Ez a hét leginkább azzal telt mindenfele, hogy jelenséggé vált a lazuló szabálytartás, és az emberek az elvártnál jóval több mozgásban vannak. Kirándulnak, vásárolnak, sokan nem törődnek a veszéllyel, nem hordanak szájmaszkot, stb.

Mi is küzdünk ezzel, és nem tudom igazából, miért nem fél a veszélytől a társadalom jobb pozícióban élő része, a leszakadóknál jobban értem az okokat…talán. Bár a félelem sokkal erősebb attól, hogy a bezártságban, jövedelemszerzési lehetőség nélkül hogyan vészelik át a heteket, lehet hónapokat is, mint attól, hogy a vírust elkapják. Így aztán, látjuk mi is, ha nem is mindenkinél, de sok családnál van jövés-menés, rokonlátogatás, vásárlás a gyerekekkel együtt, a gyerekek is hol az egyik, hol a másik faluban bukkannak fel, mikor próbáljuk keresni őket, a tanulás miatt. Utaznak tömegközlekedéssel is, autóval is. 

Hiába kérjük, ránk hagyják, persze, nem megyünk sehova…aztán mégis. A héten mindenkit kértünk: ne legyen locsolkodás hétfőn, ez most nem olyan Húsvét, mint a többi…. Mindenki megígérte, páran azonban hozzátették: csak épp a családban megyünk el a gyerekekhez, vagy épp a szülőkhöz. Csak meglocsoljuk őket, és kész. És rajtuk kívül, akik eleve így kezdték, biztosan mennek majd a többiek is. 

Abban biztos vagyok, hogy mivel tapasztalat még erről nem volt, és nem is igazán tudnak mit kezdeni a “láthatatlan” vírusok, baktériumok elképzelésével sem, nem hat rájuk bénítóan a félelem ettől. A “nincs”-től való félelemről van megtapasztalás, az közelebb áll mindenkihez. 

Nyilván folyamatosan mondjuk a kézmosást, a hypós fertőtlenítést, az ajtókilincsek, mobiltelefonok áttörlését, a veszélyeket, hogy viheti a kezén valaki haza egy autóból, a bevásárlókosárról, stb. Kértek szájmaszkokat is, sokan….csak remélni tudom, hogy hordják… és szkeptikus vagyok abban, hogy minden edukálás ellenére megfelelően és naponta tisztítják-e?

Felmerült több csatornán is, hogy a szegregátumokba is kellene szájmaszk, mert az idősotthonokhoz hasonlóak, ha nem is épp úgy, de zártabbak, mint a nagyobb települések, és ha ide is beüt, hasonló pusztítást végez. Részben azért, mert a higiéniai feltételek messze nem adottak, a legtöbb házban nincs bent a víz, és azért is, mert túl sokan élnek egy légtérben, több generáció is. No meg, ne feledjük azt sem, hogy az immunrendszerük is gyenge, és ezért is veszélyeztetettebbek. Sok a krónikus beteg, szinte mindenki dohányzik, és így kiemelt kockázattal számolhatunk. 

Nem tudom, ezen a szájmaszk segítene-e, de talán nem is ezen a ponton érzem a legnagyobb kockázatot, hanem a szabálytartás sajátos rendszerén, amit évek óta próbálok megérteni, és igazítani valahogy a többségi társadalomban elvárt írt, vagy íratlan szabályokhoz.

A szabály meghatározása: valamely tevékenység körülhatárolt, előírásokkal meghatározott rendje a veszélyek elkerülése érdekében. Most ez világos, de szabályok ugye vannak járványhelyzet nélkül is, előírások, rendszabályok, törvények, és vannak az emberek között is, pl. igazmondásra, átverésre, megsértésre vonatkozók. 

Nos, ennek sajátos rendszere van a generációs szegénységben élőknél. Az ok világosan visszavezethető az életvezetési, vagy talán pontosabban a túlélési stratégiákra. A mindennapos frusztráció az alapszükségletek kielégítésének nehézségei miatt átformálja a szabálytudatot. A szabálytudat ugyanis szerintem a közösségi tudathoz kötődik, míg a túlélés az egyénihez. Ha nincs közösség, nincs csoportidentitás, a közösség belső rendjéhez igazodó önszabályozás, akkor nem az lesz a fontos, hanem az egyéni érdek. 

Ha pedig az egyéni érdek a közösségi szabályok áthágásával érvényesíthető, akkor abban az irányban kezd átszerveződni minden. Minél inkább azt érzékeli valaki, hogy így boldogulhat, annál erősebb stratégiákat alakít ki arra, hogy ezt így tegye. A következmények felelőssége nélküli gondolkodás lesz a meghatározó, kifele és befele is. Tetten érhető ez (nyilván más tényezők befolyásolásával) a felvett és nem fizetett kölcsönökben, a kriminalizáció területén megnyilvánuló viszonyulásukban, abban a folyamatosan bővülő tudásban, amit az életvitelszerűen bűnözésből élő családoknál látni, de minden másban, kérésben, reagálásban, amit olyan nehéz volt kiismerni nekünk, akik nem ebben szocializálódtunk. 

Befele, a családok fele is egészen sajátos, talán még nehezebben érthető, ahogy apró dolgokból milyen konfliktusokat gerjesztenek, máskor pedig minden további nélkül túllépnek olyanon, ami számunkra elképzelhetetlen lenne. Talán úgy mondanám, hogy egy külső szemlélő számára nem logikus súllyal ítéltetnek meg dolgok a családokon belül és között. 

Nagyon érdekes, hogy ezeken a viszonyulásokon, lehet-e, és hogyan lehet változtatni. Mert hogy kellene, az nem kérdés, hiszen együtt kell élnünk, egy társadalomban. Mi, az Igazgyöngyben azon az állásponton vagyunk, hogy vissza kell építeni a közösségeket, azokkal a szabályokkal, amelyek azt működőképessé teszik, fel kell építeni a közösségi tudatot újra, mert az már csak nyomokban lelhető fel. Mondjuk, máshol is, de a szegénységfaktorok halmozódásánál különösen fájó a hiánya.

Az is világos, hogy ehhez a körülményeket is igazítani kell, fogást találni a lakhatási szegénységen, megélhetésre alkalmas munkalehetőségeket adni nekik, megpróbálni bepótolni mindazt a felnőtt generációban, amit sem a családjuktól, sem az iskolától nem kaptak meg. Különben ezt és ennyit adnak tovább a gyerekeiknek, ez a minta, és ők is e szerint élnek majd. 

No igen, az iskola. Azon azért sok múlna, bár önmagában már nem elég a hatása. Ott nagyon nagy szükség lenne a szociális készségek fejlesztésére. A személyes és a társas készségekre is. Mert ezekben óriási hiányokat látni ma a szegregátumokban. 

És még mielőtt valaki azt gondolja, hogy elég a pozitív hozzáállás, a szeretet, a barátság, és minden csodálatos lesz, el kell mondjam, szerintem nem így van. Vannak helyzetek, családok, akiknél a változáshoz szükséges a szabályok betartását szigorúan kezelni. Hatósági eszközökkel is. Ez pedig azért mélyült el ennyire, mert a probléma szőnyeg alá söprése volt a jellemző, nem a megoldáskeresés. Most már olyan mélyen megcsontosodott viszonyulásokkal lehet találkozni, amivel nagyon nehéz megküzdeni. Romantikus elvárásokkal kezelni szerintem már nem lehet ezt a problémát. Bárcsak lehetne még. De azt a pontot már rég elszalasztottuk. 

Most azonban a szabálytartás mindannyiunk érdeke lenne. A túlélésért. De sokaknak nem megy. Mert nem értik, nem érzik, nem e szerint éltek. Akkor fogja megérinteni őket, mikor a közvetlen környezetükben haláleset történik majd. De az már késő lesz. És a reakciók is kiszámíthatatlanok lesznek. 

Sokat gondolkodom, mit lehetne tenni… A “mutassuk meg, hogy tudunk mi, cigányok is maszkot varrni” típusú mozgalmakban nem hiszek. Nincs közösségi tudat, és e nélkül minden ilyen, még, ha belülről indul is, kérészéletű. Megtapasztaltuk már ezt is. De valahogy meg kellene találni a módját, hogy megértsék, mekkora a veszély. És ezt nemcsak az ő érdekükben mondom, hanem mindannyiunkéban.