Sokszor szeretném úgy érezni, hogy szilveszterkor tényleg lezárok valamit, és új tervekkel indulok a következő évnek. De ez nem ilyen… sokkal inkább egy folyamat az egész, amiben persze összegzünk, elemzünk, értékelünk, aztán tervezünk és dolgozunk tovább.
Gyakran újratervezünk, és néha annak is örülünk, hogy ebben a politikai klímában túléltük, megmaradtunk. Persze néha hibázunk is, folyamatos dilemma a kockázatok elemzése és vállalása. De előre kell menni, előre akarunk, fejlődni, jobban tenni a dolgunkat, jobban hatni.
Néha arra gondolok, milyen jó lenne egy olyan év, mikor nem azon kell dolgozni, hogy mérsékelni tudjuk a problémák okozta folyamatosan romló helyzetet, hanem a hangsúly átkerülhetne azokra az előremutató megoldásokra, melyek kiutat jelentenek, hogy látszana az alagút vége….csak egy kicsit. De ahhoz nem elég egy-egy gyerek, család, közösség problémáiban dolgozni, mert az egész egy olyan rendszerbe ágyazódott be, ami lehetetlenné teszi a megoldást.
A karácsonyi adományozások is híven tükrözik az ország állapotát. Nyilván átpolitizálódott ez is, és érezni ebben is a “két oldalra” rendeződést, talán a legdurvább volt a gyermekotthonos történet, amiben az egyik adna, a másik megtiltja…sőt, elszállítja, mielőtt az ajándék célba érne. Az, hogy ez a gyerekekről szólna, meg a karácsonyról, valahol elvész. És hát a szerepek is furcsa helyzetet teremtenek, a kormányszóvivő részt vesz önkéntesként egy karácsonyi ételosztáson és nyilatkozik, hogy szerinte minden évben kevesebben vannak, miközben minden híradás arról szól, hogy egyre többen állnak a kígyózó sorokban.
Sokat gondolkodtam azon, hogy legalább ilyenkor miért nem lehet összefogni, egyeztetni, félretenni az ellenségeskedést, és arra törekedni, hogy mindenkihez eljusson a karácsony üzenete. Azon is töprengtem, hogy nekünk miért ment az, ami másnak nem.
Karácsony. A szó a legszebb ünnepet takarja, talán a legtöbb érzelemmel teli elem ehhez kapcsolódik, a gyertyagyújtás, a várakozás, a gyerekek öröme, a karácsonyfa, a mézeskalács, a fények, a családi vacsora, no meg persze meglepetések, és a legfontosabb: a szeretet. Ami ilyenkor tapinthatóvá válik.
Furcsa ezekre koncentrálni abban a világban, amiben élünk. Nagyobb kitekintésben is, hiszen a világon egyre több helyen üti fel a fejét az erőszak, háborúk dúlnak, és nem látni a végét. És furcsa ezt megélni az országon belül is, hiába próbáltam nem figyelni rá, nem foglalkozni a hírekkel, a mélypontra jutott politikai kommunikációval, a gyűlölet tapintható. Valahogy úgy érzem, egyre nehezebben megy fenntartani azt a világot, amiben a problémákkal csak akkor foglalkoznak a döntéshozók, ha kiderülnek, és a reakció akkor is a visszatámadás. A támadások zajában pedig nagyon nehéz meghallani a karácsony hangját.
Igazából még sosem évfordulóztunk. Ez volt az első. Próbáltuk egész évben a kommunikációban tartani, volt sok kiállításunk, visszaemlékezős posztsorozatunk a Facebookon, ott lehettünk az ARC óriásplakátkiállításán, volt szakmai eseményünk, és igyekeztünk minden riportban, megnyilatkozásban kiemelni ezt a negyedszázados munkát. Szombaton pedig a fővárosban, a FUGA-ban zártuk ezt a kicsit ünnepi évet, egy támogatói találkozóval.
Azt hiszem, olyan lett ez a délután, amilyet akartunk. Semmiképp sem valami “puccosat”, nagy svédasztallal, dress code-dal, mert ez nem illene egy gyerekszegénység ellen küzdő alapítványhoz. Mindig olyan visszás volt nekem azoknak a társadalmi leszakadás ellen szerveződő uniós pályázatoknak a záróeseménye is, ahol láthatóan jelentős összeget fordítottak a vendéglátásra, aminek mind az ára, mind a látványa ellentmondásban volt a program céljával.
Most, hogy túl vagyunk a közösségben a mikulásnapon, és ezerrel készülünk a karácsonyi ünnepségre, ilyenkor mindig több az érzelmi faktor a munkánkban. Évközben próbáljuk a folyamatokat átláthatóan, a közösség számára is érthetően, közösen alakítva működtetni, szem előtt tartani a következetességet, de ilyenkor már ott dolgozik bennünk az ünnep üzenete is. Szóval, most különösen nehezek a döntések.
Szeretnénk mindenhova karácsonyt vinni. De ez azért nem olyan egyszerű, ha az ember nem csupán a kríziskezelés, az adományozást végzi, hanem az elmozdulást támogatná, az aktivitást építené, hogy másfajta életstratégiák rögzüljenek legalább a következő generációban. Ez ugye az a fejlesztő segítségnyújtás, ami alapvetően megkülönbözteti a szociális munkánkat a simán adományozást végző szervezetektől.
Ha a gyerekeket kérdezzük, melyik ünnep a legkedvesebb nekik, szinte mindannyian a karácsonyt mondják, a mi kapcsolatrendszerünkben is. Mert beépült ennek az üzenete erősen az intézményrendszeren keresztül, és hát ott a televízió, ahol ez tematizálja már most mind a reklámokat, mind a filmeket.
Beépül így a gyerekekbe is a karácsony “szokásrendszere”, szlogenjei, és a vágyak is, a meglepetésre, ajándékokra. Ott is, ahol ma is csak az Igazgyöngy ajándékai tudják ezt hordozni.
Évről évre bővül a kör, egyre több települést, gyereket érünk el, és minden évben újratervezést is igényel a dolog. Hiszen változik a helyzet, sajnos nem mondhatom, hogy jó irányba, de mindig sok előzetes tájékozódást, egyeztetést igényel, melyik településen és milyen mértékben képes az önkormányzat segíteni, hol vannak még más segítő szervezetek, hogy ne párhuzamos szolgáltatásokat állítsunk fel, hanem összefogva próbáljunk a lehető legtöbb nélkülöző családba karácsonyt vinni.
A változásokhoz igazodás mindig nehezebben megy a társadalmi leszakadásban élőknél. Sokat gondolkodom ennek az okán, és pl. nem találtam azonosságokat, vagy inkább túl zavaros képet a generációs különbségek értelmezésében a társadalom más csoportjaival történő összevetésekor.
Ilyen pl. a televízió szerepe. Míg sokaknál, főleg a fiataloknál ez fokozatosan kivezetődik, átveszik a helyét az interneten elérhető szolgáltatások, filmek, hírforrásrok, sőt, vannak, akik egyszerűen a készülékeket sem tartják már fontosnak, a generációs szegénységben még ennek nyoma sincs. A legfontosabb a televízió, ezért nagyon fontos az áram is, ez ad mindent, szórakozást és hírt, és még mindig él a tökéletes elfogadása is annak, ami onnan információként jön. Afféle státuszszimbólum is. A típusa is, az adományba kapott régi típusok helyett a nagy síkképernyős a vágyott, a trendi.
Nemrég egy új programelemet illeszthetünk be foglalkozásinkba, az S.O.S Gyermekfaluval együttműködve. A program célja, hogy megkeressük azokat a jó gyakorlatokat, amivel elérhető, hogy a gyerekek családban nőjenek fel és a körülményekhez képest a legmegfelelőbb fejlesztést kaphassák. Ebből most az első elemet mutatom be.
Nekünk ez nagyon fontos, hiszen mi is azt gondoljuk, a megoldás az, ha a családokat tesszük képessé arra, hogy felneveljék a gyerekeiket. Persze ahol a gyerek veszélyben van, ott más a helyzet, nem lehet nem intézkedni, ha szexuális abúzus éri őket, ha bántalmazzák, vagy olyan szintű gondozási feladatok maradnak el, ami az életüket veszélyezteti.
A péntekre szervezett eseményre a kis faluban nem először került sor. Volt már közösségi, lakossági kezdeményezésre is szemétszedés a településen belül, és szerveztünk már a zsáktelepülésről kivezető (és egyben bevezető) út két oldalán is ilyet, több illegális szemétlerakót is felszámolva. Ezeket feltehetően a szomszédos kisvárosból hozták ki ide, mint félreeső helyre azok, akik ezt vélik megoldásnak a fölösleges szemét elhelyezésére. Volt, hogy a kidobott szemetet be lehetett azonosítani is, mert véletlenül a postai levelezésből is kerültek bele dolgok, de a szemét így is maradt. Most is voltak lerakva üvegek, rossz szőnyegek, autógumi, de a mennyiség szerencsére töredéke volt a korábbinak.
Az út melletti eldobott fém és műanyagflakonok, zacskók száma is kevesebb, és talán az 50 Ft-os visszaváltási ár tovább csökkenti majd, de még mindig vannak, akik a kocsiból csak úgy kidobják menet közben az ablakon a kiürült tartókat. Furcsa volt felfedezni azt is, hogy a kivezető oldalon jóval kevesebb volt, mint a bevezetőn. Jelzi ezt, hogy bevásárlás után hazafele kerül ki a legtöbb….ami nyilván azt jelzi, hogy a lakosság körében találhatnánk a szemetelőket. De majd alakul ez is. A környezettudatosság kialakítása ugyanolyan kihívás, mint az egészségtudatosságé, vagy a pénzügyié. Dolgozni kell rajta, közösségi összefogással.
Sokan írnak nekem, megerősítve, vagy csak megosztva velem a gondolataikat, sokszor tipródásukat, velem, aki legalább annyit tipródom mindenen, mint ők. Nyilván azért írnak, mert azonos értékrend kapcsol össze bennünket, gyakran azonos kor is, de nem feltétlenül ez a meghatározó. Pedagógusok, szociális munkások gyakran írnak, de nem szakmabeliek is, hiszen sokukkal ugyanazt az életet éljük, ugyanazokkal a problémákkal szembesülünk, és ugyanúgy nem tudjuk, mit lehetne tenni, hogy változzon a helyzet.
Nemrég kaptam egy üzenetet egy pedagógustól, akinek egy mondata azóta is foglalkoztat. A történet tipikus, a politikai meggyőződés és kétkedés ütközése a tantestületen belül… és az alulmaradás keserű érzése. A mondata pedig ez volt: “Öreg vagyok és gyáva”.
Az életkorunkról nyilván nem tehetünk… bár a mozgásteret meglehetősen leszűkíti, ha valaki mondjuk a nyugdíj előtti öt évben van. Szakmai vonalon talán még menne, a pedagógushiány miatt, de arra is sok példát láttunk már, hogy zárul be a kapu akkor is, ha üres álláshely van, azok előtt, akik kritikusak a rendszerrel, és ennek nyilvánosan is hangot adnak. Bélyeg lesz rajtuk, és ezzel nem sok esélyük van. Furcsa ezt látni a másik oldalról is, akár a kormányhű vonalon, akár az egyházin. Ott nincs olyan bűn, ami miatt kivetné magából a rendszer, többnyire védettséget élveznek, és legfeljebb egy áthelyezés a következmény, de sok esetben még “felfele buknak”.