folytatás arról szól, hogy pl. a repülők elleni harcban a huszárlovasság esélytelen volt, sokan haltak meg e miatt. 

Nagyon elgondolkodtam ezen a “legújabb kihívásokra nem reagáló elveken”, párhuzamba állítva azokkal az ellentmondásokkal, amelyekről most írni szeretnék. 

Nyilván talán az első, amiről tegnap posztoltam is, az önfenntartás nehézségei a generációs szegénységben élőknél. A kertművelésre való rávezetés, megtanítás, motiválás, melynek tartós beépülése még várat magára. Mert hiába van nálunk közösségi kert, maximális segítségnyújtás a saját kert gondozásához, a gyerekek bevonása, ólépítés, stb., minden próbálkozásunk csak átmeneti sikereket hozott, egy-két évre terjedt ki a motiváció. Az meg ugye, ami nem épül be úgy a mindennapokba, hogy az életük része legyen, és nélkülünk is fennmaradjon, nem tekinthető igazán eredménynek. 

Persze van, ahol sikerült, de nem tömeges, és a sikerek között is hamar megtörténik a visszarendeződés, elég egy előre nem látott kockázat bekövetkezése. Sokat elemzem magamban a beszélgetésekből kapott információkat, hogy megértsem, mi lehet az ok. Egyfelől biztosan az, ami mindennek a gátja, hogy nem azonnali a célteljesülés, vagyis, hogy dolgozni kell benne, hónapokon át, mire eredménye lesz. A kudarctűrés minimális, elég, ha ebben valakinek megdézsmálják a kertjét, ha túl nagy a hőség és az aszály, ami miatt nem úgy sikerül a termés, ahogy azt elvárják, vagy egy ragadozó megtizedeli a kiscsirkéket. Vége hamar a lelkesedésnek, “nem éri meg”, mondják, és nagy munka rábeszélni őket, hogy folytassák, hátha legközelebb szerencsésebbek lesznek. 

Másfelől pedig egy új üzenet, a fogyasztói világból: a termékek megvásárlásának van presztízse, nem a kétkezi munkával történő előállításuknak. Aki folyamatosan szembesül azzal, hogy nem veheti meg, vagy nem akkor veheti meg azt, amit és  amikor szeretné, azok számára a mások által előállított, másoknak elérhető dolgok megvásárlása olyan visszacsatolás, amitől ő is azt érzi: megengedheti magának, ő is ugyanúgy, mint bárki más. A számukra a mindennapi életben elérhetetlen jólét szimbólumává válik a “rendelés”, a megvásárlása azoknak a dolgoknak, ami természetes a nem napról-napra élők számára. 

Számomra mindig torokszorítók azok a pillanatok, mikor a húspultnál vásárolnak. Ahogy túl hangosan, kompenzálva, körbe nézegetve mondják a hentesnek: “20 csirkecombot”, vagy “azt a nagy darab karajt”. Sokan nem értik a boltban az élelmiszerek között fintorogva válogatót, mintha minden nap osztályon felüli minőséget venne, miközben láthatóan nem ez a helyzet. És aki ezt nem tudja, annak nem lehet érteni a lakhatási szegénységben a családi eseményre hidegtálat rendelőt sem. 

Szóval, ma ez az üzenet: ha meg tudod venni, akkor vesznek mások emberszámba. Ha nem, ha magadnak csinálod, csóró vagy. Egymást is húzzák ezzel, a viszonyítás helyben még erősebben hat, sokszor értelmetlen versengést is kiváltva. 

“Fentről” érkezve az önfenntartás vidékre költözésben, kertművelésben realizálódó megvalósulásába, az egy tudatos, büszkén vállalt döntés, amit valaki pl. az egészséges táplálkozás vagy a kisebb ökológiai lábnyom miatt hoz meg, tanultan, abból a pozícióból, amiben megtehetné, hogy megvegye, de másképp dönt, és beilleszti ezt az egészet egy tudatosan vállalt értékrendbe. Itt van tudatos vásárlás, a túlfogyasztás mérséklése, környezettudatosság. Itt vannak büszkeségek a saját termés iránt, itt van mosódió, mosható betét, paleolit vagy vegetariánus táplálkozás, sajtkészítés, kenyérsütés, a természetes anyagok viselésére törekvés a ruházkodásban. Mert innen ez megtehető.

“Lentről”azonban más a nézőpont. Ott minden fontosabb, mint a környezettudatosság vagy az egészséges táplálkozás. Míg a másikban az elengedése a jellemző a fölösleges talmi csillogásnak, itt ezek a bizonyítékai lesznek annak, hogy különb az illető, mint akik körülötte vannak. Számukra ezért a hús lesz a legfontosabb az étkezésben, a cigarettából is a Malboro, akkor is, ha máskor otthon töltik a cigit a legolcsóbb dohányból, víz helyett üdítőt inni, mindennel mutatni, hogy: van. Van miből. Most. Itt beemeltetni, hogy jobb megtermelni valamit, mint megvenni a TESCO-ban, szinte lehetetlen vállalkozás.

Nem tudom, hogy lehetne ezt az akadályt megugrani. Túl sok egyéb tényező van ellenére. Bár én még mindig hiszek a közösségi szabályokban, értékrendben, no meg az oktatásban. Mert mindez, ha lassan is, de változtathat a helyzeten. De mindig, mikor látom a magukkal hurcolt literes üdítős-palackot, vagy az energiaitalt, és tudom az üzenetét, érzem, mennyire messze vagyunk ettől. 

Persze ezen kívül is érzek ellentmondásokat. Az oktatásban is. Miközben a 21.század kommunikációs eszközeivel profi módon befolyásoló politikai viszonyulás és véleményformálás hatásait látjuk, az iskolákban gumibottal felszerelt iskolarendőrök alakítják szeptembertől az elvárt viselkedést. Azért ebben is van ellentmondás. Az egyik vonal egy teljesen új hatásrendszerrel dolgozik, a másikban ugyanakkor visszafele haladunk. Egy irányítás alatt. Vajon miért nem használjuk az oktatásban is a legkorszerűbb infokommunikációs hatásokat? Miért nyúlunk itt vissza a nyers fizikai megoldásokhoz, miközben itt is használható lenne minden pszichológiai-kommunikációs eszköz? Miért nem tudunk az iskolában is hangsúlyt fektetni a közösségi szabályok kialakítására azokkal, akik ott vannak… a gyerekekkel? Olyan közeget kialakítva, amiben megtanulható a közösségben működés, megvalósulhat a szociális készségek fejlesztése? 

Nem tudom megkerülni ebben az egészben a vallást sem. Valahogy úgy érzem, sok tekintetben ma a rendszerben nem a szakmaiság a legfontosabb érték, hanem a vallásosság. Egy folyamatosan sulykolt értékmérő lett, amiben az üzenet az, hogy aki nem vallásos, nem is lehet jó. Semmiben. Miközben, európaiként, mindannyiunk alapviszonyulása ugyanazon elvek szerinti, mint a vallásosaknak. Nem ölünk, nem lopunk, nem kívánunk másnak rosszabbat, mint magunknak, stb. Mégis, ha valaki azt mondja, nem vallásos, az lassan sajnálni való, “értékcsökkent” lesz. De elvárható-e az emberektől az a fajta vallásosság a 21.században, mint a régi időkben? Az elvárás ez, egyértelmű. Ám nagy kérdés, hogy hitelesek-e ma az egyházak ezzel a szerepvállalással? Nem értem azt sem, vajon miért kell pl., hogy ennyi gyermekvédelmi intézmény hozzájuk tartozzon? Állami finanszírozással persze… Hol van az a szakmaiság, ami ezt indokolja? 

Nemrég egy temetésen voltam egy kis faluban. A pap a beszédben hosszasan beszélt arról, hogy milyen szégyenletesnek tartja, hogy a temetésen ennyien itt vannak, de a misékre a templomba bezzeg nem megyünk el. Legszívesebben szóltam volna, hogy én nem azért jöttem ide, hogy vallást gyakoroljak, hanem azért, mert ismertem, akit temetünk, és miatta vagyok itt. Mindenhol túl van tolva…

Az oktatási szegregációval kapcsolatban is sokat írtam már erről: “nem az iskola a fontos, hanem a gyülekezetépítés”. Mindenáron. De miért? Nem lennének fontosabbak az összetartó közösségek a településeken belül?

Több szakmai hálózatban dolgozunk. Ahol a vallás a vezérelv, ott teljesen más megoldási ötletek vannak. Ott olyan elvárások fogalmazódnak meg, hogy pl. a helyi vállalkozók a saját boldogulásuk ellenére legyenek odafordulók azok felé, akik segítségre szorulnak. Alkalmazzák őket alacsony munkavállalói kompetenciáik ellenére, vagy éppen vigyék a szolgáltatásaikat a szegregátumokba, mert ott nincs. Az, hogy nyilván azért nincs, mert nem éri meg, nincs vásárlóerő, és neki is fenn kell tartani magát, nem lesz szempont. A leszakadó térségek vállalkozói maguk sem milliomosok, és ha az üzletük egy településen mínuszos lesz, ott nem maradnak tovább. Mert önmagukat nem lehetetleníthetik el az egyház rózsaszín elvárásaiért. És mindebben van egy olyan hangsúly, hogy aki nem így gondolja, nyilván gyalázatos, önző alak, akiben szemernyi szolidaritás nincs…. Pedig nem erről van szó. Csak arról, hogy neki is meg kell élnie. 

Nos, lehetne még folytatni…de már így is hosszúra nyúlt ez a blog. Sok területen érzékelek ellentmondást, és miközben fontosnak tartom én is a múlt értékeinek követését, valahogy hozzám mégis azok az irányok állnak közelebb, amelyek korszerű megoldást adnak a problémákra, figyelnek az emberre, a környezetre, és felelős döntésekre készítenek fel. 

Kiútkeresés, de 21.századi módra. Oktatással, közösségfejlesztéssel, vidékfejlesztéssel.