A nyomorúság és a közösségi média együttes jelenléte a szegénységben olyan, mint egy kórkép. Mutatja egyrészt a szegénységben élők kompetenciahiányait, és azt is, mennyire ellentmondásosan hat rájuk a 21. századi fogyasztói világ, no meg, hogy milyen torz üzenet formálja az embereket ma. Amiben a belső értékek egyáltalán nem fontosak, kizárólag a birtokolt javak.

Nem tudom, kutatja-e már valaki a facebook és a nyomorúság sajátos viszonyát, biztosan rátaláltak már erre. Miközben még mindig nyomják az eu-s pályázatokban a digitális szakadék csökkentését, számomra pontosan látszik, nem itt kellene beavatkozni. Mert nem a technikai tudás a legfontosabb, hanem a mit és hogyan közlök magamról. Azt pedig nem a harminc órás tanfolyamok fogják megtanítani a felnőtteknek, még akkor sem, ha vonzerőként az okostelefonhoz jutást is beveszik a történetbe.

Persze kell, hogy értsék, mit jelent az a digitális tér, hogy kik látják a feltöltött fotóikat, kommentjeiket. Bár ez is lassan épülő tudás, mert önmagában ez sem áll meg, kell hozzá az ok-okozat-következmény összefüggések értelmezésének képessége is, ami az iskolai oktatásnak kellene ezer oldalról megtámasztani, talán a leszakadó térségekben még inkább, de ennek kevés nyomát látni. Bár, ami azt illeti, bizonyos mértékben ennek még örülök is, mert nem egy bűnbe torkolló esetről sikerül tudomást szereznünk a facebook segítségével, egy-egy meggondolatlan fotóval, mondattal, poénnal, és így elébe is tudunk menni kétes kimenetelű dolgoknak.

A szegregátumok világának sajátos értékrendje pedig világosan látszik a facebookon.

A legtöbb újonnan segítséget kérő minket is itt ér el, a facebookon kapjuk a legtöbb üzenetet, emailt elvétve írnak, ahhoz más képességek és lehetőségek is kellenek, és a telefon is csak a „visszahívós sms” formájában szolgálja a szóbeli kapcsolatfelvételt. Az első lépés nekünk is, ha itt jelentkezik valaki, hogy megnézzük az illető facebook oldalát. Az nekünk sokat elárul, még akkor is, ha mások megosztásait látjuk itt, leginkább a népszerű „életbölcsességeket”, a „milyen ember vagy te”, „milyen a te szíved”, stb. posztokat. Ahol csak ez van, ott pl. érdemes helyszíni látogatást tenni. Ott is, ahol a gyerek fotóját teszik ki, még, ha mosolyogva pózol is, de az ember látja a gyerek mögött a falat, a padozatot, a bútorokat…amiből látszik, a mindennapok hangulatát nem ez a fotó mutatja.

Szegénynek lenni nem jó érzés, és nyilván, akit beszippant a facebook világa, ott sem ezt akarja mutatni. Ezt világosan értjük mi is, és tiszteletben is tartjuk, maximálisan. De sok mindent nem tudunk értelmezni velük. Pl. azt, hogy ez egy közösségi média, aminek az üzenetei hatnak mindenkire, egymásra, ránk, a támogatókra, a többségi társadalomra is. Hogy nem lehet segítségnyújtást elvárni ott, ahol a facebookon gyökeresen más képet fest magáról az illető. Hogy el kellene dönteni, melyik képet választja magáról, a szegény, segítséget kérőt, vagy a gazdagságot mutató „rajolót”, akinek mindene megvan. Mert a kettő együtt nem értelmezhető.

Hetente próbáljuk ezt elmagyarázni az újonnan jelentkezőknek. Pl. az asszonynak, aki egy facebook üzenetben írt, hogy élelmiszerre lenne szüksége, egyedül neveli a három gyerekét, és nincs mit enni, stb. Ráklikkelek a nevére, az oldalán „örömteli hangulatban van” három fotó, három különböző színű műkörömmel, amit csináltatott. Boldogan fogadja az ismerősök gratulációját, hogy milyen „csini”, és milyen jól választott hozzá gyűrűt. Ez egyébként már szinte tipikus lett, megvan ugyanis a posztolásnak férfi és női vetülete is, ebben a vonatkozásban is, a nők között a műköröm az, ami attribútuma lett a 21.századi jólétnek. Persze most sokakban felmerülhet, hogy miért, nekik nem jár egy kis öröm? Ha ez a műköröm az, akkor kapja meg…

De ha egy családban akkora a baj, hogy a gyerekeknek nincs mit enni, akkor az nem jó, ha ez előbbre lép, mint az alapszükségletek biztosítása. A válaszunkban ilyenkor próbáljuk elmagyarázni, hogy a facebook oldalon magáról mutatott kép nem feltétlen a nélkülözést mutatja, és mi inkább ott segítenénk, ahol ez nagyobb. Ahol nem telik műkörömre sem. Válasz erre többnyire már nem jön, bár van, aki még bepróbál a „szomszédom csinálta ingyen” sztorival, de ezzel kapcsolatban is felmerülnek aggályok a részünkről, az önfenntartási képességek és a szabad idő viszonylatában.

A másik, amit szeretnek kitenni (ezt inkább a férfiak), a pénz, amit kapnak. Van, aki ezzel pózol, van, aki csak szép sorban lerakva lefotózza és felteszi. Volt már többször ügyünk abból is, hogy ilyenkor nem legális területre bukkantunk, mert arra már nincsen képesség, hogy ezt érezzék, egy szabálytalan, nem jogkövető dologgal talán nem kellene dicsekedni nyilvánosan, a közösségi médiában, mert esetleg szemet szúrhat annak, aki épp azért dolgozik, hogy visszaszoruljon az illegális pénzszerzés.

Egy férfi pl. a lakhatási körülményeinek a javítására kért segítséget tőlünk, sőt, nemcsak tőlünk, épp a facebookon át elért más segítő szervezeteket is, nagy volt az odafordulás feléjük. Mire sikerült bútorban lépnünk, már a nap is megvolt, mikor szállítjuk, jött egy üzenet a facebookon: elmentek a Dunántúlra dolgozni, rakjuk le, amit adni akarunk, a rokonoknál. Persze ilyet nem teszünk, mert pontosan tudjuk, hogy így nem lesz megoldás, követhetetlen lesz az adomány útja. Így a nekik szánt bútor máshoz kerül a településen, sok a segítségkérő. Ezt meg is írjuk nekik. Pár hét, és jön az újabb üzenet, hamarosan jönnek haza, kellene bútor. Visszaírunk, hogy korábban jeleztük, már másnak adtuk, ha tartósan itthon maradnak, akkor felírjuk, és amint meg tudjuk oldani, adunk. Rövid idő múlva újra ír, mintha nem is olvasta volna a korábbiakat.

Közben, véletlenül meglátom a facebookon, tőle, a gondosan kipakolt bankókat, lefotózva, kiposztolva, a „barátaim” szöveggel, jó poénként. Másnap újra jelentkezik. Megírom, hogy láttam a posztját, és örülök, hogy jól kerestek. Bútort meg inkább oda adunk majd, ha lesz, aki nem keres ilyen jól. Vissza írja, hogy nem is kerestek jól. Próbálom magyarázni, gondolja meg, ha ő így posztol, és mi ezután nekik viszünk bútoradományt, hogy fog ez a faluban a közösségre hatni. Azokra, akik szintén látták a posztját. Mit gondolnak majd rólunk, segítő alapítványról a többiek. Nyilván azt, hogy olyanoknak segítünk, akiknek van pénze, és nem azoknak, akiknek a napi betevő is gondot jelent. Ez pedig felesleges feszültségeket szít körülöttünk, abból így is van elég. Nem érti, nyilván ingerült, mert percenként próbál hívni a messengeren, végül talán lehiggad, és ír egy üzenetet: „igaza van”.

Sokszor gondolkodom, hol, hogyan tudnánk leginkább hatni rájuk. Nagyon nehéz, mert minden ellenünk dolgozik. Használni kell ezt az eszközt is, a közösségi médiát. De vajon van-e módszertana már ennek? Hogyan hathatunk a felnőtt, alapkészséghiányos, nyomorúságban élő, a fogyasztói társadalom hatásával szemben védtelen emberekre ezzel az eszközzel? Nyilván lehet hatni, mi is próbálkozunk, és egyre több jel mutatja, talán eredményesen. Mert kezdenek visszaszorulni a kapcsolatrendszerünkben a problémás posztok. Ám az újonnan jelentkezők ugyanazokat a digitális „paneleket” mutatják, ami jelzi, általános a baj.

Hogy szakadék van a társadalomban, az nem kétséges. Digitális is, de más is. Itt is az alapokat kellene előbb megerősíteni. Mert egyszerűen kellenek az alapkészségek a digitális léthez is. Kell az írási-szövegértelmezési képesség. És az alapvető logikai gondolkodás. Egy minimális alapműveltség. Etikai érzék. Annak értelmezése, hogy milyen vagyok, mit teszek, és mit mutatok magamról. Most azt látom, mindez hiányzik. Ami pedig ezek nélkül működik, az csak növeli a bajt. Az nem tud előremutató lenni, pozitív dolgokat megerősíteni.