Azt hiszem, a személyes oldaláról nézve ezt, ez a legnehezebb. Azt még könnyen ki lehet alakítani, hogy meghatározzuk közösen a célokat, az odavezető utat körvonalazzuk, messzire nézzünk előre, és bízzunk abban, hogy a befektetett munkánk végül sikeres lesz. Szóval, az ügy megoldásába vetett hit, az önmagunkban bízás elengedhetetlen, és viszonylag könnyen kialakítható a csapatban is. De ennyi év távlatából is azt mondom, még mindig inog azok között, akikért ezt a munkát végezzük, a „kiben bízhatunk meg?” kérdése.

Az ügy iránt elköteleződnek ők is, viszonylag könnyen, sokat beszélünk a jövőképről, a változásokról, a pozitív elmozdulásokról, a változások következtében megnyíló új lehetőségekről. Velünk beszélve, akár egyénileg, vagy családosan, akár a közösségi összejöveteleken ebben mindenki együttműködő partneri arcot mutat, aztán, ha nem vagyunk, a vélemények és a cselekedetek mások lesznek, az a beidegződés működik még mindig, ami az embereket itt korábban vezette, a farkastörvények, a birtoklás, gyanakvás, a másik kiszorítása, a pillanatnyi, személyes érdek érvényesítése.

Persze nem mondhatom, hogy nincs ebben is változás, hiszen a partneri viszonyban lezajló történések, amelyekben ezt az együttműködő viszonyulást mutatják, formálják őket is, nagyon sokat kell ezt gyakorolni, gyakran szembesítve őket a kétféle képpel, amit megtapasztalunk náluk, és építeni az őszinteséget, az átláthatóságot, a következetességet. Mert szerepeket játszanak ők is, mint mindenki más, de az a nem mindegy, hogy ezek a szerepek koherens rendszert alkotnak-e, mint ahogy az sem, melyik lesz a tartósan domináns, aminek az irányában aztán formálódhat a személyiség is.

Egy-egy helyi negatív eset kibeszélése a közösségi foglalkozásokon közös erkölcsi állásfoglalásra készteti őket, amit kimondanak, megvitatnak, együtt, konfliktusok árán is. Ha ezt nézem, mindenképp sikeres a történet. Olyan most az egész, mintha a közösség működne, egy másik jövő felé elindulva, értékes perceket töltve együtt, mutatva az összefogás jeleit, egyfajta íratlan szabályrendszer kialakulását, ám egyénileg, vagy családostól még mindig nagyon könnyen visszaesik mindenki arra az állapotra, ami korábban jellemezte.

Pedig hány egyéni harcot megvívtunk már! Keresve a kapcsolatot a vállalható személyekkel a kisebbségi önkormányzatok felmenő rendszerében, együttműködve a rendőrséggel, pártfogókkal, a gyámhivatallal, mindenkivel, aki hatósági eszközöket működtet, azért, hogy visszaszorítsunk olyan folyamatokat, amelyek korábban meghatározók voltak a településen. Hányszor nyomtuk már így vissza a közös cél ellen szervezkedőket, akik hatalomvágytól és a nem tisztességes anyagi haszonszerzéstől vezérelve támadtak minket, remélve, hogy feladjuk majd, és visszaállhat minden. Az a világ, amiben nekik állt a zászló, a bűnös, a másik nyomorúságán élősködő, agresszíven uralt világ, ami még ezt a nyomorult falut is kettészakítja, oláh cigány és romungro családokra, hatalmaskodó és megfélemlített emberekre.

Ám az alapítvány társadalmi beágyazottsága erős, néha én magam is rácsodálkozom, hogy ebből a kapcsolatrendszerből kik és milyen segítséget adnak ehhez, és azt hiszem, az már mindenki számára világossá vált a faluban, hogy ellenünk nem tudnak a saját tisztességtelen eszközeikkel fellépni. Ami nekünk igazán rossz ebben, hogy nem ezzel szeretnénk foglalkozni, hanem a gyerekek érdekében előremutató dolgokkal, haladva az élhetőbb falu felé, ami mindenkinek egy kiszámíthatóbb, nyugodtabb jövőképet adna, ám az energiánk jó részét leköti az a negatív viszonyrendszer, ami pont ez ellen igyekszik hatni.

Iszonyú játszmák vannak közben, elképesztő eszközökkel történő manipulálása egymásnak, kihasználva a tudatlant, talmi ígéretekkel, erőszakot lebegtető fenyegetésekkel, vagy éppen álhírekkel, vagy a nyomorúságban nevetséges, de a többiekre ható külsőségekkel. Sokszor mondom, hogy kicsiben egy szegregátum világa teljesen lemodellezi a mai nagypolitikát.

Ami viszont nagyon nehéz, hogy az ember a mai világban itt sem lehet az „igazság bajnoka”. Írtam már róla, hogy engedtünk a jogkövető magatartás ideájából, egyszerűen azért, mert a világ körülöttünk nem ezt erősíti, és a túlélést sem tudják biztosítani legális módon.

Így van ez a körülmények miatt: a pénzért fuvarozás a közlekedési helyzet miatt, a boltocskázás a bolt hiánya miatt, a fekete cigarettakereskedelem a nemzeti dohánybolt hiánya miatt, a szabálysértésnek számító, az elhagyott telkekről történő fahajtások kivágása a nyomorúság miatt vált elnézett dologgá nálunk. Ehhez az utóbbi időben teljes erővel felzárkózott a korábban ennyire nem domináns feketemunka, ami alvállalkozókkal már ott van akár az állami beruházásokban, olyan napi díjjal, amivel szemben esélytelen egy minimálbéres foglalkoztatást vonzóvá tenni.

Szóval, a túlélési stratégiák között ott van már minden, amiről e munka kezdetén azt mondtam, nem megengedhető. Ami még lejut hozzájuk, az is ellenünk hat.  Pl. ott van a kisebbségi önkormányzatok támogatása. Mert az a legtöbb helyen azt üzenetet hozza, hogy egy kívülről jövő támogatásban óriási mozgástér van. És ebbe belefér, hogy a cigánygyerekek beiskolázására kapott pénzt egyszerűen szétosztják a helyi kisebbségi vezetők maguk között, és nyilván vásárolt számlával lefedik az elszámolást. Mert nem gond ma partnert találni egy hamis számla kiadására. Belefér, hogy leszervezzenek a digitális szakadék felszámolására egy képzést, aminek nulla a társadalmi hasznosulása, de valakik utat nyitottak ennek is, egy telefonért végigülni egy tanfolyamot. Nyilván, ezzel is jól járt mindenki, főleg a szervezők,  a jelenléti ív megvan, tehát bizonyítva van a történés. A telefonok meg már rég gazdát cseréltek, a feketekereskedelem útján vándorolnak már, a tudásbővítés a digitális térről pedig nem érdekel senkit. Az üzenet pedig itt is az: ha van pályázat, tanfolyam, ott van lenyúlható pénz. Csak jó helyen kell lenni.

És mindebből a megtapasztalásból azt gondolják, hogy minden pályázat, támogatás ilyen, nyilván mi is ellopjuk, amit erre a munkára kapunk, és ha nekünk lehet, akkor nekik is, akiket bevontunk ebbe a munkába, és velünk dolgoznak. Csak az azonnali dolog számít, még ennyi év után sem mozdul meg belül, hogy nem kellene. Hogy a bizalom, az hosszú távon a legjobb befektetés, és nem kellene eljátszani, mondjuk pár liter benzinért.

Még mindig a pedagógiai eszközök dominanciájára esküszöm, de azt is mindig elmondom, a kezdetektől fogva, hogy szükség van a hatósági eszközökre is. A belső kontroll kialakulását, mint a múltkor írtam, ami nagyon labilis, és csak az önös érdek vezérli, külső kontrollal is meg kell erősíteni. Megértetni velük, hogy vannak határok, amiket nem szabad átlépni. Még ebben a rohadt, korrupt, kiszámíthatatlan világban sem.

Most, ennyi év után mégiscsak fel kell szerelnünk egy kamerát, vagyonvédelmi okokból. Gondolkodom sokat, hogy eddig miért nem kellett, és mi az a változás, ami miatt most mégis indokolt lett. „Túl van már itt magán mindenki.”-mondta egyikük. Túl gyorsak voltunk a helyzetbe hozásban? Olyanokat erősítettünk meg, akiknek a belső kontrollja nem volt még elég? Vagy egyszerűen csak a világ körülöttünk változik egyre rosszabb irányba, és a hozzájuk leérő üzenetek jelzik azt, hogy mindent lehet?

Ez egy ilyen munka. Van, hogy vissza kell lépni egyet. Van, hogy kettőt is.

Gyakran eszembe jutnak ebben a munkában Hankiss Elemér ellentétpárjai. Most éppen a ”Fogadd el a helyedet!” vagy „Keresd a helyed a világban!”. Mert miközben azt szeretnénk, azon dolgozunk, hogy ne fogadják el az eleve elrendeltet, és abban segítjük őket, hogy küzdjenek magukért, ők a helykeresésben olyan eszközökhöz nyúlnak, ami nem jó helyre teszi őket a világban. Persze kérdés, mi az a nem jó… az integrációjuk érdekében azt gondolom, a bűnözés nem jó vonal. De a világ se jó fele megy. Mert ma már nem kell becsületesnek lenni ahhoz, hogy valaki sikeres legyen. De mi is a siker? A pénz, a gazdagság, a hatalom? Minden azt üzeni, hogy igen.

Azt hiszem, az én harcom leginkább ettől „don quijote-i”. Hogy azt próbálom áthidalni, ami egy őrült ellentmondás. Mert jogkövető magatartást szeretnék egy olyan társadalmi csoporttól, akik ellen leginkább ennek a megsértését hozzák fel integrációs gátként, miközben a minket, őket körülvevő világ rendszere naponta sérti a törvényes működéseket. Sőt, ma már a jogszabályok, bírósági döntések is egyre bizonytalanabbá teszik a jogszerűség korrekt értelmezését.

Csak egyetlen pont lenne, amire biztosan építhetek. Amihez viszonyítva lehetne pozícionálni ezt a munkát. Magamban persze látom, tudom. De ez sem illeszthető a mostani világhoz. “Az a baj magával, hogy túl becsületes”-mondta nekem egyszer valaki. Akkor nevettem rajta. Ma már ezt nem látom ilyen viccesnek.