A szegénység sok területen töri meg a méltóságot. De talán nőként megélni ezt -és nem azért mondom, mert én is az vagyok- még inkább így van. Nehéz ezt nézni is, és még rosszabb, hogy az ember alig tehet valamit ellene.

Sokszor írtam már arról, mennyire keserves elmozdulást elérni a női szerepek területén. Az alárendelődés elfogadásáén, ami olyan mértékű, hogy azok számára, akik máshogy szocializálódtak, elképzelhetetlen. A fizikai erőszak, az alaptalan vádak, az otthon, vagy éppen a mások előtt lezajló pofonok, melyekkel a férfiak igazolják a “tulajdonlást”, és újra és újra beállítják a “rendet”. Amiben a lényeg, hogy a férfi mindent megtehet, a nő pedig semmit. 

Közben pedig látom, mennyi érték van ezekben az asszonyokban. És ott is marad, mélyen eltemetve, a mindennapi nyomorúsággal küzdve. Az átörökített női szerepek béklyójában. Amelyek erősek, erősebbek a tanulásnál is. Hiába sikerül egy szakmaszerzés, vagy akár az érettségi egy lánynak, ha egy kapcsolat kialakul, hamar ott a függés, majd az alárendelődés, és visszarendeződik minden, a főállású anyaság marad a karrier. Vele pedig mindaz, amit ez a szerep a nyomorúságban magával hoz. 

A női méltóság hiánya. Ez fáj a menstruációs szegénységben is. Sokan nem értik, és újra és újra írják, miért nem használunk mosható betéteket. Nem értik, hogy ebben a közegben, ahol nincs intim tér, egy ilyen nem tud megoldássá válni. Hogyan mossa, szárítsa az egyetlen szobában a  fiútestvérei és az apja, vagy a beeső szomszédok előtt a lány a betéteket? Még akkor is, ha meg tudja oldani ezt vezetékes víz nélkül. Hogyan lehet ezt úgy, egy serdülő lánynak, egy olyan közegben, ahol az ilyen dolgokról a családban nem is beszélnek, szégyenérzet nélkül megoldani? 

Nemrég, talán már írtam is erről, egy kedves segítőnk, aki a tudatos családtervezést támogató programhoz csatlakozott, és spirálokat vásárolt, amivel segíthetünk azoknak az asszonyoknak, akik a fogamzásgátlásnak ezt a módját választják, a dobozban, amiben ezeket elküldte, szép, hosszabb kombinékat is tett. A levélben azt írta, azért, hogy mikor elmennek a nőgyógyászatra, akkor vegyék ezeket fel. Mert neki a legrosszabb élményei egyike, mikor ennek híján csupasz alsótesttel kellett ott állnia, az orvos előtt, míg kikérdezték a szükséges információkról. Megalázónak érezte így, szégyellte magát.. És gondolta, a mi támogatott asszonyaink sem biztos, hogy van erre az alkalomra megfelelő, hosszabb kombinéja. Hát küldött ezt is, hogy megóvja az általa megtapasztalt rossz érzéstől a nőtársait. 

Azt hiszem, és most igazán nem akarom az együtt érző férfiakat megbántani, de talán mi, nők tudjuk ezt igazán megérteni. Mert bennünk megvan a megtapasztalás azokról a helyzetekről, mikor nőként átéltünk a méltóságot sértő, negatív dolgokat. Mert megéltünk már biztosan sokan egy meg nem engedett tapizást, vagy azt, mikor szexuális tárgyként tekintettek ránk olyan helyzetben, mikor ennek ott semmi helye nem volt. Vagy, ha mást nem, egy beszólást, egy leszólást, egy gúnyos, megalázó megjegyzést. Amit nem kellene szó nélkül eltűrni, mégis, a legtöbben ezt teszik. Ott van ez, nemcsak a szegregátumok világában, de a munkahelyeken, a Parlamantben, a vak komondoros sztoritól a Borkai botrány üzenetéig, akár az általa használt prostituáltakat, akár a feleségét, vagy a lányát nézem. Ott van mindenhol, ahol a nő helyét, feladatát a férfihoz igazítva határozzák meg, ott van a férfi felsőbbrendűségét éreztető kommunikációban, még a most használatos tankönyvek tanításaiban is. Ott van a mindennapokban, bennünk is, mindannyiunkban, megörököljük ezeket a szerepeket. Pedig lehetne ezeket másként is megélni. 

Tudom, vannak, akik jó társadalmi státuszú családban élnek, és mégsem tudnak kilépni az alárendelt, sőt bántalmazott szerepből. Bonyolult viszonyok és függőségek uralják ezt a problémát mindenhol. Mégis azt érzem, hogy a kis falvakban, szegregátumokban, tanulatlanul, elszigetelve a világtól, az egész jelenség még szomorúbb, és tömegesebb. Mert ott nemcsak néha előforduló, vagy kirívó esetekről beszélhetünk, hanem a szinte kódolt asszonysorsokról. Amiben a beletörődés, a helyzet elfogadása természetes, és sorsszerűen viszi tovább az egészet a mindennapokban, megtörhetetlenül.

Az összes programunkban, amit az esélyteremtésért végzünk, ott van a közösségfejlesztő hatás. Mert a közösségeket kell képessé tenni szabályalkotásra, azok betartására, a problémáik megoldására. Erre is gondoltunk, mikor a női szerepek tanulásáról kezdtünk klubot szervezni a fiatal anyáknak. Olyan kisközösséget próbálunk kovácsolni, akik megbeszélhetik egymás között a múltjukat, családi szokásaikat, problémáikat, érzéseiket, tanácsokat adhatnak, segíthetnek egymásnak. Akik megértik egymást, és támogató, erősítő közeget képezhetnek.Pár hónapja visszük ezt a programot. Lassan, de alakul. Önkéntes alapon, de közösen hozva döntéseket arról, ki kerüljön be, keresve köztük az erősebbeket, akik már többet tudnak a családon belüli érdekérvényesítésről, a másféle női szerepekről. Akik képesek jövőképben is gondolkodni. Őket próbáljuk helyzetbe hozni, támogatni ebben a munkában.

Olyanokat szólítunk meg, akik nincsenek függőségi helyzetben egymással. Mert megtanultuk, hogyha ez bekerül, akkor alá- és fölérendelődés lesz, és nem tudunk egymást támogató csoportot szervezni. Ugyanígy vigyázunk arra is, hogy a nyomorúságban még több bajt okozó pletyka ne mérgezze meg a fejlődő kisközösség hangulatát.

A követendő minta csak a közösségből kerülhet ki. Mert ő, ők tudnak mindennapi megerősítést adni a jelenlétükkel, azzal, ahogy élnek. A távoli példák túl messze vannak, az ő útjaik elérhetetlenek maradnak. Itt mindennapos jelenlét kell. 

Nem egyszerű ez a munka sem. És magától egy ilyen változás nem indul meg. Muszáj a segítő, szervező, irányító hatás, óvatosan, figyelve, támogatva, erősítve, ami előremutató lehet, visszaszorítva, amiről már megtanultuk, hogy gátló. Erősíteni őket abban, hogy összezárhassanak, közösségként, a visszahúzó hatásokkal szemben. Figyelve az egyéni sorsokra, de keresve valami közöset. Amiben ott van a női méltóság. Mert ez is része az emberi méltóságnak. 

Szeretném itt ajánlani a National Geographic novemberi számát, ami a nőkről szól. “Jönnek a nők -Új idők kezdete” olvashatjuk a címlapon. Sokféle megközelítés, sors, program, vélemény. Tőlem is kérdeztek benne. Azt, hogy szerintem milyen fontos változást kellene elérniük a nőknek a következő évtizedben? Azt válaszoltam, hogy ahhoz, hogy a nők változást tudjanak elérni, először is önmaguk pozicionálásáért kell küzdeniük. 

Sokan értik már, hogy a nők előtt is sokféle út van. Ők kell, hogy segítsenek azoknak, akik azt hiszik, csak egy van.