Az ember ha dolgozik ebben az egész problémában, azt várná, hogy javul a helyzet. Mondjuk a kis falu esetében, ahol a modellfejlesztésünk folyik, ez határozottan érzékelhető, hiszen a probléma minden elemét ismerjük már, beköltöző meg nem nagyon van, aki újakat hozna. Ha itt nem lenne pozitív változás, az minősítené is ezt a munkát, amit végzünk. De a tíz évvel ezelőtti problémák már mérséklődtek, ez bizonyítható pl. a gyerekek tanulmányi eredményében, a lakhatási körülményekben, a villanyszerzés legalizálásban, a közösség működésében, vagy abban, hogy az elmúlt két évben a múltkori féltékenységi verekedés volt az egyetlen bűneset, amiben eljárást kezdeményeztek, és még sorolhatnám a pozitív változásokat. 

De a többi településről folyamatosan jönnek a megkeresések, problémajelzések. Azt hiszem, ez mutatja leginkább azt, hogy rendszerszinten nincs megfelelően kezelve a helyzet, és változást csak egy célirányos, összehangolt terepi fejlesztő munka hozhat, ami azonban – egyelőre – nem fellelhető a rendszerben. 

Szóval, jönnek naponta többször is a visszahívós sms-ek, facebook üzenetek, személyes megkeresések. Ilyenkor leginkább a beiskolázás miatt, ám egy-egy kérés mögött már most látszik, hogy előreláthatólag több feladat lesz majd, mint egy felszerelt iskolatáska, vagy tolltartó.

Az ügyeleti napunk híre is terjed, ilyenkor ugyanis öt hétig ügyeleti rendszerben dolgozunk (a szabadságokat nekünk is ki kell adnunk a munkatársaknak), az ügyeletes pedig több helyen is megjelenik, így nincs mindig az irodában. Hetente egy napon azonban többen is bent vagyunk, ilyenkor nagy a pörgés, és ezen a napon sokan térnek be hozzánk.

Az asszony egy kislánnyal jött. Még nem járt nálunk. Érdeklődik, hogy lehet-e segítséget kérni. Mondták neki, hogy idejöjjön. Beszélgetni kezdünk.

Kiderül, hogy most költöztek az egyik faluba, nagyon rendes volt az önkormányzat, meg valami ismerős is, kaptak egy házat, amit majd részletekben kifizetnek. Nagyon jó lesz ez nekik. Érdeklődöm, hányan élnek együtt. “Csak én, meg a kislány.”-mondja. “Az apjuk külföldön van.” “Dolgozik?”-kérdezem. “Hát, megmondom én magának őszintén: koldul. Mozgássérült, már vagy hat éve kint él. Minden hónapban küldi haza a pénzt. Abból élünk, mert én nem kapok semmit, tetszik tudni, engem a pszichiátrián kezelnek.” “És mennyit kell leadnia pénzből azoknak, akik ott kint segítik?”-faggatom tovább. “Csak a kiutaztatásért kellett fizetni, száz eurót. Ott vannak olyan…izé…. segítő szervezetek, akik adtak szállást… Már hycomat autót is tudott venni, azzal megy egyik piacról a másikra.Évente kétszer szokott hazajönni, mert akkor kell neki infúziós kezelés, aztán megy vissza. Mit csináljunk? Hát így élünk.” “És a nyelv? Megtanulta?”-kérdezem. “Igen”-hangzik a válasz. “Ennyi idő alatt már igen.” 

“Ő az egy gyerekük?”- mutatok a kislányra. “Nem, van még két fiam, az egyik külföldön van, de – itt legyint egyet- ő nem segít. A másik….hát, megmondom magának őszintén, az egy drogos.” “Akkor, ha jól sejtem, miatta költöztek el onnan..”- folytatom, hiszen ismerem a környékbeli települést, ahonnan eljöttek, és ahol nagy probléma a herbál, a kábítószer. “Igen.”- bólogat, láthatóan megnyugtatja, hogy ilyen pontosan értem a helyzetét. “Tudja, nekem ezt a kicsit kell néznem. Nekem fel kell nevelnem ezt. És ott már nem lehetett.” 

Megbeszéljük az iskolakezdést, első lépésként. Elmennek. Nekünk most következik az információk lecsekkolása, aztán a helyszíni felkeresés, a helyzet feltérképezése, a célirányos segítségnyújtás miatt, kapcsolatfelvétel a családsegítővel, iskolával… és persze utánanézni a probléma mélységének ott, ahonnan eljöttek. 

Mert ott egy megoldatlan probléma maradt, ami, ha szerencsénk van, nem költözik velük, ide is. 

Amikor elmentek, azért nagyon elgondolkodtattak a lehetőségek, élethelyzetek. Több vonalon is elindultak a gondolataim, kérdésekkel. Egy rokkant itthon esélytelen, hogy el tudja tartani a családját? Nos, ezen nem kell sokat gondolkodnom, hogy igennel válaszoljak. Tele vagyunk olyan történetekkel, mikor egy új felülvizsgálat csökkentett a  leszázalékolás mértékén, és tett papíron munkaképessé olyan embereket is, akik egy laikus számára is nyilvánvalóan képtelenek munkába állni. Más a csökkentés miatt veszítette el a “közgyógyát”. Úgy is, hogy egy-egy ilyen megállapítás egy vérnyomásmérésen alapult. Nem tudom, a gyerek apjának milyen képzettsége van, mikor rokkant le, de nyilván ez nagyobb lehetőséget ad neki a megélhetéshez, mint itthon a még vegetálásra sem elég járandósága. 

Aztán vannak, akik ebből csinálnak üzletet? A kiutaztatásból? Nyilván jól ismerik a nyugat-európai szociális ellátórendszert, ha arra innen rá tudnak települni ezzel a “szolgáltatással”. Kint tényleg ebből lehet úgy jövedelemhez jutni, hogy a saját eltartásán kívül még az itthoniak megélhetését is biztosítja? Valószínűleg igen a válasz.

Aztán az asszonyon és a kislányon gondolkodom tovább. Vajon milyen súlyú lehet az anyánál ez a pszichiátriai betegség? A kábítószeres fiával való együttélés hozta, vagy valami más? Milyen történetek után menekült el onnan? Mennyit sérült ezekben a gyerek? Vajon elég-e ez a távolság ahhoz, hogy békében éljenek? Az anyának milyenek lehetnek az önfenntartási képességei? Sok kérdésre kell választ kapnunk ahhoz, hogy jól tudjunk segíteni majd.

De minden ilyen eset végiggondolása után ott marad bennem a legnagyobb kérdés: mikor és hogyan lesz alkalmas a rendszer arra, hogy az ilyen problémákra megoldást keressen? Hiszen itt is összehangolt munkára lenne szükség, hogy megértsük az egymást erősítő negatív hatásokat, és összehangoltan felléphessünk ellenük: családsegítő, gyermekjólét, rendőrség, egészségügyi rendszer, iskola, önkormányzat….

Szociális háló? Azt hiszem, lassan elfelejthetjük ezt a rendszerhez kötődő fogalmat. Szerintem már csak az adminisztrációban él. Az oka pedig a hatósági szemlélet térnyerése, ami az indikátorszámok teljesítésének bűvöletében még, ha akar sem tud megfelelő szociális érzékenységgel bírni.