Még mindig használja a szakma ezt a kifejezést…de a terepen, a leszakadó térségekben nem látok olyan valós hatást, ami ehhez kapcsolódna. Jó, persze tudom, szakemberhiány, meg minden…de talán éppen ezért írtam nemrég valahol, hogy szerintem a prevenció kifejezés már csak papíron létező fogalom.  Közben a minap elgondolkodtam azon is, vajon miféle módszertana van a prevenciónak? Hogy nem ragadt ez le, mint minden más annál, hogy “elmondjuk, hogy kellene”…. miközben ezer hatás dolgozik az ellen, hogy egyáltalán megértsék, mi ennek az egésznek a lényege?

A szegregátumokban, vagy a településeken  elszórtan, de generációs szegénységben élők egészségi állapota tragikus, ezt régóta tudjuk. Az átlagéletkor náluk alacsony, felülreprezentált a valamilyen fogyatékossággal élők száma, és már szinte minden gyerek küzd valamilyen tanulási nehézséggel. 

Az okok összetettek, az egészségtelen táplálkozás, a minőségi éhezés, ami csak egy szénhidrátalapú tápanyagbevitelt enged, a korán kezdett, majd egész életen át tartó dohányzás, ami már magzati korban is hat, a jelen levő alkohol, és az utóbbi években a különféle olcsó drogok, a legolcsóbb és ezért legkárosabb anyagokat tartalmazó üdítők, energiaitalok, a fogápolás hiánya, a mozgáshiány, ami ott van, a mélyszegénységben élő gyerekek között is, a sok mentális probléma, és az azok kezelésére használt nyugtatók, az el nem ért egészségügyi szolgáltatások, stb. És főleg az ezeket átható, a családokba masszívan beépült szemlélet, amit örökítenek át, és amit megtörni a legnehezebb. Amiben nem gond, ha a gyerek öthónaposan már paprikás krumplit eszik, az sem, ha nem mos fogat, ha láthatóan természetellenesen tartja a lábát járás közben, ha tíz évesen már dohányzik, vagy kiissza a maradék italokat a poharakból egy buli után. Nem gond, hiszen “én is így voltam vele”, “anyám is dohányzott a terhesség alatt”, “én sem mostam soha fogat”, “nem lesz attól baja” stb. 

Szóval, vajon miféle prevenciót lehetne itt működtetni, hogy megtörjük azokat a hatásokat, melyeket a gyerekek visznek tovább, és amelyek miatt nem tudnak sem a munkaerőpiacon, sem az életükben olyanok lenni, mint a társadalom jobb státuszú tagjai? Közben pedig ne gondoljuk azt, hogy ez mind az egyéni problémájuk, mert mind e miatt folyamatosan feladatot adnak az ő gondjaik orvoslására működtetett intézményrendszernek, amit az adófizetők tartanak fenn. Mindannyiunkat érintő problémáról van tehát szó.

Persze lehet azt hinni, hogy megy ez,  pl. az alkohol és a dohány árának emelésével. De a leszakadó térségekbe ezek nem a legális, adózott útvonalon érkeznek, hanem a feketegazdaságon át. Házi pálinkafőzők, ki tudja honnan érkezett pancsolmányok illegális kiméréseiből származnak, égetett szeszben és borban mindenképp, a sör csak azért nem, mert azt nem tudják így főzni. Ami meg nem házi, hanem más “márkás” szesz, többnyire az sem az ellenőrzött italkereskedésekből beszerzett. Kb. ugyanez a helyzet a dohányárukkal, a feketén vett dohány odahaza töltődik cigarettává, a kis kézi készülék minden háztartásnak sajátja, fontos eszköze. Persze van így elérhető “dobozos” is, akinek ez kell, és megfizeti. És megfizeti mind, a dohányzás megmagyarázhatatlanul tartja fogva őket, nem hallottam még olyat, aki leszokott volna, “ez nyugtat meg”, mondják, ha rákérdezek, és erre sem az “egészségtelen”, sem a “drága” érv nem hat. Mert idegeskedni való mindig akad a nyomorúságban.

Az élelmiszerek vásárlásánál az egészséges táplálkozás, mint szempont, nem értelmezhető. Amikor van pénz, hónap elején, akkor azért nem. Akkor az édesség, a kóla, és a hús a legmeghatározóbb. Ezek a jólét látványos mértékei itt, amit mi, akik másképp szocializálódtunk, érthetetlennek találunk. Még nem láttam az ilyenkor lebonyolított nagybevásárlásukban teljes kiörlésű termékeket, vagy szénhidrátcsökkentett bármit venni, és nem igazán emlékszem, hogy ilyenkor gyümölcstől, zöldségtől púposodna a bevásárlókocsija annak, aki eljut egy nagyobb helyre. És nekem szomorú látni az ilyenkor a hentesnél akár egy egész zsák csirkefarhátat vásárló családfőt, aki mindezt olyan körítéssel teszi, mintha legalább bélszínt vásárolna. Mert nekik ez azzal egyenértékű akkor, mikor meg tudják venni. És hitetlenkedek, mikor hallom, hogy van, ahol ilyenkor akár 50-60 ezret is édességre költenek, pedig a hónap végén az alapszükségletekre sem futja. 

Amikor meg nincs pénz, akkor azért nem szempont az egészséges táplálkozás. Sem felnőttnek, sem betegnek, sem gyereknek. Amit ilyenkor a faluban a “boltocskázás” keretében megvesznek, azok a legolcsóbb, leggyengébb minőségű élelmiszerek, a “forgalmazó” nyilván ezeket hozza, mert erre tudja a legnagyobb árrést rátenni, hiszen az egekig a közmunkabér nem engedi emelni az árakat.

A fogak állapota? Nos, szinte minden felnőttnek hiányos a fogazata. A gyerekeknél minimális a változás, minden erőfeszítésünk ellenére. Hiába adunk újra és újra fogkeféket, ha táborozni visszük őket, világosan látszik, kinél, mennyire van beépülve a dolog. De küzdünk velük tovább, nem adjuk fel. A héten a fővárosi Dentál Center vállalta be, már másodszor, hogy meghív minket, és nemcsak átnézi a gyerekek fogait, mint az iskolafogászatokon, hanem a kezelést is megadja. Most 35 gyereket vittünk fel, így már összesen több mint 70 gyerekkel dolgoztak. Volt most is, akinek 8 (!) fogát is orvosolni kellett. És talán az is beszédes, hogy ebben a társadalmi csoportban még nem láttam fogszabályozót egyetlen gyereken sem.

Talán, ha az óvodában megkezdett fogápolási vonal megmaradna az iskolában is. Felsőben is. Hogy legalább a nap egy részében szokássá váljon. Kötelezően, az iskolai tevékenység részeként. Talán, ha lennének tananyagok nekik arról, milyen rossz kép a hiányos fogazatú felnőtt. Mert itt erről kellene beszélni sokat…míg máshol ez teljesen fölösleges téma lehet. Ez is mutatja talán, hogy mennyire értelmetlen a központi meghatározása mindennek. A cél lehet ugyanaz, de oda nem lehet mindenki számára egységesen előírt úton eljutni. 

Folytathatnám a sort minden olyan területen, ahol baj van, és ahol a prevenció értelmezhető lenne. Ha lenne. Azt is látom, hogy itt nem működnek azok a típusú módszertanok, amikor elmondja bárki, hogy mi az egészséges. Ráadásul már ezt sem látni. 

Most terveznek szűrővizsgálatokat a leszakadó falvakban. Dicséretes, mert eddig ez sem volt. De vajon hányan mennek el? Hányan értik a fontosságát? És ha el is megy valaki, mi lesz utána? Képes lesz e tartani ahhoz magát, amit a szakemberek felvázolnak neki? Ki fogja a terepen megerősíteni az esetleges próbálkozásokat? 

Mikor értelmezi a rendszer azokat a tényezőket, melyek meghatározzák a problémákat? Hogy az egészséges táplálkozás drágább, mint az egészségtelen. Vagy, hogy a feketegazdaság megtartja a leszakadóknál a káros szenvedélyeket, hiszen ebből él. Hogy az iskola ma nem ad olyan tudást nekik, amiben az egészség szempont lehet. Hogy az intézményrendszerben nincs szakember a nyomonkövetésre, támogatásra. Hogy a lakhatási szegénységben és a közmunkában nincs olyan jövőkép, amiben az egészség értelmezhető lenne számukra. Hogy nincs forrás egy hosszan tartó, és ezért az eredmény lehetőségével kecsegtető prevencióra. Hogy megváltozott a világ, és a reklámok manipulatív üzeneteit ezen a területen is használni kellene, nemcsak a fogyasztói társadalom haszonélvezőit kiszolgálni vele. 

Amíg ezeket nem értelmezzük, és nem dolgozunk ki ehhez illeszkedő, komplex prevenciós stratégáit, és módszertant, addig marad minden a régiben. Marad, hogy jön néha valaki az intézményrendszerből, valamilyen, egymással sosem összehangolt programban, aki elmondja, hogy kellene nekik táplálkozni, csecsemőt nevelni, mozogni, élni. Elmondja úgy, hogy fogalma sincs a lehetőségeikről, beidegződéseikről, tudásukról. Elmondja egy távoli íróasztalnál kidolgozott tartalom alapján, mindenhol, ugyanúgy. Őt ezért fizetik. És megkapja a fizetséget érte, hiszen teljesítette a feladatot. Utánkövetés? Csak adminisztratív úton. Hatékonyságmérés? A rendszerben nem alkalmazott fogalom. 

Amíg ezekben nem lesz változás, addig marad az adminisztratív úton létező prevenció, hatás nélkül. No meg a konklúzió: “mi megmondtuk nekik, hogy kellene….arról meg nem tehetünk, hogy nem csinálják.”