Nagyon nehezen tudunk ezzel a területtel boldogulni. A lakhatási szegénység pedig alapjaiban határoz meg szinte mindent. Sokan élnek egy-egy házban, a víz szinte sehol sincs bevezetve, a házak javítására, állagmegóvására nincs tudás, sok helyen akarat sem. Nincs személyes élettér, a karantén talán még nyilvánvalóbbá tette, hogy ezekben a családokban nincs a gyerekeknek nyugodt tanulási környezet sem. 

Pedig dolgozunk már ezen egy ideje. Ami jó, hogy a kártyás villanyórák felszerelésével legalizáltuk és biztonságossá tettük az áramfelvételt, az életveszélyes házak jelentős részét aláfalazással, hevederekkel megerősítettük, üvegeztünk be ablakokat, javítottunk ajtókat, küszöböket, segítettünk a fűtésben, kályhákkal, kályhacsövekkel, meg persze bútorokkal, keverőtárcsás mosógépekkel, centrifugákkal, hűtőszekrényekkel, televíziókkal próbáltuk élhetőbbé tenni a környezetüket. Nem ingyen kapták, segítettek, dolgoztak érte, mert pontosan tudjuk, amiért nem kell erőfeszítést tenni, annak az értékét sem érzik. 

Sok helyen látványos a változás, kellett persze hozzá más is, a komplex problémakezelés, akik pedig a lehetőségekkel is képesek voltak élni, náluk még jobban alakult a helyzet. Van, ahol nagyon meggyőző összevetni a 10 évvel ezelőtti fotókat a mostaniakkal. Persze olyan is van, ahol szinte nem történt változás.

A CSOK az első időszakban elérhetetlennek tűnt. Aztán csak voltak, akik nekifutottak. Akik tudtak olyan házat vásárolni a faluban, ahol be volt vezetve a víz, és végig tudták vinni a folyamatot, ki segítséggel, ki önállóan, az jobb házba költözhetett. A baj csak az, hogy a faluban kevés ilyen ház volt. No meg kevésben tisztázottak a tulajdonviszonyok, és kevés a tehermentes ingatlan is. 

Maradt viszont bőven olyan család, akik segítség nélkül nem fognak tudni elmozdulni a mélypontról. A fiatal családok a szüleikkel együtt élnek, és esélyük sincs, hogy a helyzetük változzon. Az önkormányzatnak nincs szociális bérlakás programja, a kis falvakban nem jellemző az efféle. 

Eldöntöttük hát, hogy megpróbálunk ebben előrelépni. Egy sajátos bérlakás programmal, amiben nagyon erős mentorálással megpróbálunk több ponton is beavatkozni, fejleszteni az önfenntartási képességet, pénzügyi tudatosságot, és jobb körülményeket biztosítani a gyerekek fejlődéséhez is. Nyilván ott, ahol a legtöbb a baj, ahol nem látunk más esélyt a változások elindítására.

És itt rögtön bejön egy probléma. A kezdetektől érzékeltük ezt, amikor segítséget kérnek tőlünk, mindig előjön: “maguk csak a mocskosokat segítik, akik nem tartják rendben a környezetüket, akik mindig balhéznak, nem tudnak gondoskodni a gyerekeikről, tetvesek, adósságokba keverednek”, stb. “Akik tiszták, meg iparkodnak jobban élni, azokat meg nem segítik.” Aki ezzel jön, azzal nem lehet megértetni, hogy igen, ezt így csináljuk..mert azokon kell segítenünk, akik a legmélyebben vannak, persze segítünk mást is, ahogy bírunk, de mi tényleg a legnehezebb helyzetben levőkre fókuszálunk. Főleg oda, ahol gyerekek is vannak.

Örülünk, ha van, ahol erősebbek az önfenntartási képességek, akik figyelnek a gyerekek tanulására, de ahol ez nincs meg, és ott is vannak gyerekek, rajtuk is muszáj segíteni. Kiemeltebben, fokozottabban, és persze óvatosabban is, hiszen a legnehezebb családokban a legerősebb a tanult tehetetlenség, és vele az elvárás, hogy oldjuk meg a problémáikat, mindig, mindent. Ám az egész problémában érintett társadalmi csoportra jellemző, a szegénység mélységétől függetlenül a “nekem jár” szemlélet. Úgy, hogy semmiféle erőfeszítést ne kelljen tenniük, semmiért. 

Nagy konfliktusaink voltak már e miatt, több településen is, még olyan is volt, hogy valaki felmondott a társadalmi vállalkozásunkban, mert nem bírta elviselni, hogy azon próbálunk meg segíteni, aki szerinte nem érdemli meg. 

Szóval, konfliktusos egy terület ez, de neki kell futnunk. Amit biztosan tudunk, hogy a szociális bérlakás komfortfokozata nem lesz nagyobb, mint ahonnan elköltöznek. Nem lépünk akkorát. No meg azt a közösség már végképp nem viselné el. És őket sem segítené az önnön sorsáért felvállalt erőfeszítés fejlesztésében, ha sokkal jobb körülmények közé kerülnének. Kis lépések, és határozott keretek kellenek ahhoz, hogy valami változás elinduljon. 

Egyelőre egy házra tudtunk megegyezni. Ezen nincs teher, tudjuk kié, várjuk a hagyatéki tárgyalást, hogy utána megvehessük. Van még pár ilyen típusú ház a faluban, de a tulajdonosok kiléte kideríthetetlen. Örökösök, hat, tíz ember, azt sem tudjuk, merre keressük őket. Akit meg megtalálunk, ők olyan irreális árat mondanak az alap nélküli, megszakadt, sőt olyan is van, ahol kidőlt falú épületre, hogy a fülünk kettéáll. Persze ennyiért nem veszi meg ezeket senki, egy idő után elkezdik széthordani, beszakad a tető, összedől a ház, és még kevesebb esély lesz arra, hogy valaki megvegye, mert még az eltakarítás költsége is őt terhelné, hogy a helyére építkezzen. Mondjuk építkezni sem hiszem, hogy bárki fog ezekben a falvakban az elkövetkező kétszáz évben. Mert legalább kétszáz évnyi már a leszakadás, ha nem több.

No meg ott vannak azok is, ahol tudjuk, aki árulja, az csak egy önjelölt tulaj, semmi hivatalos tárgyalási alap nincs. Pedig a programunkhoz most minimum két, de inkább három ház kellene.

Persze az építést, vagy inkább átépítést, a meglevő házaknál mi is tervezzük. Az majd egy következő lépcsőfok lehet. Egyelőre azonban még el szeretnénk indulni egy -egy egyszerű kis házzal, ami biztonságos, ahol áram van, és ahol elkezdhetünk dolgozni azokkal, akik esélytelenek, hogy külön életük legyen. Fiatal nők, egyedül, gyerekekkel, tanulatlanul, támasz nélkül, minden nélkül. Komoly feltételeket és elvárásokat támasztunk majd, stabil együttműködést a gyerekek érdekében. 

Abban bízunk, hogyha e mellett munkát is adunk majd nekik, bevonjuk a közösségfejlesztésbe, mentoráljuk őket, és megerősítő lelki támasz leszünk számukra a változásokhoz, menni fog. Remélem, beválik majd. Megtanítani őket tenni önmagukért. A gyerekeikért. Mert e nélkül a gyerekeik sem lehetnek mások, mint ők. 

Íve lesz a történetnek, fejlesztési terv, önállósodással. Mert a felnőtteknél is be kell pótolni valakinek azt, amit ők sem kaptak meg gyerekkorukban. Sem tudásban, sem készségekben. 

Persze ez még egy folyamatban levő terv. Most még előttünk van az első házvásárlás, a leszakadt mennyezet és a tető megjavítása, a festés, a bútorok, a wc… Amihez pénz kell, szakember és munka. No meg dolgozni azon, hogy megértse a falu is, és ők is: nem házat veszünk nekik, hanem bérleti díjért kapják, a lehetőséghez elvárások is kapcsolódnak majd, mert a célunk, hogy önállóan megálljanak a saját lábukon. És igen, azért nekik, mert ők a legesélytelenebbek.