Az iskolán belüli erőszak egy látlelet.

Pontosan tükrözi a mai társadalom, a családok, és az intézményrendszerek állapotát. Mentálisan, konfliktuskezelésben, kommunikációban, szakmaiságban. Az, hogy a megoldáskeresés ebbe az irányba mozdul, az is logikusan levezethető mindebből. 

Pár hónapja, még a járvány előtt, kértek tőlem egy cikket az iskolai erőszak kapcsán, amit én megírtam, ahogy én látom, tapasztalom. Nem fogadták el, mert úgy ítélték meg, túlságosan az iskolai szegregáció felől közelítettem meg. Nem tudtam máshonnan, mert szerintem az iskolai erőszak ritkán jelenik meg az (elit)gimnáziumokban, és sokkal gyakoribb azokban a szakiskolákban, ahova a zömében leszakadó társadalmi csoportokból érkeznek gyerekek.

Nincs még pontos információm arról, mely iskolákban tervezik az iskolarendészet bevezetését, de amit hallottam, az épp az ilyen középiskolákat említi, amelyekről én is beszéltem. No meg nyilván azokból az általános iskolákból is kerül majd bele, ahonnan ide érkeznek a gyerekek.

Nézzük kicsit pontokba szedve, miért érzem ezt látleletnek. 

1.) A családok, ahonnan a bántalmazó gyerekek érkeznek (eltekintenék az egyedi, pszichiátriai esetektől, inkább jelenség szinten írom le, ahogy én látom): lakhatási szegénységben érintett, létbizonytalanságban élő, a túlélési stratégiát többnyire a kriminalizáció útján, vagy a feketegazdaságban kereső és megtaláló családok. Tanulatlan, sok esetben alapkészséghiányos szülőkkel, akik a tanulás és a munka jövőképző hatását gyerekként nem tapasztalták meg, nem jött ehhez minta sem a családból, sem az iskolából, generációk óta. Ami átment, az a pénz szükségessége a boldogsághoz, ennek megszerzéséhez a hosszú távú, kitartó erőfeszítés helyett a gyors hozzájutás mindent felülíró vágya épül be. Ha ebbe még hazugság, sőt jogsértő dolgok is becsúsznak, az számukra pozitívumként értelmezett, hiszen ügyességet mutat, a másik átejtésében, megalázásban, a rendőrök kicselezésében, stb. 

A családon belüli erőviszonyok nem kiegyenlítettek, a családon belüli erőszak gyakori, a verbális kommunikáció is agresszív alapú. A családon belül is az erősebbé lesz a hatalom, a tárgyi javak, legyen szó élelemről, telefonról, vásárlási célokról, túlélésről. Aki innen jön, annak nincs receptje a problémák nyugodt megbeszélésére, az empátia náluk nem alapozódik meg, a “mindent uralni, a környezetben központi erő lenni” a cél, a “tartson tőlem mindenki, én parancsolok” érzésért van küzdelem. Ha otthon ehhez lát mintát, ezt hozza be az iskolába. Akkor is, ha otthon alul marad, és akkor is, ha már otthon is uralja a terepet. Ehhez kap megerősítést, kicsi korától, és ehhez igazodik az életstratégia.

2.) Az iskola: Valamikor, amikor még nem volt ekkora az oktatási szegregáció, és nem nőtt ekkorává a problémahalmaz, a tanárok megbirkóztak a feladattal. A szabálytudat általánosabb volt, és a kortárs közösségi hatásban is sok pozitív elem segített, mert pl. sokkal több közösségi program volt, és így az iskola még tudott dolgozni a hatását leamortizáló dolgok ellen. Nem volt tömeges a problémás gyerekek jelenléte az osztályokban, volt kortárs minta, másféle, mint amit otthon láttak. De a szegregáció fokozatosan növelte a plusz pedagógiai munkát igénylő gyerekek számát az osztályokban, ám ezt a plusz munkát nem volt, aki bele tudta volna tenni. A szegregálódó iskolák folyamatosan lettek szakember-hiányosak, a folyamat végül önjáró, öngerjesztő lett, minél nagyobb problémák jelentkeztek a tanórákon, annál eszköztelenebbé váltak azok a pedagógusok, akik még maradtak a pályán. Oda-vissza szócsaták kezdődtek, amiben folyamatosan mélyült a probléma. Mert az sosem úgy van, hogy csak az egyik fél részéről van konfliktust mélyítő reakció. Magukra hagyták a pedagógusokat, szakmai segítséget, támogatást, elismerést nem kaptak, hiszen az üzenet, ami ezekből az iskolákból jött, mind negatív tartalmú volt. Azt meg nem szabad kihangosítani, el kell rejteni, el kell nyomni. 

A központi elvárások maradtak, ehhez csak csúsztatásokkal, a probléma elhallgatásával, majd hazugságokkal lehetett csak igazodni. Igazodni meg mindenki akar, akinek a létbiztonsága ettől függ. A konfliktuskezelés, az asszertív kommunikáció, a közösségépítés, a szociális készségek fejlesztése nem épült be a kötelező célok és eszközök közé. Az alsó tagozatban még kezelhetőnek tűnő osztályok szinte mind kivételnél nélkül váltak kezelhetetlenné felső tagozatban, de ennek okát nem vizsgálták, nem kerestek másféle munkaszervezési, módszertani lehetőségeket. Elindult majd általánossá vált felsőben az erőből, hatalomból induló fegyelmezés, figyelemmegtartás, a büntető szemlélet, a beírások, intők, mire a fentebb vázolt, családból érkező viszonyulások befeszítettek gyerekeket, jött a szembehelyezkedés ideje, a dac, a “ki az erősebb” harcok, bár ebben a gyerekek, koruknál fogva még többnyire alulmaradtak. Itt még a család is valamennyire próbálta, hogy túléljék az általános iskolát, a büntetések, elvonások fenyegetettsége még valamennyire visszafogó hatással bírt.

Egy dolog nem történt ez idő alatt, mert nem maradt rá erő, idő, a fegyelmezések közben: az ismeretszerzés, az alapkészségek megerősítése. Az állandó konfliktushelyzetben a pedagógusok is szabadulni akartak tőlük, ment hát a görgetés, vagy, ha nagyon nem ment, a magántanulóvá válás, szakmailag is igazoltan, a szakszolgálatoktól, hiszen a gyerek kezelhetetlen volt. Az általam sokat emlegetett “ügy-kezelés”, “ok-kezelés” nélkül. Így jutottak el a gyerekek a szakiskolákba, hogy még az tankötelezettségi korhatárig kihúzzák valahogy. De itt már nem lehet haladni annak, aki nem tud megfelelően olvasni, szöveget értelmezni, számolni. Itt már végképp elúszott a tanulás, itt már csak a konfliktusok maradtak, az erőfitogtatás, mint közösségi élmény. Már nem lehetett dolgozni azokkal a, legalábbis fizikai értelemben szinte felnőtt fiatalokkal, akik nem tűrik a korlátokat, szabályokat, sehol, akiket megszólítani, akiknél tanulási motivációt kialakítani, alapkészségeket fejleszteni már túl késő. Már nem sikerül a pedagógusoknak. 

A tanárok többnyire nem is értik, hogy miért nem tisztelik bennük a tudást, a szakértelmet, a támogatni akarást. Belekényszerülnek, hogy erőből akarjanak ők is, legalább verbálisan, visszavágni, vagy csak jelezni a határt, felőrlődnek, ők is emberek, a durva beszólásokat nem bírják reakció nélkül hagyni. Nem tudnak mit kezdeni a mentális problémával küzdő gyerekekkel, ők nem ezt tanulták, hanem az ismeretátadást. És tőlük a rendszer ma is ezt kéri számon. Amit képtelenek teljesíteni. A gyerekek pedig megérzik: átvették a terepet, az irányítást. Ők diktálnak, azt csinálnak, amit akarnak.

3.) A társadalmi hatások: Mindehhez jön egy egyre romló mentális állapotú társadalom, a tudatosan épített árokásás, kirekesztés, gyűlöletkeltés, egy olyan “társadalmi igazságosságra” alapozva, amiben nem tűrik a másságot, és amiben csak az egyéni felelősség az egyetlen indok a problémákra. Az egyén, aki okolható. A bűnös kikiáltása. Ami korábban pár embertől suttogva, sokszor maga előtt is szégyellve kimondott gyalázkodás volt, az ma tömeges, büntetlenül kiordított, büszkén vállalt ítélkezés. Amire a nyitást, a mintát a kormányzati média adja.  Ugyanúgy működik minden, mint a fent leírt családokban. Csak már társadalmi méretekben. A “nekem lehet, mert én vagyok az erősebb” elv mentén. 

Erre megoldásként jön a javaslat, a rendőrséggel. Egy olyan elem beállításával, aminek majd vissza kellene állítania a “rendet”. Ügyeket kezelnek megint, ám az okok folyamatosan fogják termelni az ügyeket. Lehet, most elérik, hogy nem az iskolában csúcsosodik ki. Hanem majd az utcán. Akkor oda is több rendőr kell majd. Megoldható.

A baj akkora lett, hogy ez már elkerülhetetlen. De a megoldáshoz ez nem fog elvezetni, ebben biztos vagyok. Átmenetileg úgy néz majd ki, hogy mennyire sikeres. Aztán majd kiderül, hogy nem… és a helyzet követelni fogja majd az újabb területekre való kiterjesztést. 

Közben a színterek, ahol kezelni lehetne a problémát, maradnak érintetlenül. A lakhatási szegénység, a fekete zóna  a munkavállalásban, a korrupció, az “okosban” történő megoldások, a családok mentális problémáinak kezelése, az iskolák szakemberhiánya, a módszertani kultúra és a szakemberképzés változásokhoz nem igazodó jellege, és a médiában újra és újra felerősített, a politikai hatalomszerzésért kijátszott gyűlölet-kártyák. 

Közben pedig egyre többnek látják “igazságosnak” a büntetést, az általuk hitt értékrend másokra történő erőszakos rákényszerítését. Csak az “általuk hitt” kifejezés kétséges. Mert ez, mint a történelemben annyiszor láttuk, nem egy egyetemes és örök érvényű kategória.