Egy ismerősömmel nemrég a generációs szegénységből érkező, szakképzésben tanuló gyerekekkel kapcsolatos tapasztalatainkat egyeztettük. Láncszerűen kapcsolódtak egymáshoz az észrevételeink, az általános iskola alapkészséghiányos befejezésétől a szülői minta hiányáig, ami mind egyenesen vezet a 16 évesen az oktatási rendszerből kikerüléshez, és ugyanannak az életpályának az ismétléséhez, melyben már a szülők, nagyszülők is éltek. 

Aztán hirtelen azt kérdezte tőlem: “de mondd meg, miből telik nekik azokra az okostelefonokra, meg azokra a tetoválásokra, amikkel villognak az iskolában? Hogy van ez?”

Nos, most nyilván idehozhatnám a 21.századi szegénységet, ami a fogyasztói társadalom hatásait együtt képezi le sok esetben 19. századi túlélési technikákkal, amiben csak egyetlen üzenet van, birtokolj, fogyassz, amid van, azzal tudod pozicionálni magad a világban, stb. De erről sokszor írtam már, bár bizonyára még fogok is, mert pl. a tetoválási szokások változása is megérne egy misét, ahogy a börtöntetkók, meg az “üss”, vagy az “anyám” felirat helyét hogyan foglalják el a számukra értelmezhetetlen kínai betűsorok, angol mondatok, no meg a rózsák, szörnyek, és sok más, most divatos, színes és drága tetoválás, fokozva az abszurditását ennek az egésznek.

De most inkább arról írok, hogy mit látok, honnan van ezekre pénz. Nyilván nem a szüleik közmunka-béréből, ez világos. 

Először is: a szegregátumok világában is rétegződés van, csak más léptékekben, mint azon kívül. Mondjuk a házakon ez (főleg kívülről) nem igazán látszik, az előteremtett pénz sokkal inkább másra fordítódik, mint mondjuk a víz bevezetésére, vagy a külső tatarozásra, esetleg a kert rendbetételére, vagy a tartozások visszafizetésére, amit egy másféle szocializációval rendelkezők elvárnának. Sokkal fontosabb egy olyan életstílus fenntartása, amiben a környezetük számára világossá tehető: náluk van pénz. Ami persze viszonylagos, hiszen arra nem elég, hogy elköltözzenek, jobb házat vegyenek, ne ott éljenek, hanem mondjuk ott, ahol a szolgáltatások sokkal inkább élhetőbb közeget biztosítanak.

És nem is nagyon akarnak elmenni, mert számukra a pénzszerzés is ide kötődik, ebbe a közegbe.Vagyis, a többiek biztosítják nekik a jövedelmet, azoknak a szolgáltatásoknak a megvásárlásával, amire szükségük van. Nem legálisan persze, ezt mondanom sem kell. Fuvarozás, boltocskázás, illegális cigaretta- és alkoholkereskedelem, üzletelés. Azok a családok, ahol ebből van a jövedelem, ők a többiekhez képest jobban élnek, és kialakítanak maguk körül egy hierarchiát, aminek a csúcsán ők vannak. Mintegy mintát mutatnak, a helyi jólétről, és pontosan tudják, mekkora ereje van ennek a szerepnek az üzletelésben.

Mert csak arra kell rátapintaniuk, hogy az tekinthető embernek, akinek ez, vagy az megvan. Úgy, mint nekik. Akinek meg nincs,  és nem veszi meg, az egyértelműen lejjebb van, lenézhető. 

Hogy érthetőbb legyen: nemrég mesélte nekem valaki, akitől egy csúfos lerészegedés okait tudakoltam, hogy náluk az a szokás, ha valakit le akarnak itatni, akkor azt mondják: “ha nem iszod ki fenékig, haljon meg a családod”. És hát, ki akarja, hogy meghaljon!? Kiissza azt is, meg a következőt is. Ugyanez megy az üzletelésben: “Csóró vagy, mi?” “Menjél is haza, nem vagy ember… “ “Hát milyen apa vagy te, hogy nem veszed meg a gyerekednek?” Az alacsony tervezési képességgel rendelkezők önérzetét kell csak piszkálni, és belemennek mindenbe. És ha szemtől szembe nem megy, mivel a gyerekek előtt zajlik minden, bemegy majd velük a téma az iskolába is, és lehet majd csúfolni ott a másikat, mondjuk az adományruháért, cipőért, táskáért, hiszen ha otthon nem vették meg, és ezért alázták őket a szülei, miért ne tehetné meg a gyerekük is ugyanezt az iskolában? Ezt aztán sok szülő nem bírja, és így is érzi a nyomást: meg kell venni, tőle, aki kínálja, hogy bebizonyíthassa neki, ő is ember. És megveszi, sokszor drágábban, mintha boltban venné, vagy rendelné.

Szóval, a hatalmi hierarchia csúcsán levők a többiek nyomorúságából tudnak olyan jövedelemre szert tenni, amiből nekik többre telik, mint másnak. Egy darabig persze, egyrészt, mert az ő pénzügyi tudatosságuk, beosztási képességük is csak rövid távú, másrészt, mert vékony a jég, könnyen átcsaphat uzsorába. De nagy lélektana van ennek, és sok esetben alulmaradunk, és a mi segítségünk helyett inkább fizetnek nekik, akár túlárazva, akár kamatra, mert ettől érzik magukat valakinek, és ennek az érzésnek a megtapasztalása fontosabb, mint a hosszú távon segítséggel stabilizálódás jövőképe.

Másik réteg, akinek a többiekhez képest van pénze, az a máshol munkát vállalókat jelenti. Egy részük munkaszervező, és szintén ebből a közegből szervez csapatot, van kapcsolatrendszere, mennek, főleg a fővárosba, épületbontásokra, építkezésekre, burkolásokra, meg máshova, útépítésekre, ásatásokra, ahova fizikai munka kell. Azt tudják, erre azt kell mondani, alkalmi foglalkoztatással, napi bejelentéssel dolgoznak, de az, hogy ez igaz-e, vagy mennyi megy legálisan és mennyi “zsebbe”, nos, erről a mai világban joggal lehetnek kétségeink. A munkaerőhiány alaposan feltornázza a “napszámot”, de az is változóan alakul, hogy a családfő fizetéséből mennyi jut haza. Mert fenn kell tartania magát is, ráadásul egy olyan közegben, a fővárosban, ami sokszoros erővel zúdítja rájuk a fogyasztói világ kínálatát és manipulációit. 

De ha kellő ideig bírják a melót, és nem költik magukra, akkor a hazautazáskor bőven juthat a családnak, olyan dolgokra is, amikre egyébként nem lenne indokolt, és ez náluk is növeli a “rangot” a közösségen belül. Mert a rang, a státusz, az a pénzhez kötődik. Nem a munkahelyhez, nem a tanuláshoz, csak a pénzhez, és azokhoz a tárgyakhoz, amit birtokolnak. Nyilván az előzőhöz képest ez egy lépéssel előbbre van, és talán még örülhetünk is neki. Hiszen legalább a munkaerőpiacon vannak, ha nem is teljesen legálisan. 

Aki viszont nem mobilis, nos, velük nagyobb gond van. Ennek persze több oka is lehet, egyrészt, hogy nem bírják a munkát, hosszú ideig képtelenek erős fizikai munkát végezni, meg egyáltalán folyamatosan, naponta dolgozni. Ők azok, akik eleinte még mennek, aztán másik munkaszervezővel próbálkoznak, hátha ott nem kell annyit dolgozni, végül azt mondják: maradnak inkább otthon, közmunkán. A másik ok, hogy a gyerekeik miatt maradnak itthon. Mert a hatások, amelyek a gyerekeket érik, veszélyesek is lehetnek, és az anyjuk nem mindig tud hatni rájuk. Így azt mondják, inkább szűkösen, de maradnak. Jellemző, hogy gyakran vesznek fel személyi kölcsönöket, hogy legalább néha elérjenek valamit ők is azokból a dolgokból, amelyekből másnak bőven jut. Amit aztán nem tudnak fizetni, és ássák magukat a behajtócéges tartozásokkal egyre mélyebbre. De ők még mindig jobb helyzetben vannak, mint azok, akik egyedül nevelik a gyerekeket. 

Mert azt hiszem, ők vannak a legnehezebb helyzetben. Az anyák a gyerekekkel, akiknek a párjaik börtönben vannak, vagy elhagyták őket. Ritka esetben persze lehet az illető férfi is, de zömében asszonyokról beszélhetünk. A gyerekek miatt esélytelenek a munkavállalásra. Helyben többnyire csak a közmunka van, utazással nem tudják bevállalni a munkát, hiszen menni kell értük az oviba, iskolába. És el is kell látniuk őket. Aki pedig abban szocializálódott, hogy a főállású anyaság az egyetlen, ami kitölti az életét, az nem tudja elképzelni, hogy munka mellett is lehet háztartást vezetni, gyereket nevelni. Ezt a mintát nem látták sosem, nem is értik. Ők a családi pótlékból, gyesből élnek, gyerektartást sem kapnak többnyire. 

És ott vannak még a fogyatékkal élők…akik még közmunkára sem hívhatók be. A csicskák, az alkoholisták, a pszichiátriai betegek, mind, akiknek az élete vakvágányra futott. Akik legalul vannak. Nos, ebből a csoportból nemigen telik sem telefonra, sem tetoválásra. Se másra. Az nekem is rejtély, hogy ők miből élik túl a hónapokat. 

Azt hiszem, az világosan látszik, hogy a generációs szegénységben élők nem a legális jövedelemszerzésből élnek. Ami legális, a közmunkabér, a családi pótlék, a gyes, nem elég, így a fekete zónából egészítik ki a megélhetésüket. Az változó, hogy ebben ki, meddig jut el, de egyben megegyeznek: egyik sem ad más ívet az életpályának. A jövedelem érkezéséhez igazodó nélkülözés, feketemunka, kriminalizáció. Ezek a lehetőségek. 

Ami még nagyon fontos: egyik sem motivál a tanulásra. Ezekhez ugyanis nem kell. A szülői minta erős, és nem a tanulásba fektetett energiát közvetíti. Egyik esetben sem.

Nos, akkor mit lehetne tenni? Először is megérteni ezt az egészet. A tanulatlanságban, nyomorúságban, a másik kihasználásában kialakuló túlélési stratégiákat. Aztán a megfelelő, erre a helyzetre fókuszáló oktatás mellett minimalizálni a fekete zónában körvonalazódó lehetőségeket. Persze ehhez egy átlátható, tisztességes gazdaság kellene. De ez a fajta rétegződés nemcsak a szegregátumok világában ilyen. És bizony, elég visszásan hangzik, ha csak ott kérjük számon a jogkövető magatartás hiányát.