A roma integrációval kapcsolatban gyakran elhangzik, jó példákat kell felmutatni, olyanokat, akik tanultak, kitörtek, és követendő mintát mutathatnak a többieknek. Ők a roma hősök, akiktől persze a többségi társadalom jelentős része elvárja, hogy menjen vissza az övéihez, és dolgozzon annak a társadalmi csoportnak az integrációján, ahova született.

De sokan nem teszik ezt. Sokáig én sem értettem, miért, én is belecsúsztam egy többségi viszonyulásba, mert könnyebb volt úgy, ítélkezve, mint értelmezve a helyzetüket. Aztán az egészet helyretette bennem egy ilyen kitörés végigkísérése, Hencidától Pannonhalmáig, majd Párizsig, jelenleg pedig épp Budapesten. Írtam már erről itt is, hogy közben értettem meg, vele, mentorként, „pótanyaként”, mi megy végbe bennük, akik meglépik ezt az iszonyú szociokulturális űrt, és ide már nem tartoznak, ott meg mindig cigányként szintén nem találnak olyan befogadásra, amit elvárnának, szeretnének. Átéltem vele, mit jelent ez, érzelmileg is. Megtapasztaltam, hogy tolul elő az elszakadás ellenére is a szocializáció, és mennyi idő, energia és pénz az, ami kell ahhoz, hogy legalább a lehetőség egy másféle döntésre, megteremtődjön.

A kirekesztés érzését is velük éltem meg, mióta ezt a munkát végzem, a láthatatlan falakat, melyek az ember körül villámgyorsan épülnek fel bizonyos szituációkban, hiszen „ha valaki cigányokkal dolgozik, nyilván olyan ő is…azzá válik..”

Most úgy tűnik, a mesterségesen is gerjesztett gyűlöletnövekedés közben, hogy a jó példák, a roma hősök sem erősítik a problémával való szembenézést. Egyszerűen azért, mert (és ebben a média is ludas) nagyobb hangsúlyt kap benne az illető személy akarata, mint az őt támogató környezete, amelyben ott vannak családtagok, pedagógusok, mentorok, akik meglátták bennük a lehetőséget, és nem hagyták őket, mint sokat hagynak mások, hanem fogták, tolták, támogatták, bepótoltak, segítettek, biztattak, erőt adtak neki. Nem domborodnak ki ezekben az életutakban a szerencsefaktorok sem, pedig az is kell, a szerencsés találkozások, melyek hatnak, erősítenek szintén. Nem akarom persze azt mondani, hogy az illetők akarata nem fontos. Nagyon is az. De ha azt erősítjük a példájukkal, hogy csak annyi, akartak, és na ugye, csodás karriert futottak be, ezzel leegyszerűsítjük a problémát, és kizárólag a személyes felelősségek körébe sorolunk mindent. Pedig mindannyian tudjuk, az élet nem ilyen. Bizony sok tényezőnek együtt kell állnia egy karrier kibontakozásához.

És ennek példáján lesznek azok a megállapítások, amelyek két csoportra osztják őket, azokra, akik akarnak, és kitörnek, és azokra, akik nem akarnak. Őket pedig, a nem akarókat, elítéli, megveti mindenki, és nem firtatja tovább, hogy vajon mitől akart az egyik, és miért nem akar a másik. Hogy mit jelent az, ha az akarás képessége is elvész. Pedig, ha elemeznénk azoknak az életútját, kiskoruktól kezdve, akik kitörtek, és ezt is mellé tennénk a történeteiknek, akkor árnyalódna a kép, és a többségi társadalom felelőssége, a rendszer működési hibái is rögtön érthetővé válnának. És talán meg tudnánk mutatni azt is, mit jelent a szocializáció, hol, mitől törik meg vagy éppen nem, az ördögi kör.

Én meg tudom érteni azt is, aki befejezve a tanulmányait, azt mondja: épp azért tanult, hogy ne kelljen azt az életet élnie, mint a szüleinek, testvéreinek, vagy osztálytársainak…miért kellene neki visszamennie? Ő másképp akarja, máshol, másmilyen jövőképpel. Esetleg másmilyen szakmában.

Szerintem nem az a legfontosabb az integrációért végzett munkában, hogy aki dolgozik velük, cigány-e vagy sem. Sokkal fontosabb, hogy tud-e olyan alázattal dolgozni, amiben nem ő mondja meg, nem romaként, hogyan kell a roma identitást megélni, hanem megpróbálja megérteni, hogy élik meg azt ők, a közegükben. Ugyanilyen fontos a többségi társadalomból hozott tudás, mert az meg a befogadás tételeit hozza ebbe a csomagba. A fontos ebben a partneri viszonyban van, annak a felismerésén, hogy az integráció nem kizárólag a tanult többségi társadalom szabályai szerint kell, hogy történjen, hanem együtt, mindkét fél kompromisszumaiban fogalmazódhat meg.

Alázat egymás iránt. Annyira fontos lenne. Én úgy érzem, hogy ez nincs meg. Egyik oldalról sem, még a roma értelmiség oldaláról sem.

Akik az integrációért nem közvetlenül a terepen dolgoznak, hanem az állami intézményrendszerben, nos, nekem ők a legfurcsábbak. Egyrészt, mert nem értem, hogy tudnak asszisztálni ahhoz, ami történik, akár a szegregált oktatás kérdését, akár a korrupciós ügyeket, a nyilvánvalóan rossz beavatkozási pontokat nézem. Hiszen nekik érteni kellene, ők választották azt, hogy roma értelmiségiként a rendszerben ezért dolgoznak, mert meg tudják értetni azokat a szempontokat, amelyeket a nem romák nem érthetnek. Ők hogy tudják eltűrni a rasszista utalásokat, kijelentéseket, a kormányzat részéről, vagy akár a kormányzati médiában? Miért nem fognak össze és emelnek szót ezek ellen?

Inkább hallgatnak, láttam magam is összenézéseket, zavart mosolyokat tőlük, egy-egy kényes szituációban. Mikor én, nem cigányként, elvártam volna, hogy szóljanak, de nem tették. Vajon miért nem? Nyilván azért, mert fontosabb lett a többségi befogadás (hierarchikus alárendelődéssel megerősítve) az értékrendjükben, mint a roma identitás képviselete, vagy a munkájuk értelme, célja. Mindez pedig azért is furcsa nekem, mert más viszonyrendszerben pedig megfogalmazzák: nehogy már egy „gádzsó” megkérdőjelezzen bármilyen döntést, amit őt hoznak meg. A „gádzsótól” viszont minden elfogadott, ha a hierarchiában felettük van. Szóval, furcsa, ambivalens állapotban vannak ők, akik a rendszer részeként dolgoznak a roma integrációért.

Aztán ott vannak azok a roma értelmiségek, akik meg a rendszeren kívül vannak. Jogvédők, civil szervezeti vezetők, korábban a rendszeren belül dolgozók, aztán onnan kiesők, hiszen ez is úgy működik, politikai besorolással, hogy vannak a „mi” roma értelmiségeink, meg van a „másik oldalé”. Itt is érthetetlen nekem, miért nem bírnak kompromisszumokat kötni, szerepeket beosztani, együtt lépni, egymást támogatni. Hatalmi harcok? Nem tudom. De nem látok olyan összefogást, ami előremutató lenne. A kisebbségi önkormányzati rendszert inkább nem is hozom most ide, mert az aztán tényleg ezer sebből vérző, a manipulációnak kitett egységei ennek az egésznek. És alattuk még ott vannak a szétesett közösségek, amelyeket nem képesek összefogni, mert nincs rá sem tudásuk, sem képességük, és eszközeik sem.

Persze tudom, nem egységes a cigányság. Azt is, hogy hosszú az út az integráció felé, hogy az inklúzióról ne is beszéljek. És tudom azt is, hogy igazából még egyetlen kormány sem nézett szembe ezzel a problémával, mindig a szőnyeg alá söprés volt a jellemző. Csakhogy már nem fér tovább oda…kifolyik, kibuggyan, oda folyik a lábunk alá, és hamarosan nem tudunk tőle lépni. Sehova. Nem tudunk tovább úgy tenni, mintha nem lenne.

Tudom, nagyon nehéz. De az biztos, hogy mindenkinek dolgoznia kell ezen. Nektek is, kedves roma értelmiségek. Nem csendben lenni, hanem kiállni azok mellett, akik hallatják a hangjukat, és akarnak tenni a roma integrációért. Akár cigányok, akár nem. Akár olyan cigányok mint ti, akár „nem olyanok”.

Igaz, ahhoz legalább a célt meg kellene tudni határoznunk. Közösen, egyetértésben.