Minduntalan ebben ütközünk. Szabályok, amelyek csak azok számára tarthatók, akik ahhoz megfelelő anyagi háttérrel bírnak. Akik pedig nem, nos, azoknak nincs alternatíva egy másik megoldásra. Ott nyitva marad a kérdés, persze a szabály betartatása is tompul, hiszen azt mindenki tudja, hogy betarthatatlan. De egyrészt félrefordulás van, másrészt pedig nincs baj, mert a felelősség is személyes. Ha nem tud valaki megfelelni neki, és ebből baja lesz, nos, azért nem hibáztatható rajta kívül senki. 

A kör itt bezárul. Ebbe még egy segítő szervezet sem tud megfelelően bekapcsolódni. Mert ha próbál segíteni, azt csak a szabályok betartásával teheti… de az anyagi háttér itt sem adott, hiszen adományokból dolgozunk, a források szűkösek, az ember mindig mérlegel, átcsoportosít, prioritásokat állapít meg. De ha úgy látja, muszáj segíteni, és mégis beavatkozik, azzal a segítségnyújtásban sok esetben a felelősséget is átveszi. Ez pedig nem könnyít a helyzeten.

Akik most építkeznek, átalakítanak, korszerűsítenek, azoknak az, amiről most írok, nem tétel. Pláne, ha ezt állami támogatásból tehetik meg. Ahol van pénz, ott könnyű alkalmazkodni azokhoz a szabályokhoz, amelyek azért születnek meg, hogy biztonságosabb, környezetkímélőbb legyen az életünk. De a lakhatási szegénység ehhez nem jó terep. Sem a biztonsághoz, sem a környezetkímélő szempontokhoz. Persze ott nincs pénz sem korszerűsítésre, sem átalakításra.

Mióta elkezdtük ezt a munkát, folyamatosan kínlódunk ezzel. Emlékszem, írtam róla itt is, mikor egy szakértőt megkértem, hogy nézze már meg, azokat az alap nélküli vályogházakat, amelyek megszakadtak és életveszélyessé váltak, mi megfelelően stabilizáljuk-e? Volt ezek között szakaszosan aláfalazott, máshol hevederrel összehúzott, hol, mivel tudtuk elhárítani a közvetlen veszélyt. A szakértő megnézte. Azt mondta, amit csinálunk, az végül is jó….de azt tudnom kell, hogy ez az egész így nem szabályos. Ehhez egyetlen szakértő sem adja a nevét. A megoldás itt csak az lehet, hogy ezeket a házakat lebontjuk, és újra felépítjük. Arra a kérdésre, hogy közben hova tegyük a népes családokat, ő sem tudott választ adni. Mint ahogy arra sem, miből finanszírozzuk mindezt. 

A kezdetektől foglalkozunk a fűtés problémájával is. Volt először a tüzelőanyagra fókuszáló kézi brikettkészítés, amit most már gépire váltottunk, aztán volt egy nyílászáró-hőszigetelő projekt is, aminek keretében (és azóta is) beüvegeztük, gumiszalaggal szigeteltük az ablakokat, küszöböket készítettünk, ajtókat javítottunk, hogy a meleg ne szökjön ki olyan könnyen, és minden évben próbálunk a kályhákra is figyelni, szerezni oda, ahol nincs. Külön figyelmet kapnak a kályhacsövek, melyek sokszor ijesztő állapotban szolgálnak tovább azon a ponton túl is, mikor arra már alkalmatlanok. 

A kályhák pótlására szerencsénkre még mindig bukkannak fel régi hordozható csempekályhák, sparheltek, teatűzhelyek és előfordulnak olyan támogatók is, akik új lemezkályha vásárlásával segítenek a probléma megoldásában. Azokat, amelyeket az alapítványon keresztül kapnak a családok, figyeljük, nem lehet pl. eladni őket nyáron, mikor meleg van (ez korábban bevett gyakorlat volt a túlélési stratégiák között), és nem lehet leszedni sem róla részeket, hogy leadják a “vasazás” keretében. De mindennek ellenére látjuk a gyors amortizációt, ami elsősorban a lakások rossz hőszigetelése okán, az esténkénti túlfűtés miatt van. Mert jellemzően (főleg, ha van miből)  ilyenkor annyira tüzelnek, amennyire csak bírnak, hogy mikor lefekszenek, és nem rak senki a tűzre, reggelre ne hűljön ki nagyon a ház. No meg persze azért is égnek szét hamarabb a kályhák, kályhacsövek, mert mindent elégetnek, a rongyot, műanyagot, és ezek sem tesznek jót a fatüzelésre kitalált szerkezeteknek.

A tömegkályha hosszabb távra adna megoldást, téglából, bontott cserépkályhákból, van olyan is, ami a fal egyik oldalán csikóstűzhelyszerűen működve főzőfelületet is ad, a fal másik oldalán pedig fűtőfelület melegít egy másik helyiséget. Ezt már egy kipróbált dolog, kitaláltuk azt is, hogy az elkészítéséhez szükséges segédmunkát a leendő tulajdonos adja, így megtanulja a javítás módját is, hiszen ezeket a kályhákat is karban kell tartani, hogy hosszú távon adjanak meleget. Egy ilyennek az ára 200 ezer körül van. A boltban kapható kályhák ára a 30 ezres “jancsikályhától” az 55 ezres teatűzhelyen keresztül vezet a 70-300 ezres kandallókig. Nyilván csak az olcsóbbakban gondolkodhatunk. De ha azt nézzük, hogy az épített kályha két helyiséget fűt, és mennyivel jobban tartja a meleget, no meg javítható, és így hosszabb távon megoldást ad, mindenképp megtérülő lenne.

De a helyzet nem ilyen egyszerű. A kémények szabályai ugyanis változtak és ma egy ilyen kályha szabályosan csak un. bélelt kéménybe köthető be. Mert így biztonságos, fejlődött ez a terület is. Nem baj, gondoltuk, nézzük, mennyibe kerül. A szakértő, aki megnézte az egyik házat, ahova szeretnénk egy ilyen kályhát, látva és értve a helyzetet, 195 300 Ft+ ÁFA költséget kalkulált a kéményre. Nem “közbereszerezve”, sőt, mondhatnám, szociálisan érzékenyen. Számlával persze, nekünk szabályosan kell mindent, átláthatóan, tisztán, hiszen civil szervezet vagyunk. 

Nos, most számolgatunk. Bár egy kályhára a kályhacsempéket ingyen (leszállítva) megkaptuk egy kedves adományozótól, de így sem lesz ez a projekt 400 ezer alatt. Ami nyilván nem tétel egy 30 milliós építkezésen, vagy egy 10 milliós felújításon. De egy közmunkabéren, vagy minimálbéren hónapról hónapra tengődő családnál ez nem vállalható összeg. (Ahova tervezzük, ott három generáció él együtt.)  Ráadásul nem egyszeri projektet szeretnénk, hanem sorban többet, segítve a családokat. Ám van olyan ház, ami nem is ér annyit, mint a kályha és a kémény ára. Nyilván egy ilyen házban értelmetlen gondolkodni. De akkor mi a megoldás?

Mondjuk hagyhatnánk a francba ezt a szabályt, és felrakhatnánk egy kéményt, mint a korábbi években is, bélés nélkül. Mint 2015 előtt. De ha történik valami? A felelősség akkor minket terhel, hiszen nem az érvényes szabályoknak megfelelően elkészült kéménynél közreműködtünk….

Az árajánlatot tevő szakember még hozzátette: persze, ha nem megfelelően használják, akkor pár év múlva ez a bélelt kémény is tönkremegy. “Mit jelent a nem megfelelő használat?” -kérdeztem. “Hát, hogy a kémények a fával történő fűtéshez készülnek. És ha mindenféle műanyagot, szemetet, rongyot, gumit égetnek benne, akkor tönkremennek.” 

Visszakanyarodunk hát egy örök kérdéshez, mennyire várható el a mélyszegénységben a környezetbarát magatartás? Ha nincs fa, akkor mi a nagyobb bűn, ha káros anyagokkal fűt, vagy ha kihűlnek a gyerekei reggelre? A választ megadja, hogy kihűlt gyerekekről nem hallunk (szerencsére), de folyamatosan lehet hallani a vidék felelőtlen tüzelési szokásairól, a levegőszennyezésről. 

Alternatíva nem kínálkozik. Mintha az országban csak egy bizonyos anyagi szint fölött élő embereknek kedvezne minden. Aki az alatt van, az pedig, mintha nem létezne. A szabályok pedig mindenkire vonatkoznak. Azokra is, akik élethelyzetük folytán képtelenek betartani azokat. Vajon az ilyen, és ezekhez hasonló problémák megoldásán ki gondolkodik el? 

Most eszembe jutott a rádióriport egy államtitkárral. Aki arról beszélt, hogy a tűzifát nyár elején kell megvenni, szépen betárolni száraz helyen, és a fűtési idényre tökéletes lesz. Ilyen egyszerű. 

Sajnos, a szegénységben élők problémáinak szintjéről én nem ilyen egyszerűnek látom.