Sokan gondolják azt, hogy a karácsonyi adományozási időszak, pláne ha ilyen odafordulás van az alapítvány felé, és ennek köszönhetően tud adományozni, az egy örömteli esemény.

Tulajdonképpen az is, hiszen nagy az öröm minden adomány érkezésekor, és folyamatosan nézzük a bankszámlánkat is, naponta összegzünk, számolunk, vásárolunk, szortírozunk, csomagolunk…és szállítunk is. De ez az öröm furcsa ilyenkor… mert keserűséggel vegyül, és gyakran ez kerekedik felül, könnyeket csalva a mi szemünkbe is.

Bár a családgondozásunk, kríziskezelésünk folyamatos, ilyenkor azért jóval több családhoz bekopogunk, és így döbbenünk rá újra és újra, mennyire sok gyerek él elkeserítő körülmények között ma Magyarországon. És a 27 településen kívül, ahol ilyenkor megfordulunk, ömlenek a levelek, mindenfelől.

Persze ilyenkor nincs idő és energia arra, ami egyébként minden más esetben a megszokott út: lecsekkolni a segítségkérőt, igaz-e amit ír, vagy csupán a túlélési stratégia ebbe az irányba tör utat, és ismeretlenül, segítséget kérve, drámai képet festve a helyzetükről próbálnak minél több támogatáshoz hozzájutni, mert ez így könnyebb, mint bármi más. Mert sajnos ez is a probléma része. De talán ezért sem kellene ítélkeznünk, mert az ember már csak ilyen, a könnyebb utat keresi mindenhol. 

Most enélkül is adunk, amennyit a támogatások engednek, más falvakba is. Sokan keresnek minket az adományozói oldalról is, és mi, mintegy kapocs a két világ között, közvetítünk. 

Most nem is teszek mást, csak idemásolok pár üzenetet, levelet. Mert mindennél többet elmondanak ennek az egésznek az érzelmi oldaláról.

Az első egy kolléganőm üzenete. Este írta, mert napközben nem tudta elmondani:: 

“A néni 70 éves. Daganatos beteg. Tavaly hallott rólunk egy ismerősétől, hogy milyen kedvesek, aranyosak vagyunk. Segítettünk neki ismeretlenül is. Egy évet várt a néni, hogy felhívjon bennünket. Tavaly még nem mert. Mondtam, hogy nem tudom megígérni, hogy tudunk segíteni, stb. Erre azt mondta, hogy Ő még sosem kért, ápolónőként dolgozott. Kevés a nyugdíja és ezért kért volna tőlünk. Tudja hogy nagyon sokan vannak akik rászorultak, jobban mint Ő. Megérti, de azt sem bánja, hogyha nem tudunk neki segíteni. Segítsünk annak aki rászorultabb. Elcsuklott a hangja és sírt. Utána mondta, hogy ne haragudjak hogy hívott, de nagyon kilátástalan a helyzete. Ledolgozta az életét. Ő nem gondolta, hogy ilyen helyzetbe fog kerülni, Ő mindig segített másokon. Mondtam, hogy segítünk. Lehet, most egy kicsit össze vissza írom, de még most is könnybe lábad a szemem ha rá gondolok. Sajnos nem csak azok a rászorultak akiknek gyermekei vannak, hanem a nyugdíjasok is. Sok a munka a postázással de látatlanul is rengeteg szeretetet kapunk. Megerősít abban, hogy jó segíteni. Főleg mikor küldik a fotót a csomagok bontásáról. Azt hiszem ennyi. A kicsi segítség jól jön. Sok kicsi sokra megy. Megható.”

A második egy kedves támogatónktól jött, akinek megköszöntem, hogy mellettünk van, és segít. Ezt válaszolta: “Örökké,míg élek.Papa tavaly elment,még maradok egy kicsit.Bár többet tudnék segíteni.”

A harmadik egy levelet záró sor. Elírás, de mégsem mulatságos. Most nem. Nagyon nem.“Előre is köszönöm szíves meg érzését.”

Vagy itt egy facebook üzenet egy kolléganőmnek, egy kisgyerektől, aki meghallotta, hogy a faluban kapnak ajándékot. Este tízkor, és reggel fél hatkor is írt. Mert ennyire izgatott volt:

“Csókolom. Máma fogja (hozni) a csomagot?” “Nem tudom, abba a faluba nem én megyek.”“Akor ki? És mikor jön ki hozánk. ???”

“Csókolom. Kérdezhetek valamit? Hogymáma fogják kiküldeni az ajándékot? Máma fogják? Én csak kérdezem…Máma fogják kiküldeni az ajándékot vagy hétfőn?”

Nézem minden este a fotókat, amit a csomagok átadásakor készítenek a kollégáim. Nézem ma is a maszatos arcú kisfiút, aki szorítja a szaloncukros zacskót. Két kis kezével tartja, eltökélten, szorosan. Mosolytalanul. Így csak az tud nézni, aki ritkán kap. Aki nem akar osztozni. Nem irigység ez, valami más. Nem tudom pontosan megfogalmazni, csak érzem, ahogy nézem, gombóc lesz tőle a torkomban. 

És nézem a másikat is, öt-hat éves lehet, a kis csomagolt beiglit óvatosan az arcához emeli, és áhítattal szagolja. Meg őt is, aki a cipősdoboz-ajándékot hitetlenkedve magához öleli…közben mezítláb áll a kövön, a lehangoló szegénységben. 

Van, ahol látom az örömöt az arcukon. Van, ahol nem. A szenvtelen, “mindenmindegy” arc a legrosszabb. Látom a szorítást, amiben biztosak akarnak lenni: ez az övéké. Az ő ajándékuk. 

Kellene örülnöm, örülnünk, hiszen hála a támogatóknak, tudunk segíteni. De évről évre nehezebben bírom. Összetöri a lelkemet a karácsony.