Nemrég egy cég HR-es munkatársa segített gondolkodni arról, hogyan tudnánk a társadalmi vállalkozásunkban dolgozókat konfliktusmentesen hatékonyabb munkavégzésre bírni. Mert nehéz kérdés ez nálunk, mivel azt szeretnénk, hogy egyre több feladatot vállaljanak át az alapítványtól ezen a területen is, ám az alacsony munkavállalói kompetenciák, no meg más, ellenünk dolgozó tényezők miatt ez kínkeserves folyamat.

A bérrel történő motiválás nem megy, egyrészt, mert így sem „termelik” még ki a minimálbéres foglalkoztatásuk költségeit, nem bírunk, és nem is akarunk ebbe többet beletolni. Egyelőre még arra gyúrunk, hogy eljussunk legalább a minimálbér és a járulékok megtermeléséig. Persze ez sem szemlélhető csupán a dolgozó oldaláról, mert az sem mindegy, hogy mit csinálnak. És nemcsak azért, mert az is szempont, hogy mit tudnak megcsinálni, hanem azt is nézni kell, mennyi a ráfordítás és hogyan tudjuk értékesíteni, amit előállítanak. Minden előállított terméknél megvizsgáljuk a ráfordított munkaórákat és az egyéb költségeket is, és nagyon sok dolgot elengedünk, mert egyszerűen képtelenség annyit készíteni belőle, hogy a napi több mint 8900 Ft-ot (ennyibe kerül ma egy munkáltatónak naponta egy minimálbéres foglalkoztatás) fedezze.

Azok a termékek ugyanis, amelyek Ázsiából érkeznek, nagyon olcsón kaphatók. Egyszerűen nem piacképes mellettük a háromszor annyi bekerülési költséggel itthon készülő. Ennek a legszemléletesebb példája talán a kosárfonás, amihez tömegével szerveztek és talán szerveznek még ma is (szerintem teljesen értelmetlenül) tanfolyamokat ott, ahol magas a képzetlen roma lakosság, elvégre régen ez náluk egy meghatározó mesterség volt, de egyrészt már nem kellenek a mezőgazdaságban a kétfülű nagy kosarak, másrészt a kis kenyérkosarak, kínálók töredékáron kaphatók ázsiai termékként, így egyszerűen nem éri meg elkészíteni. A vásárláshoz használt kosaraknál talán rúghatnánk labdába, de annyi kereslet meg nincs az iránt, ami tömegesen vállalkozásokat tartana el, amelyek ebben dolgoznak, ki is elégítik a szükségleteket.

És persze jön más is, folyamatosan kapunk ajánlatokat, tavaly pl. nemezelt szappanra, de kipróbáltuk, képtelenség annyi idő alatt elkészíteni, hogy az egy minibálbér óradíjához közelítsen. Most kaptunk egy másik megkeresést, a vicces „fűfej”-készítésre, nem bonyolult, egy harisnyaszerű zsákocskába kell tölteni fűmagot, rá forgácsot, becsomózni, orrot kötni rá, (ennek nő majd fű haja, ha öntözik a gyerekek), de ahhoz, hogy a minimálbért közelítsük, óránként, dolgozónként, 40 db-nak kellene elkészülnie, ami azt jelenti, hogy két perc sincs egyre…Ez talán még elérhető lenne, egy nagyon ügyesen és gyorsan dolgozóknál, na de ehhez nyolc órában kellene ilyen tempóban csinálni, ami képtelenség, és jogtalan is, hiszen ebédidő, meg némi szünet mindenkinek jár. A próbakészítéseken pedig messze voltunk még a két perc eléréstől is.

Szóval, a „mit tudunk csinálni, ami kitermelheti a bért?”, nagy kérdés. És akkor még ott vannak az egyéb tényezők, először is a közmunka, ahol nem kell megfeszülni a munkában, inkább csak ott lenni, aláírni…Tudom, ez településenként változó, van, ahol dolgoznak, van, ahol nem igazán, és most hallottam olyat is, hogy van, ahol hetente kell felmenni aláírni is, tehát maradhat otthon egész héten, aki „be van híva”.

Aztán ott van a feketemunka. A munkaerőhiány akkora, hogy aki mobilis, akár 15 ezret is kaphat zsebbe naponta. Óriási gátja a munkaviszonyos alkalmazásnak… főleg azoknál az embereknél, akiknek az egyik napról a másikra élés szervezi a munkához való viszonyulást. No meg ott van az iszonyatos bilincs, a behajtócéges tartozások, amikor két tartozásnál a bér 50%-a is levonásra kerül, és szinte mindenkit érint azokból, akikre a munkánk irányul.

Mindezek miatt, ma, egy társadalmi vállalkozásban, legalábbis nálunk, a bérrel való motiválás nem megy. Más pedig? Azért az emberek tudatában a munka leginkább, mint pénzkereseti forrás lényeges.  Egy szegregátumban, ahol a minimális megélhetés feltételei sincsenek meg, ott nehezen emelhető be az „értékteremtés”, „társadalmi hasznosság” fogalma. Próbáljuk persze még minden mással segíteni a nálunk dolgozókat, adósságkezelésben, adományokkal, stb., de ez meg, azonnal természetessé válik számukra, mintha mindez minden munkahelyen járna, és nem tekintik plusz, pozitív dolognak. Bár ez, valószínűleg minden munkahelyen így van.

Marad tehát a külső kontroll. Amit azonban nem nagyon bírnak elviselni. A napi teljesítménnyel, a rájuk bízott eszközökkel való elszámoltatás nagyon nehéz területe a munkánknak. Ráadásul ugye azt szeretnénk, hogy ők maguk tudják megszervezni magukat, az életüket, a problémamegoldásaikat, és a munkájukat is. Tehát próbáljuk a mi külső kontrollunkat gyengíteni, és náluk a belső kontrollt erősíteni. Azon az úton is, hogy ők alkossanak egy közösen kialakított szabályrendszer szerinti kontrollt a munkaterületükön, egymáson. Felelősséget adunk hát nekik.

De, akinek nem erős, vagy más tényezőktől (pl. a családban, a közösségben elfoglalt pozíciójától) befolyásolt a belső kontrollja, az képtelen megfelelő külső kontrollt működtetni. Mert az ő belső képe, értékrendje, helyzete mást diktál, mint amit mi gondolunk egy munkahelyről, a csapatról.

Mégis, az általunk diktált külső kontrollt időről-időre át kell adnunk, próbálni velük elfogadtatni és betartatni a közösen felállított szabályokat, hogy értsék, csak úgy fog menni, ha csinálják, ha kihasználják a holt időket, ha ésszerű munkafolyamatokat alkalmaznak, ha nem túl sűrű és nem túl hosszú a cigiszünet, vagy nem telefonálnak tízpercenként üzletelni valakivel, ha megfelelő hangnemben beszélnek egymással, ha nem hierarchizálódnak, és nem lesz az, hogy valakinek mindig a legrosszabb munkát adják, ha nem „csicskáztatják” egymást. Ha nem „szaladnak haza” valamiért 10 percre, amiből egy óra lesz. És nem visznek el semmit a munkahelyről, ami oda tartozik, mert úgyis kiderül, úgyis megtudjuk. Ha nem akarnak kijátszani, becsapni minket, nem ássák alá a beléjük fektetett bizalmat. Ha folyton azt keresik, hogy mi a rossz, és mit miért nem lehet megcsinálni, nem fogunk haladni. Akkor viszont igen, ha megértik, hogy mindenkinek jobb, ha jól érzik magukat a munkahelyen, és mi örülünk a legjobban, ha megy a munka, és ha van valami tőlük jövő, hasznosítható ötlet.

Szóval, azt szeretnénk, ha nem kellene folyton a sarkukban lenni, utasítani, „hajtani” őket, és kezelni az állandó konfliktusaikat. Ha nem marnák el az újonnan jelentkezőket, hanem befogadnák őket. Ha nem sértődnének meg mindenen, és az első reakció nem ez lenne: „akkor felmondok”. Ha túl tudnánk már egyszer lépni az örökös romungro-oláh cigány konfliktuson.

Néha úgy érzem, a munkahely tekintetében a felnőttekkel már nem is fogunk tudni eljutni a tervezett szintig. Nekik mindig kell az erős külső kontroll, bármennyire szeretném, hogy belülről működjön ez. De talán a gyerekekkel már sikerülni fog kialakítani valamit. Valami mást. A belső, az önkontroll tekintetében is.

A héten kedves sztori volt a suliban, hogy egy nagyon problémás, mindenre agresszióval reagáló fiúcska boldogan újságolta az óra előtt: „ X Y anyázott….és én nem ütöttem meg. Igaz, nagyon csúnyákat mondtam neki, de nem ütöttem meg.” Egy aprócska eredmény az önkontrollban. De eredmény.

Muszáj csinálni. Nem maradhatnak örökké a felügyelt, utasított pozícióban. Képessé kell tenni őket.  Csak ez lehet az út. De azt, hogy ez milyen iszonyúan nehéz folyamat, azt hiszem, csak az látja, aki próbálja is a gyakorlatban, ilyen feltételekkel, ilyen terepen. És ha nem az üzleti haszon lebeg a szemünk előtt, hanem az ember, akinek a helyzetén változtatnunk kellene, még akkor is, ha vele is küzdeni kell ezért, akkor érthető, hogy nem a „munkafelügyelő” szerepet szeretnénk magunknak. Sokkal inkább a segítő, fejlesztő szerepet. Szerintem ettől lesz igazán társadalmi vállalkozás valami. Hogy a fejlesztés folyamata is beleépül.

Ez az út pedig a generációs szegénységben élő, zömében roma felnőttekkel, akik alkalmi és feketemunkán szocializálódtak, járatlan. Mi, és mások is pár helyen az országban, most ezt tapossuk ki, ezt keressük. A tapasztalatai mentén pedig talán máshol is, akár rendszerszinten is alkalmazható megoldások bontakozhatnak ki. Persze ha egyszer érdekli majd ez a döntéshozókat, akik ezekből a problémákból semmit sem látnak, mégis, magabiztosan döntenek az irányokról, támogatásokról, programokról. Amelyekről papíron mindig az jön le, hogy csodálatosan sikeresek. De a valóságban nem változik semmi. Csak a pénz folyik el. Újra és újra.