A koronavírussal kapcsolatban folyamatosan posztolok majd a facebookon, ez a blog most nem erről fog szólni. (Remélem, a jövő héten meg már pozitív dolgokról tudok beszámolni ezzel kapcsolatban.)

Írtam mostanában pár blogban arról, milyen nehéz időszakot éltünk meg a kis faluban, ahol a modellfejlesztésünk folyik. Lassan stabilizálódik minden, és persze tisztul is a kép, hiszen egy ilyen kis településen semmi sem marad titokban, előbb-utóbb minden kirajzolódik. Meg a konfliktusokban folyamatában is átrendeződnek a dolgok, az indulatok helyét felváltja a mindennapok problémakezelésének fontossága.

Nehéz volt nekem is, érzelmileg nagyon megterhelő volt, hiszen pár család támadott mindent, amiben hittem, amiért eddig dolgoztam, képtelen vádakkal, hazugságokkal, ráadásul kívülről is mozgatták ezt, “tanultabban”, nem is egy vonalon, ami eddig nem volt jellemző. Van, akit már látunk ebben, és van még, akit csak félig, de biztosan meg tudunk majd mindent. Én leginkább a motivációt szeretném tudni, érteni, hogy kinek, miért áll érdekében egy segítő civil szervezet hitelének a rombolása. Remélem eljön az ideje, hogy meg tudom majd kérdezni tőlük ezt. 

Mint minden konfliktusból, ebből is rengeteget tanultam. Nekem is tükröt tartott ez az egész, leginkább arról, hogy miközben mindig azt hangoztatom, ebben a munkában nem lehet figyelmen kívül hagyni senkit, hiszen mindenki hat valahogy a közösségre, a többiekre, közben ez az elv alárendelődött az érzelmeimnek. Mert túl erős bennem a bizalmi kötődés, és az általam fontosnak vélt emberi értékekhez való ragaszkodás. És igen, az utóbbi időben lettek személyek, akiktől úgy éreztem, el kell határolódnom, mert annyira ellentétesek az alapértékeik az enyémekkel. Ez pedig nem jó, ebben a munkában nem lehet ez a viszonyulásom. Nem tehetem meg.

A legfontosabb tanulás most nekem ennek az ellenkezésnek a legyűrése magamban. Nem megy egyszerűen. Pláne nem, hogy ezek a keserves hetek, a lementett élő videók, a rémes kommentek mindent elkövettek, hogy ne pozitívan gondolkodjak erről az egészről. De menni fog, dolgozok rajta.

Kaptam most egy anyagot…amiben újra olvashattam egy elméletet, amivel teljesen azonosulni tudok. Benjamin Chetkow-Yanoov a szerzője, aki azt írta, hogy egy heterogén összetételű közösség akkor lesz működőképes, ha a hatalmi viszonyok kiegyensúlyozottak, a döntésekben való részvétel mindenki számára lehetséges, és a csoportok szükségletei kielégülnek. Az egészben pedig az emberek közötti kapcsolat minősége a legfontosabb. 

Ez az elmélet teljesen rendben van. A gyakorlatban viszont számtalan hatás dolgozik ellene. Esetünkben pl. a romungro-oláh cigány ellentét, vagy az, hogy ki mióta lakik a településen, és mindehhez sajátos hatalmi viszonyok kapcsolódnak. Vagy ott a szükségletkielégítés problémája, ami a generációs szegénységben, a fekete zónával erősített túlélési stratégiákkal szintén nehezen kezelhető téma. Befolyásolja ugyanis a döntéseket, erősen torzítja a közösségi elveket, és tolja egy olyan hierarchizálódás felé, amiből sosem lehet kialakítani egy mindenki számára lehetséges döntési részvételt. 

A legnehezebb, hogy az emberek közti kapcsolatok minősége még mindig milyen mélyen van. Pedig sokat dolgoztunk már ezen, és úgy is érzem, hogy sokat alakult. De egy ilyen, ami most volt, mindig megmutatja, mennyi feladatunk van még. No meg megint előjött az is, hogy nem értem őket. Még mindig nem, ennyi év után sem. Nem értem, hogy lehet egymást porig alázni, a legbrutálisabb és legalpáribb módon, nyilvánosan is, majd az egészet “bohóckodásnak” titulálva elbagatelizálni. Azt gondolni, ha letörölnek egy videót, kitörölnek egy kommentet, akkor meg sem történt, és jelentőségét veszti az egész. 

Sok mindent megértettem már ebből, én most úgy hívom, hogy a következmények felelőssége nélküli gondolkodás, ami szerintem nagyon áthat mindent az életükben. És ezzel kellene kezdeni valamit, ha valaha integrációt óhajtunk a társadalmunkban.

Kicsit átstrukturáltam magamban is a dolgokat, hogy tudjam tovább vinni. Mert kezdetben emberekhez ragaszkodtam, és nagy veszteségként éltem meg, ha a beléjük fektetett munka és bizalom csődöt mondott. Ebből próbáltam úgy kijönni, hogy megértettem, nem bízhatok meg senkiben, és próbáltam az ügyhöz, a céljaimhoz ragaszkodni. De ebben meg veszítettem a személyes kapcsolatok jelentőségéből.

Most tisztult ez is. A munkát most úgy tudnám vizualizálni, hogy van egy egyenes, vagyis egy nyíl, ez mutatja számomra, honnan, hova akarok eljutni, a cél nem változott. És e körül az egyenes körül vannak a családok, akik néha jönnek velünk, néha eltávolodnak, és a saját útjukat járják, van, hogy előre, van, hogy hátra, aztán visszatérnek, és megint az egyenes mentén haladunk tovább, együtt. És nekünk mindig azokkal kell dolgozni, akik éppen kapcsolódnak… de közben figyelni a többieket is, hátha lehetünk olyan vonzóak számukra, hogy visszatérjenek. Így haladunk, lassan a cél felé. Együtt, a közösséggel. 

Az egész konfliktus lecsengése végül érdekes fordulatot vett. Ennek tükrében most azt mondom, ha ez volt az öntudatra ébredés ára, akkor megérte. Mert az élő videós megnyilatkozásokban, a kommentekre történő regálásokban a támadásokat lassan felváltotta a “bizonyítsuk be” vonulat. Aminek a vége egy új facebook csoport lett, akik a hét végére szemétszedést szerveztek, tegnap már másodszor is, azzal a céllal, hogy megtisztítják a falut. Az elsőn nem voltak sokan, de jó néhány zsák szemetet összeszedtek. A másodikon már többen voltak, és az összegyűjtött szemét is több volt.

Én is és a munkatársaim is örömmel üdvözöltük a kezdeményezést, hiszen mi ezt sosem tudtuk volna elérni náluk. Közben persze sok minden előjött, pl. hogy ez a közmunkások feladata is, de nem csinálják. Még az is elhangzott, hogy munkafelügyelő kellene a közmunkához. Amikor az egyik videóban hallhattuk, hogy “igaza van a civil szervezet vezetőjének azzal kapcsolatban, amit a közmunkáról mondott”, nem hittem a fülemnek. Mert ez volt az egyik nagy vád ellenem. Gyorsan le is mentettük a videót, hogy meglegyen… mert ez már gyökeresen más álláspont, mint ahonnan indult az egész.

Nagyon remélem, hogy egy vonalra tudunk rendeződni újra. Az önkormányzattal mi egy irányban haladunk, és sok család kapcsolódik hozzánk. Nyilván továbbra is tartjuk, hogy nem kötelező az együttműködés az Igazgyönggyel, mi csak egy lehetőség vagyunk, de nagyon szeretnénk, ha ehhez a kettős, önkormányzati-civil szervezeti vonalhoz nem támadóan viszonyulnának, hanem inkább kapcsolódnának. A kisebbségi önkormányzat is. Mert akkor tényleg más lenne ez a kis falu. Akkor sokkal többre jutnánk.

Persze nekem is körvonalazott ez új feladatokat. Pl. hogy jobban kell vigyáznom, mert ebben a munkában ez a falu a pilotprogram, és mindent magukra vesznek, amit a generációs szegénységgel, a roma integrációval kapcsolatban mondok, akkor is, ha az a megtapasztalás más településről, más megyéből jön. Mert számukra ez nem értelmezhető, ehhez nagyobb kitekintésre lenne szükségük.

Aztán, hogy jobban meg kell értetnünk velük, mi az, hogy civil szervezet, mire lehet hatása és mire nem. Hogy mi nem birtokolni akarjuk ezt a kis falut, hanem élhetőbbé tenni. Nem magunknak, hanem nekik. És azt is, hogy a szabályokat mindig velük alakítjuk, akik átmenetileg összekapcsolódnak velünk, és előfordulhat, hogy ezek a szabályok nem tetszenek azoknak, akik épp a távolodás szakaszában vannak. No meg, hogy a problémák kimondása nem bűn. Vagy, hogy vannak közösségi és egyéni érdekek, amelyeket összhangba kell hoznunk. Közösen. És ez bizony konfliktusokkal járhat. Meg kellene valahogy értetni, hogy az egyéni játszmák csak lassítanak, hátráltatnak bennünket a közös úton. Ugyanígy a félreértelmezések, az indulat, és a számomra értelmezhetetlen rosszindulat is. 

Mindez nagyon nehéz, küzdelmes munka.…. 

De én továbbra is hiszek a közösségfejlesztés erejében. Máshogy nem megy. Ebben teljesen biztos vagyok. A mostani változások nagyon biztatóak. Hiszen ezt akarjuk. Hogy képesek legyenek önmagukat megszervezni. De ezt lehetne úgy is, hogy ne egy rosszul értelmezett hatalmi harc legyen. Hanem egy, a település jövőjét támogató, bizalmon alapuló közös munka. A gyerekekért.