Mióta dolgozunk a generációs szegénységben élő családokkal, azóta próbálom megérteni ezt is. Bevallom, sokat változott ebben a véleményem, korábban erről is azt hittem, hogy jobb a gyerekeknek, ha nem abban a családban nőnek fel, ahol nyilvánvalóan nincsenek ehhez meg a megfelelő feltételek.

Aztán, elmerülve az ember a problémában, mérlegelni kezd, és kezdi látni, hogy a fizikai feltételek mellett mennyire fontosak mások is. A biztonság, a mentális állapot, az, hogy kik veszik körül a gyerekeket, és ők milyen hatással vannak rájuk, ők milyen hatással vannak egymásra, és végül, hogyan dolgozik tovább bennük az a problémahalmaz, amit már magukban hordoznak, és ami meghatározza az életüket, akár otthon maradnak, akár kiemelik őket.

Végigkísérve a kiemelt gyereket a kapcsolatrendszerünkből, már rég arra a következtetésre jutottam, hogy nem tudok több sikertörténetet mutatni akkor sem, ha otthon maradnak, és akkor sem, ha kiemelésre kerülnek. Persze azt továbbra is vallom, hogy vannak helyzetek, amikor nem maradhatnak ott a gyerekek a családban, pl. ha abúzus éri őket. Mi is jeleztünk a rendszeren belül eseteket, amikor hallottunk vagy láttunk valamit, vagy olyat mondtak el a gyerekek, ami mellett nem lehetett elmenni, esetleg épp fizikai bántalmazás nyomait találtuk rajtuk. Vagy, ha a szülő kábítószerfüggése teremtett olyan helyzetet, amikor nem volt biztonságban a gyerek. 

A körülmények? Nos, ez érdekes dolog. Olyat, amikor kizárólag a szegénység miatt került kiemelésre gyerek, olyat én nem tudok mondani. Mert a szegénység hozadéka sok minden más, és sokkal inkább ezek miatt kell kiemelni egy gyereket. A szegénységgel együtt járó problémahalmaz miatt, amiben benne van a pénzügyi tudatosság hiányától a gondozási képességekig sajátos megjelenéséig, a felelősségérzettől a konfliktuskezelésig sok minden, de leginkább az az életvezetési és gyereknevelési minta, amit ők is megtapasztaltak gyerekként, és ami csak romlott azzal, hogy a párjuk egy másik, hasonló, de mégis más problémahalmazzal terhelt mintát hozott be a közös életükbe. 

Abban azt hiszem, nagyon sokan egyetértünk, hogy ez nem az a háttér, amiben egy gyerek harmonikusan fejlődhet. De mi történik a kiemelés után? Ott megkapja-e a mindazt, amit otthon nélkülöznie kellett?  Fizikailag mindenképp, hiszen melegben vannak, van saját ágyuk, és enni is kapnak rendesen, a ruházatuk is rendben van, tiszták, és mindez nagyon fontos. Ám az a problémahalmaz, ami bennük van, kezeletlen marad. 

Az kezeletlen marad, és dolgozik bennük tovább, hozzáadódik a többieké is, akiket szintén kiemeltek, és mind hozza magával azokat a megtapasztalásokat, amelyek nem a gyerekléleknek valók, azokat a lelki sérüléseket, amelyek tovább mélyítik bennük a rosszat, és nincs, ami ezt a folyamatot megállítja.

Mindenki eszköztelen. Eszköztelen a lakásotthon, és sok esetben a nevelőszülő is, mert nem tud megbirkózni a problémákkal. Mert ezeket a sebeket már nem lehet így begyógyítani, a kihívások óriásiak, és minden gyerekben mások. És szakembert igényelnének. Hiszen nem mindegy, hogy valakit gyerekprostitúció miatt emeltek ki, vagy, mert az alkoholista apja bántalmazta, esetleg azért, mert kezelhetetlenül agresszív volt az iskolában, és e mellett rendszeresen lopott is a boltból. Ehhez nem elég a nevelő tudása. Az állandó problémák miatt a lakásotthonokban egyébként is nagy a fluktuáció, és azt tudjuk, hogy az ilyen kiégésfaktorral jellemezhető, és a nem igazán túlfizetett kategóriába tartozó területeken mindez folyamatos kontraszelekciót eredményez, így egyre kevésbé alkalmas emberek dolgoznak az egyre problémásabb gyerekekkel. 

A gyerekek szökése folyamatos gondot jelent. Az otthon jelenti a rendőrségnek, ezzel teljesítette az előírásokat. Egyébként sincs ember a lakásotthonokban arra, hogy keresse őket, sem autó, hogy utánamenjenek vele. Erre forrás kellene, és az meglehetősen szűkös. A rendőrségnek ez persze nagy munkát ad, ráadásul pontosan tudják, hogy teljesen értelmetlen, hiszen ha visszaviszik, másnap újra elszökik majd. És van olyan gyerek is, aki már szolgáltatásként használja őket, ha elege van abból, ahol épp van, akár az éjszaka közepén, maga hívja a rendőrséget, hogy “megkerültem, vigyenek vissza”. 

A szökésekkel szemben eszköztelen a rendszer. Az okot, amiért szöknek, nem kezeli senki. 

A szökés pedig gyakran együtt jár mással is. A gyerekek egy részének van megtapasztalása a bűnözés területéről, az otthon szerzett tudások pedig bent összeadódnak. A lakásotthonokban élő gyerekek nagyon gyakran követnek el bűncselekményeket, lopásokat, rablásokat, betöréseket. Van, hogy ehhez otthonról is kapnak segítséget, van, hogy új kapcsolatokat találnak hozzá. Érdemes lenne tudni, a fiatalkorú bűnözés hány százalékában érintettek az állami gondoskodásban élő fiatalok.

Eszköztelen az iskola is. A lakásotthonos gyerekek minden iskolában gondot jelentenek a pedagógusoknak. Elsősorban a hiányzás miatt, de nagyon sok más problémát hoznak be, viszonyulásban, kommunikációban, gyakran konfliktusokkal terhelt a kapcsolatuk az osztálytársakkal is. Náluk a hiányzás miatti családi pótlék-megvonás sem értelmezhető. Náluk semmi sem hat. Hallottam olyan gyerekről, akinek egy tanév alatt egyetlen napot sem járt iskolába…. Nyilván, mert folyamatosan szökésben volt, ha visszakerült, akkor pár napig hagyták, hogy akklimatizálódjon, aztán, mikor újra engedték volna iskolába, már megint elszökött. De vele mit tegyenek? Hova emeljék ki tovább az iskolai hiányzások miatt? Ki keres megoldást erre? 

Ha elérik a 18. életévet, kikerülnek a rendszerből. Az életkezdési támogatással, amiből a lakhatásukat lehetne megoldani, mint a felnőtt élet indító pontját. De erről sincsenek sikertörténeteim. Épp most hallottam egy gyerekről, aki megvett ebből egy kis házat, egy kis faluban, társat is talált hamar, ám egy rövid idő után a társ egy új, erősebb párt hozott a házhoz, és neki, aki vette, mennie kellett. Kellően megfenyegetve persze, ha valami jogorvoslathoz fordulna, és egyébként sem tudni, miféle más dolgok történtek még, mivel tartják még függőségben. Több ilyen történetet hallani, a kintiek, sok esetben a családból, kifejezetten készülnek az állami gondozottak nagykorúságára, mint pénzszerzési lehetőségre.

Szóval, azt gondolom, az oktatás, gyereknevelés, bűnözés azonos, problematikus gócpontját képezik ma az állami gondoskodásban élő gyerekek, fiatalok. Mielőtt valaki etnicizálná ezt az egészet, szeretném elmondani, hogy a mi rálátásunkban, az utóbbi évek kiemeléseiben kevesebb a roma gyerekek aránya. Furcsa viszont azt látom, hogy az életvitelszerűen bűnözésből élő családoknál, feltehetően a fizikai körülmények elégséges volta miatt alig látni kiemelést. Ott végiggörgeti őket a rendszer és legfeljebb fiatalkorú bűnelkövetőként kerülnek ki a családból, mikor a rendőrséggel konfrontálódnak. Pedig mindenki tudja, meg tudja jósolni előre a sorsukat, már kiskoruktól. Problémát jelentenek végig az iskolában, de maximum a védelembe vételig jutnak. Feltehetően itt is az eszköztelenség az ok. Mégis, talán félelemből, velük valahogy elnézőbb a rendszer. 

A nyomorúság hozza mindezt, azzal a problémahalmazzal, amivel nem tud megbirkózni az intézményrendszer. Át kellene gondolni, szervezni benne sok mindent. A gyámok rendszerétől kezdve, akik sokszor távol a lakásotthonoktól, túl sok ott élő gyereknek a gyámjai, de a problémáikkal nem ők, hanem a nevelők szembesülnek, nap mint nap. A szökések kezelését, mert úgy tűnik, ez egyáltalán nem működik. Az iskolai oktatásba való bekapcsolódásukat, amin nem talál fogást az iskolarendszer. A szakemberhiányt, amivel kezelni kellene azt a rengeteg lelki sérülést, amivel ezek a szerencsétlenek bekerülnek a rendszerbe. Megnézni, hány lány szül a rendszeren belül, termelve újra ugyanezt a réteget. Tényleges utógondozást vinni, hogy ne kerüljenek légüres térbe, ahol életvezetési képesség híján leveszik őket a “jóakaróik” anyagilag. 

Én úgy látom, mindenhol rengeteg problémát halmozott fel a családból való kiemelés, és ezek az utóbbi években folyamatosan nőnek. A rendszer szálai nem érnek össze, a problémák pedig most már egyre többször hangosodnak ki a településeken, az elhallgatott esetek számosságuk és mélységük miatt már nem tudnak az intézményeken belül maradni. 

Persze ennek a kudarca is szorosan összefügg a többivel…a generációs szegénységgel, az iskola esélykiegyenlítő funkciójának a hiányával, a lakhatási szegénységgel, a fekete-zónában ma ragyogóan vihető túlélési stratégiákkal, az egész kezeletlen problémahalmazzal.  

Az, ha egy problémával szemben egyre több területen eszköztelenné válik az intézményrendszer, arra a szakpolitikának reagálni kellene. Újratervezni, de előtte megvizsgálni, elemezni, összevetni az egészet a világ változásaival. De mindenekelőtt szembenézni a valósággal. Ez lenne az első lépés a megoldáskereséshez.