Emlegettem a legutóbbi blogomban, hogy milyen nehéz volt nekem is a teljes realitásában látnom ezt az egészet. Biztosan sok van még persze most is, amit nem látok, nem tudok, de sok dolgot másként értékelek már, mint az elején. No meg, folyamatos változásban vagyunk, az új hatásokat is mindig értelmezni kell, ezt sem szabad elfelejtenünk.

Szóval, írtam, hogy megtanultam elengedni a rózsaszín ködöt, ami a segítő tevékenységekben nem egyszerű. Többen rákérdeztek erre, így hát most írok róla kicsit. 

Amikor elkezdtem, minden tapasztalat nélkül csak a segítségnyújtás vágya élt bennem. Látva a nélkülözőt, a bajba jutottat, segíteni akartam. Az, hogy valaki miért jutott oda, nem érdekelt. Javítani akartam a helyzetén, ruhát, cipőt, ennivalót, villanyt, tüzelőt adva annak akinek nincs, elvinni oda, ahova soha nem juthatna el, élményt adni neki, amit soha nem érhetne el. Azt hittem, ez ilyen. Odamegyek, segítek, ők meg örülnek, hogy kihúzom őket a bajból, és aztán ebből a jobb pozícióból élik majd tovább sikeresebben az életüket. Hogy élményhez, kiránduláshoz, táborozáshoz juttatom a gyerekeiket, megmutatva egy másik világot, ami elérhető lenne nekik is, és ettől majd megfogalmazódik bennük, hogy akarják ezt, és elindul a változás.

A furcsa az, hogy az első időszakban ez működött is. Úgy tűnt, partnerek lesznek a változásban. Ők, akik generációk óta nem változtak. Elmondták, amit hallani akartam. Mert érezték, még, ha nem is fogalmaztuk meg, hogy milyen irányt mutatnánk. Kapcsolódtak. Mutatták, hogy akarják másképp. Dolgozni, tanulni, kertet művelni, közösségben működni.

Ha vendég jött, vagy riporter, spontán beszéltek erről, boldog voltam a mondataiktól, mert sosem mondtam, hogy mit mondjanak, és őszintének tűntek. A megfogalmazott vágyaik és a mi céljaink egyfelé mutattak. 

Évekbe telt, mire rájöttem, hogy ez a kép hamis. A valóságban az, amit mondtak, nem párosul akarattal. Mert az akarás képessége tűnt el. A konfliktusokban lassan kirajzolódott a kép. Meg kellett értenem a kettős beszédet, az egyik, ami nekünk szól, és a másik, amit maguk között mondanak, amit éreznek. Mert mindig ebből voltak a konfliktusok, meg abból, ha ennek az ellentmondásával szembesítettük őket. Aztán kezdtem megérteni azt is, hogy ebből azért van konfliktus, mert ők ezt tényleg így élik meg, nincs tudás a másik szempont értelmezésére, az “igazság” náluk az érdekhez igazodik, hozzájutni valamihez, ami nekik nincs. Megkapni, mindenáron, akár a másik kárára is.

Tudom, kemény mondatok ezek, döbbenetes volt, mire rájöttem a működésekre, annyira akartam hinni, hogy nem így van, de a mindennapok bizonyították, hogy amit keresek bennük, az nincs sehol. Csak én hittem, hogy van, mert abból a tudásból indultam ki, amit emberi viszonyulásból magamból bontottam ki. Magamból, aki teljesen másképp szocializálódott. 

Persze meg lehetett érteni, levezetni az ő szocializációjukból, amiben a nélkülözés, a “nincs” önzővé tesz, és a jó érzést csak a mindent felülíró birtoklás adja meg. Megérteni azt a furcsa viszonyulást a tárgyakhoz, a plazmatv-t az ágy nélküli lakásban, az okostelefon megvásárlását ott, ahol kályhát kellett volna venni. Megérteni, és próbálni megértetni is. Hogy ne kérjen kenyérre valót, ha a facebookra épp előtte  posztolta ki az új műkörmeit, vagy a hétvégi bulifotók után ne jöjjön, hogy nincs pelenka a gyereknek. Hogy ne a pillanatnyi jó számítson. Hanem a holnap is. Hogy ne a kérés, hanem az akarás működjön. 

Ha megértjük a szegregátumok világát, megtaláljuk a beavatkozási pontokat is. Világossá válik, hogy a motiváció kérdését át kell gondolni. Mert elméletben eddig mást tudtunk róla. De ez meg a valóság. Ami nem mindig úgy működik, mint az elmélet. És meg kell érteni magunkat is. Reálissá tenni a céljainkat. És elhessegeti a szemünk elől a rózsaszín ködöt. Ez nem a szentté avatás útja. Aki ezt az érzést keresi, becsapja magát. 

A rózsaszín köd nagy lépéseket diktál. Elhiteti, hogy csak a feltétel hiánya az ok. Hogy csak vetőmag kell, és csodás kertművelésbe kezdenek. Hogy csak munkahely kell, és boldogan dolgoznak majd. Hogy tablet kell, és lesz digitális oktatás. Hogy bevezethető a környezettudatos viszonyulás. És ez egészséges életmód is. Csak eddig még nem mondta nekik senki. 

Mi is boldogok voltunk pl. az első kiskertprogramokban. Együtt örültünk a zsebkendőnyi kertnek is, ahol pár hagyma, pár tő paradicsom körül örömtáncot jártunk. A szép tábla krumplinak, ahol még vegyszerezni sem kellett, mert a gyerekek egymással versengve gyűjtötték be minden nap a krumplibogarakat. Csináltunk külön gyerekkert-programot is, éveken át, tanítva és motiválva őket. Talán a harmadik évben kezdett alábbhagyni a lelkesedés. Már kevesebben akartak szántatni, és vetőmagot, palántát kérni. “Nem éri meg”-mondták, és széles volt az indokok tárháza, a locsolás hiányán át a hőségig, vagy az éjszaka ellopott termésig. Persze volt, aki megmaradt, de csak azok, akiknél az önfenntartási képességek erősebbek voltak. Ahol nem, ott maradt a dudva a kertben. 

Csak az tekinthető eredménynek, ami beépül. Addig csak remélt változás, ami pillanatok alatt visszarendeződhet. A beépüléshez pedig hosszú távú munka szükséges, sok visszalépéssel, sok újratervezéssel, a lépések megfelezésével. Addig csak hisszük, hogy működik bármi. Mivel azonban munkát, pénzt fektetünk bele, ezért nagyon akarjuk hinni, hogy működik. Itt a csapda azoknál, akik nem tudják elengedni a rózsaszín ködöt. Mert nagyon rossz bevallani, hogy kudarcot vallunk. Hogy lassabban megy. Sokkal lassabban, mint szeretnénk.

Rózsaszín köd az is, mikor egyvalaki visszatükrözi a sikert, és azt hangosítják ki. Hogy közben százakkal a környezetében nem történt semmi, azt nem kommunikálják. Láttam roma tehetséggondozó programmal fémjelzett iskolát, akiknek egyetlen eredménye egy jól szavaló roma tanítványuk volt, őt mindig fel lehetett mutatni. A többi gyerek korántsem volt ilyen sikeres, de az nem is érdekelt senkit.

Jó ideje próbálom kerülni a kiemelt pozitív példákat más miatt is. Mert a többségi társadalom ma azonnal megfogalmazza, amit a közmédia is sugall: persze, hogy sikerül “kitörni” annak, aki akarja. Íme a bizonyíték erre. Csak ennyi kell hozzá. Akarat. Holott ez messze nem igaz. Ebben az egészben nem a személyes, hanem a rendszerszintű felelősség a nagyobb. Sokkal nagyobb.

Egy esélykiegyenlítő, problémákra reagáló rendszerben csakugyan lehet akarni, mert számtalan ponton találhat valaki kapaszkodót. Tanárokat, aki hivatásként élik meg a munkájukat, és biztos kézzel tartják a gyerekben az “akaratot”. Iskolai közösség, ami megerősíti az eredményeket, és ami a szegregált iskolákban nem tud megvalósulni. Patrónusok, ösztöndíjak, pénz, ami segíti anyagilag abban, ami hiányzik. Önkormányzat, ami segít a lakhatási szegénységen, mert tudja, az akaratot gyorsan amortizálja le, ha valahol mondjuk nincs áram, vagy saját személyes tér, nyugodt tanulási környezet. Családsegítő, aki képes a családot befolyásolni a tanulást támogató viszonyulás irányába. Közösségfejlesztő, aki a kortárs csoportban is értékként tudja megjeleníteni az eredményt, az akarat betetőzését. És persze ne hagyjuk ki, hogy olyan család, ahol valaki mellette van a változást akarónak, és nem visszahúzza, hanem támogatja ebben. De a legfontosabb az állam, ami úgy szervezi a szolgáltatásait, hogy azok a legszegényebbek számára is elérhető, valós esélyeket adnak.

Sajnos ez ma nem értelmezhető. A felbukkanó “akarók” sikerei mögött, nem kisebbítve a saját személyes tehetségüket és teljesítményüket, leginkább a szerencse van, és sok-sok támogató. Egyedi esetek, amelyeket a rendszer felmutat (ha felmutat): “na ugye, aki akar, annak megy”. És ezzel ki is veti a felelősséget a nyakából, sokan pedig el is hiszik ezt. 

Hogy miért küzdök mégis, ennyi kudarc ellenére? Nem tudom jobban megfogalmazni, mint amit már máskor is leírtam. Ahogy az egyik kollégám mondta, mikor egy programban matematikai tehetséggondozást akartak megvalósítani valakik, szegregált körülmények között élő és tanuló gyerekeknél, és ehhez 11 év fölötti gyerekeket kerestek. A kollégám azt mondta: 11 év fölött már nincs tehetséges gyerek a szegregátumokban. 

Hát ezért. Mert előtte volt, de addigra felőrli mindaz, amiben élnek. Ezért kell dolgoznunk. Velük is, a szülők-nagyszülők generációjával, akikkel a munka inkább küzdelem. Mert ennyi tudással és ilyen túlélési stratégiákkal, amit az életük és a világ enged, ennyire képesek. 

De a gyerekeik mások lesznek majd. Feltéve, ha nem hagyjuk, hogy ugyanolyanok legyenek. Ha egyszer képesek leszünk rendszerszintű esélyteremtésre. Rózsaszín köd nélkül.