Ebben a munkában a legfájóbb érzések mindig a tehetetlenséghez kapcsolódnak. “Utálom a megoldhatatlan helyzeteket!”- fakadt ki nemrég egy kollégám…. és úgy érzem, nagyon igaza van. Ez veszi ki a legtöbb energiát az emberből, és sok van belőlük. Talán túl sok is. 

Azt hiszem, ezt nem élik át sokan, akik véleményt formálnak a témáról, a munkánkról. A konkrét élethelyzeteket, az újra- és újra előkerülő problémákat, a sehogyan sem mozduló beidegződéseket. Mert “elméletileg” járható útnak tűnik sok minden.

Annyiféleképpen gondolkodnak emberek erről az egészről! A “bárcsak így élhetnék én is, ilyen szabadon, nem törődve semmivel”-romantikus érzésétől hajtva megfogalmazott “minek szóltok bele az életükbe?”, a “miért nem mondjátok meg nekik…” típusú, “aha” élményként a megoldást látókon át a szélsőségesen rasszista viszonyulásokig, széles a skála. 

Mi pedig nagy nyugalommal magyarázzuk újra és újra a többnyire hallomásból, vagy olvasmány-élményekből táplálkozó tudással, ám nagy magabiztossággal fevértezetteknek, hogy nem, a mi tapasztalatunk szerint már nincs vajda rendszer, a nők nem az “ősanyai” szerepük átélése miatt szülnek annyi gyereket, és nem, az anyák nem mesélnek a szegregátumokban roma meséket (sem) a gyerekeiknek, vagy azt, hogy bőven vannak olyan cigány családok, akiknél nincsenek “házi oltárok”, stb. 

Van, aki elfogadja ezt, van aki nem. Nem mondom, hogy nem kerültem már e miatt konfliktusba elméleti szakemberekkel is. Akik nyilván kutatásokból levont következtetések mentén, nagy szakirodalmi tudásokból és összehasonlításokból táplálkozva  állítottak valamit, amit nekem muszáj volt megcáfolnom. Vannak, akik szerint én “túl pesszimista vagyok”, és “ártok az egész ügynek azzal, hogy úgy állítom be a problémát, mintha nem lehetne megoldani.” Pedig szerintük mindent meg lehet, hiszen ebben az egészben a “megfosztás” ténye a kulcskérdés, a lehetőség nyújtásától pedig majd mindenki működni fog. 

De nem így van. A lehetőségek nélkülözhetetlen, de nem elégséges elemei a változásoknak. Mert a mélyszegénységben azok az elemi készségek sem működnek, amelyek a lehetőségek felismeréséhez szükségesek. Ez a fejlesztés, a “képessé tétel” szerteágazó munkája a legnagyobb kihívás ebben az egészben.

Sokat gondolkodom egyébként ezen. Annyi mindent átéltem már az évek során. És nyilván, még mindig állandó bennem a kétkedés, hogy jól csinálom-e. Nem az, hogy jót akarok-e, az nem vitás, más is jót akar…. Mégis, más el sem jön, úgy kritizál, vagy eljön, hogy lássa, majd itt ötletel, mit kellene kipróbálnunk, finoman vagy kevésbé finoman jelezve, hogy szerinte nem elég jól csináljuk. De nem marad. Elmegy, vissza a komfortzónájába, mi pedig maradunk. Maradunk a konfliktusokkal, küzdve tovább. Arra pedig nem volt válasza, mit tegyen az ember, ha rasszizmussal vádolva feljelenti a kisebbségi önkormányzat elnöke, mert nem őt és a családját hoztuk pozícióba a társadalmi vállalkozásunkban. Arra sincs, mit tegyünk a szerelemféltés miatt egymás haját tépő asszonyokkal, vagy a gyermekét prostituáló anyával. Vagy azzal, akit segítettünk, támogattunk, majd gátlás nélkül meglopva minket rúgta fel a hitet abban, hogy megéri küzdeni vele, érte. Folytathatnám hosszan a sort, sokat megéltünk már.

Volt, akinek ajánlottam, én elfogadom, hogy nem jó ez az út, amit mi próbálunk…ha bebizonyítja, hogy az övé lesz jó. Keressen magának egy szegregátumot, egy falut, annyi van, ahol senki sem indított el semmit, és lásson neki. Ha sikeresebb lesz és gyorsabb, fejet hajtok előtte. Az első ilyen ajánlást ha jól emlékszem, öt-hat éve tettem. De a másik utat, modellt, nem látni azóta sem. Csak “elméletileg.” Hogy kellene, milyen egyszerű látni az utat annak, aki ugyebár ért hozzá…. Szájjal megy, tettekkel már nem igazán. 

Persze nehogy félre értse valaki, nem azt mondom, hogy az elméleti tudás nem szükséges. Nagyon fontos a folyamatok értelmezése, nagyobb összefüggésekben láttatása. De a terepi tapasztalat sem nélkülözhető. A társadalmi beágyazódás állandó változásai csak így, a problémával együtt élve, abban dolgozva tárhatók fel. A hatások gyorsan változnak, új lehetőségeket és új problémákat is termelve. Mégis, mintha ez nem lenne fontos. A megállapítások, a tervezések ezektől függetlenül épülnek rendszerré. “Elméletileg.”

A rendszer pedig nem ad megoldást a gyakorlatban megoldhatatlan élethelyzetekre. 

Néhányszor írtam már e blog posztjaiban is, hogy a lány, aki 15 évesen még ígéretes, gyönyörű teremtés volt, hogy lett fizikailag is eltorzult, gondnokolt pszichiátriai beteg, a kábítószer és a hozzá kapcsolódó prostitúció útján. Azóta is egy légüres térben él, megoldás nélkül. Hol az anyjával, hol valahol, hol a pszichiátrián. A gyámja, akivel kapcsolatban vagyunk, sem tudja a rendszeren belül stabilizálni a helyzetét. 

Néha, többnyire a “van valahol” stádiumban bejön hozzánk, kap ruhát, élelmet, de nem tudunk megoldást a sodródó, akaratát vesztett életére. Pár napja nem ő jött, hanem egy idős férfi. Ismertük, voltak már bent együtt is, korábban. Receptet hozott, hogy kiváltanánk-e? A lányé. Kérdezem, mi van vele. “Két hónapja az anyja elzavarta, elment megint Pestre. Ott volt, nem tudom mit csinált. Aztán bevitték a pszichiátriára. De ott már nem maradhatott. Azt mondták, hogy kiteszik az utcára. Az anyjának nem kell, nem engedi magához. Hát mit csináljak? Mégiscsak egy ember….nem lehet csak úgy kitenni az utcára. Hát nem? Most nálam van. Nem velem, volt, régen, hogy velem volt. De már csak nálam. Érti ugye? Szóval, csak ott lakik nálam. Ha adom neki a gyógyszert, lehet vele boldogulni. Akkor nem hisztizik. Nekem is csak a bajom van vele. De hagytam volna én is? Mégiscsak egy ember….”

Kiváltottuk a gyógyszert, persze. Hálás vagyok neki, hogy felvállalja, és amíg az egészsége, kora engedi, néha befogadja. A lány élete, sorsa azonban megoldatlan. Kábítószerfüggő, pszichiátriai beteg, prostituált, gondnokolt. Egy ember, egy sors, egy megoldhatatlan problémahalmaz. 

Ilyen sorsok, életek láncolata alkotja ma a mélyszegénység világát. Mindegyik más, a hasonló bennük, hogy nincs rendszerszintű megoldásuk. Amikor egyet-egyet sikerül biztatóbb ívre állítani, boldogok vagyunk. De pontosan tudjuk, hogy az ív gyorsan irányt veszt, ha nincs támasz. A támaszok rendszere pedig nem épül. Maximum a kommunikációban. “Elméletileg.”