Talán most már tudok írni róla. Mert nem volt egyszerű nekem sem feldolgozni érzelmileg, no meg értelmezni az egészet, és megtalálni a továbblépést is.

Abban, hogy kell megjelenni egy szegregátumban, hogyan lehet elérni, hogy ne hatóságként, hanem partnerként tekintsenek az emberre, egyáltalán, hogyan lehet egy közösségben bizalmat építeni, változásokat elindítani, nem volt példa, módszertan előttem. Mondhatom nyugodtan úgy, a saját káromon tanultam meg mindent, közben pedig olyan tapasztalatokra tettem szert, ami azt hiszem, nélkülözhetetlen a megoldás kereséséhez. 

Magának a problémának az összetettsége, beágyazódása a településbe és az intézményrendszerbe is rémesen bonyolult, és ehhez jön a politikai rendszer, az általa generált változások, amivel legalább olyan nehéz megbirkózni, mint a helyi szintű folyamatokkal. 

Az elmúlt tíz év tanulása sokkal többet adott nekem, mint az egyetem, ráadásul folyamatosan tanulásra sarkall, mivel annyi rejtve maradó problémát találok ma is, ami kezeletlen. Ezek ott vannak az élethelyzetekben, állapotokban, próbálok mindig többfelé körülnézni, hogy értsem, egyedi, vagy tipikus a gond. Nem mintha egyediségében nem kellene kezelni valahogy, ám rengeteg terület van, ahol tipikus a baj, és a rendszerszintű beavatkozás eredményre vezetne, ha lenne. Nehezen viselem az összehangolatlanságot, mikor egy-egy területre, két, három program is irányul, a nélkül, hogy tudnának egymásról, és nagyon bánt az is, hogy ami sikeres lehetne, ott is egy távol kitalált menet szerint bonyolítják le, aminek a hatékonysága kicsi, mert helyben másképp kellene. Bánt, hogy egy sor területen nincs a rendszerben  hatékonyságmérés, átgondolása az eredménynek, vagy eredménytelenségnek. 

Na, de most nem erről akarok írni, hanem a helyiekről. Mert a helyi tapasztalatok mentén tudtam felállítani egy stratégiát, amit emberekre építve gondoltam végig. Ebben fontos volt, hogy olyan kulcsember legyen a közösségben, aki ért engem, minket, akire építhetek. Hamar megtaláltam őt, akkorra már döntési kényszerben voltam, hogy a romungro vagy az oláh cigány családokra támaszkodok inkább. Akkor már értettem a különbözőségüket, erejüket, kommunikációjukat. Tisztában voltam a nagycsaládok felépítésével, összetartásával, széthúzásával is. És persze, mint velem gyakran megesik, az élet is a kezem alá dolgozott, egy tragédia után találtam rá az asszonyra, akin abban az életszakaszában biztosan tudom, hogy segített a kulcspozícióba helyezés. 

Nagyon sokat tanultunk egymástól, hatottunk egymásra, kölcsönösen. A roma kérdés rengeteg szegmensét világította meg nekem, amit nélküle nem láthattam. Vittem, ahova tudtam, elképesztően gyorsan nyílt a világ előtte, amire ő remekül reagált, hihetetlenül sokat fejlődött a kommunikációja, szervezőképessége. Elindultunk a részvételi demokráciát erősítő úton is vele, értette az érdekképviseletet, sokat vitatkoztunk, mit, hogyan, és hol lehet a legjobban képviselni. Mindenben partner volt, elkezdte a középiskolát is, sokáig úgy éreztem, ennek ez a sikeres menete, találni valakit, aki alkalmas, segíteni, tanítani, helyzetbe hozni, támogatni, hogy építse magát, közösségi vezetővé tenni, és el lehet engedni a történetet, mert működőképes.

Nagyon szép lett volna, ha így marad. De nem ez történt. Az, amit nyertem vele, hogy behozta az alapítvány körébe a nagycsaládot, mint támogató közeget, az elején nélkülözhetetlen volt. Mert akkor mindenki erőből akart mindent, és ebben bizony nagy szükségem volt rájuk. Sokszor kellett megvédenünk egymást, kölcsönösen. De ez a nagycsalád sem egyszerű. Benne vannak a hatalomvágytól átitatott, ám ehhez megfelelő tudással nem rendelkező viszonyulások, a szürke-fekete zónában szerzett jövedelmek, a kriminalizáció, azoknak a túlélési stratégiáknak az átörökítései, melyek egyre többször kerültek összeütközésbe az Igazgyöngy által képviselt értékrenddel.

Ezek az ellentmondások pedig azok számára is nehezen viselhetők lennének, akik megfelelő tudással és elköteleződéssel bírnak, nemhogy egy olyan embernek, mint ő, aki felnőttként, ebből a társadalmi státuszból indult el egy másféle vezető úton.  Meg kellett felelnie nekünk, és közben megfelelni a családnak is. Egy darabig győztünk mi, aztán lassan felülkerekedett a család hatása. 

Minden volt ebben. Azt hiszem, az volt a legnagyobb baj, hogy családot próbálta pozicionálni az Igazgyöngyben, és nem az Igazgyöngyöt a családban. De ha ezt tette volna, akkor is nehéz lett volna, mert a családi kötelékekkel nem tudott, és nem is akart szakítani. Ezt nem is kértük volna sosem tőle. Mert iszonyúan nehéz ez, ha könnyen menne, akkor sokkal több roma nő lenne más helyzetben, mint most. Meg az is lehet, hogy túl gyors volt minden. És lassan az, ami miatt ő kulcsember lehetett, hogy mögénk állítja a a nagycsaládot, az szűnt meg. Akik nem voltak a családja részei, velük állandó volt a konfliktus, de közben a nagycsaládon belül is, hiszen az összetartás közöttük sincsen meg… végül már szinte senki sem maradt, akivel dolgozhatott volna. 

Még sokáig próbáltam más területen felépíteni, perspektívát nyitni neki a közösségszervezésben, de egyre reménytelenebbül. Abban sem tudott maga mellé állítani embereket, nem is gyúrt már rá. Mert abban a viszonylatban, amit a családja képvisel, nem lehet közösségépítő “igazgyöngyös” munkát végezni. Mert ebben nem lehet “a sapkákat cserélgetni”, ide következetesen egyféle “sapka” kell, ami pozitív, átlátható, előremutató. Amiben nincsenek függések, vagyis nem úgy, ahogy tőlük függenek a többiek. 

Nagyon nehezen engedtem el. Pedig menni akart, de mindig kerestem valami okot, amivel újra magam mellett tarthattam. Végül el kellett fogadnom, hogy így döntött. Visszament oda, ahonnan elindultunk. Azok közé, akik nemrég még feljelentették az alapítványt, és próbálták kikényszeríteni, hogy mondjak fel neki. Mert ők akartak a helyére kerülni. 

Most beült abba a képbe, és abba a viszonyulásba, közéjük, ami ellen nyolc évig harcolt velünk.  

Ahogy elment, változott a helyzet. Azok, akik eddig miatta hátrébb léptek, most jönnek. Az ő nagycsaládja marad most távol, de nem mindentől persze, szerencsére a gyerekekkel kapcsolatban vagyunk. 

Most kaptam valakitől egy képet. Ez van ráírva: Soha nem veszítek. Vagy nyerek, vagy tanulok. 

Most ebből én azt tanultam, hogy nem a személyekhez kell ragaszkodnunk, hanem az ügy megoldásához. A cél a legfontosabb, azt kell szem előtt tartani. A szegregátumok világában a felnőttekkel már túl nagy változásokat nem remélhetünk. Ha el tudjuk érni azt, hogy a gyerekeik neveléséhez másféle módon viszonyuljanak, egy más életminőséget elérése érdekében, már nyertünk. Ebben a folyamatban pedig az emberek jönnek-mennek körülöttünk. Próbálnak dolgozni, bekapcsolódnak a közösségépítésbe, aztán váratlanul kilépnek…utána megint vissza. Ebben vagyunk tíz éve. Mindig nyitva a kapunk. És visszatérnek. A visszatérőkkel pedig sosem onnan indulunk, mint az első találkozáskor. Mindig kicsit jobb helyzetből.  

Mindig azokkal kell építenünk az utat, akik épp olyan döntést hoznak, hogy most velünk vannak. A számuk pedig mindig növekszik. Nem csökken. Már közösség van, akkor is, ha egy-egy család néha kilép. Akkor is, ha mások kerülnek kulcspozícióba. A folyamat már működik, és a személyek cseréjétől már nem szakad meg. Nem is szabad megszakadnia.

Szóval, nem szabad túlzottan ragaszkodni valamihez, ami nem működik. Még akkor sem, ha az olyan szépen illett a történetbe. Be kell ismerni, ha valami nem megy, és változtatni kell. A hibázás nem baj. Tanulni kell belőle. És nem feladni. Sosem.