Sokszor konfrontálódok amiatt, hogy amikor a generációs szegénységben élő, zömében roma emberekről beszélek, miért problémák sorát hozom elő. Mert vannak, akiket ez zavar, szerintük nem így kellene, hanem a kultúra mentén, és biztosan én csinálom rosszul, ha nekem ezen a vonalon nem megy. Nekik biztosan menne, csak ők nem “ennyire mélyen levő” emberek problémáin gondolkodnak, és nem is a terepi munkában vesznek részt. Meg így is tanulják a segítők, a felsőoktatásban, hogy ezt kell megérteni, a kultúravesztettséget, és e mentén segíteni. A baj szerintem az, hogy közben a közvélemény a problémahalmazt éli meg, és a mentén alakítja ki a viszonyulását hozzájuk. És e mentén sikerül a gyűlöletkeltést is fokozni. 

Én igazán sokat dolgozok azon, hogy jobban értsem őket. Ezt a bizonyos kulturális, vagy kultúra vesztett vonalat is. Mindig is úgy jelentem meg köztük, hogy szem előtt tartottam: én nem vagyok roma, nem tudom, milyen lehet roma identitással élni, és nem is írhatom elő a többségi szocializációmmal, hogy kellene azt megélni nekik. Ezzel az alázattal próbálom meg értelmezni az életüket. De közben ott van az is, hogy én meg azt tudom, melyek azok a pontok, ami a többségi társadalommal való együttélésüket segítené. 

Most, ha visszagondolok a kezdeti időkre, amikor naiv elvárásokkal megérkeztem ebbe az egészbe, nevetségesnek érzem akkori önmagam. Olyan viszonyulásaim voltak, amiket mosolyogva ismerek fel egy-egy újonnan jelentkező önkéntesben, támogatóban, akiknek – éppúgy, mint nekem annak idején – fogalmuk sincs az egészről. Csak késztetés van arra, hogy segítsenek, és azt hiszik, ennyi elég, menni fog.

Mennyi dolgot kellett elengednem, és mennyit megtanulnom! Az első volt ezekből, hogy az a mesebeli mondat, hogy “jótett helyébe jót várj” baromira nem működik ebben a világban. A bizalom, amivel közelítesz, csak látszólag kap visszacsatolást, a pillanatnyi érdek azonnal felülírja. Lassan értettem meg, hogy az, amit nekem jelent a bizalom, itt nem értelmezhető.

Sokáig hittem abban, hogyha egy embert meg tudok nyerni a közösségből, olyat, aki meghatározó, vele dolgozok, helyzetbe hozom, segítem, ő majd mágnesként működve hat a többiekre. Nehezen, de végül megértettem, hogy ez sem megy,  hiába akartam hinni benne. Nem a személyekhez, hanem a célhoz kell ragaszkodnom. És cserélődhetnek ebben az emberek. Nem ez a lényeg, hanem a változás.  

Aztán ott volt a lehetőségek csapdája. Mert sokan hiszik, hogy csak ennyi. Lehetőséget kell adni nekik, segíteni, ők meg beleteszik majd a munkájukat, és csodálatos lesz minden. Sok bedőlt próbálkozás van mögöttünk, amit velük együtt dolgoztunk ki, ám a legtöbbjüknek még sem ment. Mert a saját motiváció nem volt elég arra, hogy erőfeszítést is tegyenek azért, amiben megállapodtunk.

Most keserves két heten vagyunk túl. Még mindig nehezen írom meg, mert nem akarom, hogy az itt leírtak azt erősítsék meg, na ugye, nem lehet kezdeni velük semmit… és hiába az eredményeink, tíz év munkája után is ez történik. Mégis megírom, hátha sikerül megértetnem, miért kell a gyűlöletkeltés helyett a megoldáson dolgozni velük. Minden történés ellenére én továbbra is hiszek bennük, a cigányokban. De ennyi év tapasztalata is itt van már, és az eredményeink mellett pontosan látom is, mi az, amin (egyelőre) nem bírok fogást találni.

Amivel mindig is küzdöttem, az egy családra korlátozódó, évente visszatérő hatalmi harc, amiben azt hiszem, mindent megéltünk már. Volt ebben fizikai támadás is, feljelentések, fenyegetések. A cél mindig az volt, hogy felülkerekedjenek rajtunk, és ők diktálják a szabályokat, mi meg asszisztáljunk. De azok a szabályok nem egy élhető falu irányába mutattak sosem. Ezeknek a harcoknak már kiismertük a forgatókönyvét: a közösség egy része mindig elhatárolódott tőlük, de mindig találtak olyat, akit előretoltak, használtak, majd mikor látták, nem fog sikerülni, amit elterveztek, kihátráltak mögüle, magára hagyták, és úgy tettek, mintha nem is ők rángatták volna bele azokat a szerencsétleneket. 

A forgatókönyv most is így zajlott, ebből a családból indult újra, megtalálva egy manipulálható személyt, tesztelve, most meddig megy el a cirkusz. Ami más volt a korábbiakhoz képest, az a kommunikációs színtér, mert belépett a köztük igen népszerűvé vált “élő videózás” is a történetbe, amiben persze kiderült, nem egyedül van az illető, hiszen hallhatóan súgtak neki, sőt, le is írták, mit mondjon, ami groteszk vonalat rajzolt az egészre, az olvasási készségek alacsony volta miatt. Szóval, ezeknek a videóknak az volt az üzenete, hogy az Igazgyöngy az oka minden rossznak, ami történik a faluban, adományt gyűjtünk őket felhasználva, amit ellopunk, és nem csinálunk tulajdonképpen semmit, hiszen nem javítottuk meg a házaikat, nem osztjuk szét a pályázati pénzeket, csak megalázzuk őket azzal, hogy a munkánk kapcsán szegénységről, sőt még bűnözésről is beszélünk. Hazugságok sora bontakozott ki, talán az volt a legmélyebb, hogy én, mikor valaki közülük nálunk dolgozott, azt kértem tőle, szórjon szét két zacskó szemetet, hogy lehangolóbb legyen a közeg, amit a “riportosok” felvettek, és én azzal szereztem adományt, amit aztán persze nem adtam oda neki. 

Egy rövid idő után még egy szokatlan vonal bejött. Olyan témákat emeltek be, és olyan kommentek jelentek meg a facebook oldalaikon, amiről azt kellett gondolnunk, nem tőlük származnak. Valahogy nem illett az ő tudásszintjükhöz. Pl. volt ügyesen összevágott cikk a sorosbérencekről szóló kormányzati médiából, az én blogomból, vagy épp a 300 falus kormányzati programba való bekerülésről, még egy Hitlertől származó véleményt is beidéztek. Hogy kerülhetett ez ide? Ki írta? A manipuláció innen más színteret körvonalazott.

Ment közben tovább minden, már mindent támadtak, azt is, amin az elején még vitatkoztak. Pontosan célozva arra, ami a másikat felpiszkálhatja. “Tán hülye a te gyereked, hogy tanoda kell neki?” “Megbélyegzik a gyerekedet, egy életre.” “Ezt a szégyent, amit az alapítvány okozott, már soha nem tudjuk lemosni magunkról.” stb. És folytak közben a faluban a személyes megkeresések, fenyegetések is.

Voltak kontroll-vesztett pillanatok is. 

Már épp azon gondolkodtunk, hogy elérte a facebook kommunikációjuk a gyűlöletkeltés szintjét, és jelenteni fogjuk, mikor elkezdték törölni a posztokat, videókat. Miután lendületét vesztette a dolog, az egészet elindítók, ahogy máskor is, lassan kihátráltak. 

Túl vagyunk ezen is, újra, talán már minden lenyugszik. Mi dolgozunk tovább, ahogy eddig is, azzal a többséggel, akik nem fordultak ellenünk, vagy éppen kiálltak mellettünk, vállalva a fenyegetéseket, iszonyúan alpári támadásokat. Azokkal, akik ellenálltak a személyes nyomásgyakorlásnak is. Voltak nagyon szimpatikus kiállások, érvelések, vélemények, elhatárolódások. Kitartottak a társadalmi vállalkozásban dolgozók is, pedig kaptak ők is gyalázkodást rendesen. Ezeknek a pozitívumoknak nagyon örültünk, hiszen a közösség erősödését mutatják. De sokan hallgattak, mert féltek, attól, hogy “ránk jönnek”. Megértettük őket is. 

Továbbra is azt tartjuk, amit eddig, mi egy lehetőség vagyunk a faluban, nem kötelezettség. És persze próbáljuk elemezni a történteket. A lementett videókat, kommenteket, összeilleszteni a hallott információkkal. Kideríteni, ki, vagy kik álltak a háttérben, miért most, és milyen szándékkal futottak neki az Igazgyöngy iránti bizalomvesztés keltésének. És azt is megtudni, ha van ilyen, hogy kinek a megbízásából tették ezt és miért. Ki fog derülni, előbb-utóbb biztosan. 

Ami félelmetes volt most, az a manipulálás átélése. Az a tűpontos célzás, amivel be tudtak mozgatni ekkora indulatokat. Az, mikor látszott, ők sem tudják már kontrollálni azt, akit felbiztattak. Kész szociológiai tanulmány volt ez a két hét. 

Annyi mindent tudnék még írni ennek az egésznek a tapasztalatiról. Fogok is majd még, mert nagyon fontos tanulságai vannak, de ez a blog már így is túl hosszúra nyúlt. Van egy sor megtapasztalás a tudatlanságról, ami a manipulálhatóság alapja, erről a furcsa, következményekkel sosem számoló gondolkodásról, a fekete zónával függőségben tartott emberekről, a kisebbségi önkormányzatok szerepéről, vagy arról, milyen kárt okoztak ezzel a gyerekeiknek, akikkel mi az iskolában, tanodában dolgozunk. Neki is, akivel másnap órám volt, akinek az apja másfél óráig élő videóban gyalázkodott ellenem, és most ott, a tanteremben kellene berendeznünk magunkat ehhez, mindkettőnknek. 

A képlet most erősen kirajzolódott: tanulatlanság + mások hibáztatására, önérzetre, vélt igazságtalanságra célzó hergelés. Ennyi. És bármi megtörténhet. Észre sem veszik, hogy felhasználják őket. Nincs rá tudásuk. Behúzhatók mindenbe.

Évek óta kiabálok, hogy nézzünk szembe a problémával, ne hazudjuk azt, hogy nincs. Mondom mindig, hogy nem szabad úgy tennünk, mintha ez egy rózsaszín sikersztori lenne, rész-, vagy álsikerek felmagasztalásával. Újra és újra kiabálok, hogy nem szabad engedni a szegregált oktatást, mert ott, maguk között ugyanaz a hatásrendszer éri őket, amiben otthon vannak. Évek óta próbálom megértetni, hogy mekkora a baj, ami napról napra csak nő. 

A felelősséget rájuk, a cigányokra tolni bűn. Mert a problémával szembe nem néző politika, a működési hibák rendszere tette és teszi őket ilyenné. Az uszítás ellenük ebben a helyzetben a legveszélyesebb eszköz.

Aki érti ezt, az tudja, nem szabad hagyni, hogy felhasználják, kihasználják őket…. Ma a gyűlölet célpontjai, holnap eszközök lesznek más politikai célra. A tanulatlan ember nem érti a világot. Olyan ország lettünk, ahol a gyűlölet mentén szerveződnek erősebben a dolgok, és ahol a manipuláció természetes eszközzé vált.

Én továbbra is maradok és dolgozok tovább. Nem cigányként, de értük is. Aki hagyja, azt segítem a kollégáimmal együtt, hogy a gyerekeiknek más jövőképe lehessen. És ott leszek én is vasárnap a tüntetésen, a gyöngyöspatai helyzet miatt. Ezután a két keserves hét után is. Mert ez csak megerősítette bennem, hogy menni kell…mert nem lehet így hagyni őket. Nem szabad, hogy gyűlöletkeltés eszközei legyenek.

Pontosan tudom, mennyire veszélyes ez. Mindannyiunkra nézve. Már visszafordíthatatlan folyamatokban vagyunk benne a leszakadó térségekben. És még mindig fokozzák. Mi lesz a vége?