Amikor elkezdtem ezt az egészet a nyilvánosság előtt is megmutatni, a közösségi oldalak használata még nem volt ennyire általános. Persze akkor is megkérdeztem mindig, megengedik-e, hogy fotót készítsek, és használjam is a problémák megértetésében. Volt, akinek sosem jelentett gondot, másnak igen, és ezt mindig tiszteletben tartottam. Sokat beszéltem nekik arról, fontos, hogy az emberek lássák is a szegénységet, mert különben nehezen értik meg, nehezen élik át, nem hiszik el, stb. És azt is mindig mondtam, hogy erre nemcsak azért van szükségünk, hogy támogatókat szerezzünk a krízishelyzetek kezeléséhez, és legyen miből segítenünk, hanem azért is, hogy a szegénység megmutatásával, a probléma megértetésével hatást gyakorolhatunk nemcsak az emberekre, hanem talán magára a rendszerre is.

Eleinte örültem minden megkeresésnek, ami a nyilvánossághoz segített. Aztán kezdtem figyelni azt az oldalt is, és láttam, sok esetben teljesen más elköteleződéssel jelennek meg mellettünk, mint amilyennel mi vagyunk jelen. Legtöbbjüknek a cikk, riport sikere, olvasottsága, nézettsége a fontos (tisztelet azoknak, akik a hatását is fontosnak érzik), nyilván azért, mert mi is, és ők is más céllal jelenünk meg a problémában, ám ennek a két célnak valahol össze kellene hangolódnia.  És ez bizony nem egyszerű.

Voltak komoly konfliktusaim, mire megtanultam úgy-ahogy uralni a helyzetet. Mert az újságíró, a fotós, a filmes elmegy…neki eddig tart a történet, viszi az anyagot, hogy olyan cikket írjon, olyan videót vágjon össze belőle, amit az ő szakmaisága és embersége (meg a főnöke) enged. Mi viszont maradunk. Azokkal az emberekkel, az ő problémáikkal, tudásukkal, akikre aztán ezek a nyilvános megjelenések is hatnak.

Nagyon keserves történeteken kellett átverekednem magam. Egy szenzációhajhász cím, amiről a szerző azt gondolta, még több olvasót vonz, a faluban viszont ellehetetlenítette egy asszony helyzetét. Egy film, ami legalább két évvel vetette vissza a bizalmat a munkám iránt (még a mai napig felbukkan a közösségben), mert magamra hagytak a forgatás alatt másként beharangozott ígéretekkel, és minden rám csorgott vissza, mikor a filmesek elmentek. Egy videó, amiben örömmel vett részt valaki akkor, de aztán elköltözött, változott az élete, és utána másképp gondolta, és minden alkalommal, mikor felbukkan újra a facebookon valakinek a megosztásában felhív, és megfenyeget… és nem érti meg, hogy én nem tudom levenni a megosztásokban önálló életet élő felvételt. Vagy, az álhíreket összeszerkesztő oldal, amiben gátlás nélkül tesz a készítője a szövegei mellé fotókat rólam, vagy a kapcsolatrendszerünkben levő gyerekekről, a nélkül, hogy közünk lenne hozzá. És nem tudom megmagyarázni annak, akinek a gyereke rajta van, hogy ezt nem én csinálom, hanem valaki kiragadta abból a közegből, amiben az én közlésemben még pozitív volt, ám ebben az újban már nem az.

Szóval, már nagyon óvatos vagyok. Megtanultam, hogy nem engedek ki riportot egyeztetés nélkül, és ha valakiről szó van benne, vagy fotó róla, vele is jóvá hagyatom. Ám a nyilvánosság egyre több médiát vonz hozzánk. Sokan még mindig úgy próbálják beállítani, hogy nekünk mekkora dolog az, hogy ők eljönnek. De én már pontosan tudom, hogy ez nem így van. Már ez elsősorban nem nekünk fontos, hanem nekik, akik, ha meg szeretnék mutatni a probléma egy-egy szegmensét, és megjelennek egy szegregátumban, feltehetően nem találnak bizalmat, nyitást, ahol informálódhatnak a kérdésekről, vagy forgathatnának róla. Mi egy kapu vagyunk, amivel ők rengeteg időt spórolhatnak, hiszen rajtunk keresztül hamar megtalálják a számukra érdekes élethelyzeteket.

Sokan, ha itt vannak, úgy érzik, ők diktálnak. Gondolkodás nélkül borítanák fel a napi életet, hogy minden úgy legyen, amiből ők a legjobb anyagot vehetik fel. Igazodjunk a fényviszonyokhoz, az életünkhöz, munkánkhoz egyáltalán nem illeszkedő ötleteikhez, a technikai bénázásokhoz, és vegyük fel újra, aztán megint újra, ne, most ne kezdjük el a szöveget, ja, bocs, nem vettem észre, hogy megtelt a lemez, kezdhetnénk elölről? stb. Lassan telítődtünk ezzel a szereppel.

Ma már mindenkivel így kezdem, aki jönni szeretne: ez nem nekünk fontos. Mi dolgozunk, visszük a teendőket a magunk megszokott ritmusában, és lehet ebben követni minket. Persze válaszolunk a kérdésekre, de meghatározzuk az időt is, amit erre fordítani tudunk. És nem kell jönni hozzánk, ha ez gond. Hiszen annyi hely van még, ahova mehetnek.

Közben meg én is tipródom mindig, hogyan tudnánk ezt jól megmutatni, hitelesen, de nem kihasználva a szegénységben élő embereket. Megmutatni ennek a mélységeit, de meg is védeni őket. Mert sokszor én látom azt, amit ők nem is vesznek észre. Sokszor meg tehetetlen vagyok. Mint a fiúval, akit beszippantott egy műsorféle pár éve, és miközben nevetségessé tették, kihasználták, ő meg volt győződve arról, hogy híres lett, és tehetséges. Írtam ugyan a szerkesztőnek egy üzenetet, hogy szégyelljék magukat, de ezen gondolom ugyanúgy röhögtek, mint azon a nyomorulton. Mert sokféle ember kerül a médiába dolgozni, a szakmaisággal bíróknak egyre nehezebb, azok aránya pedig, akiknek csak és kizárólag az olvasottság és nézettség számít, az egyre nő. Néha elképzelek egy-két szerkesztőségi ülést. Vajon hogy döntenek a témákról? Hogy jön elő, milyen mondatokkal, hogy éppen most kit alázzanak meg, kit járassanak le? Hogyan vezethet egy ilyen ülést a főnök? Vajon neki megadja valaki a konkrét feladatot, vagy ő maga keresi? És aztán erről beszámol, megdicsérik, hogy nagyon jól sikerült pl. egy hamis híren alapuló lejáratás? Van még olyan, aki a nyelv szerint átfésüli a szövegeket? Biztosan nincs, mert akkor nem menne át alpári nyelvezetbe az írás… vagy ezekről is megállapodnak előre? Vajon az ő sikerkritériumaik és az újságírói etika hogyan viszonyul egymáshoz?

Aztán ott a nagy kérdés is, hogy melyik médiával kerülünk kapcsolatba? Hogy mondjuk a bulvár az ebben a mi általunk képviselt témában partner lehet-e? Ha azt nézem, hogy akik azt olvassák, azok lehet, másképp nem is találkoznának a témával, akkor igen. De jó-e az üzenete egymás mellett a gyerekszegénységnek és a celebek magánéletének? Ugyanezt az ellentmondást érzem a kereskedelmi tv-ben. Hova illik ez a téma? Nehezen viselem, ha öt percig a lakhatási szegénységről beszélünk, majd hirtelen a csokiszuflé elkészítésére váltanak. Nekik fel sem merül, ők ettől érdekesnek, változatosnak érzik a műsorukat, én meg napokig eszem magam, mert félrecsúszottnak érzem az üzenetet.

Persze vannak más műsorok, ahol lehetne erről beszélni, de ott meg mindjárt ott a politika. Mivel a kormányzati médiában nincs meg ez a témaválasztás, hiszen ott sosem beszélnek az állam működési hibáiról, marad a többi, egyre kevesebb  (független?) csatorna. Nagyon ritkán felbukkanunk a kormányközeli médiában is a témával,  ilyenkor mindig rákérdezek, hogy itt most tényleg lehet erről beszélni? A válasz többnyire az, hogy igen, próbáljuk meg, ők nincsenek annyira szem előtt (többnyire azért, mert olyan idősávban van a műsoruk, amikor nagyon kevesen néznek tv-t) de nyilván vigyázniuk kell a mondatokra, üzenetekre. Ezek kicsit mindig rózsaszínűbb bemutatások, de azért, aki akarja, meglátja a problémákat is. Szóval, míg a kormányzati médiában, azokban a ritka pillanatokban, mikor ott lehetünk, arra kell vigyázni, hogy egyáltalán szóba hozhassuk, a többiben arra, hogy ne tolják túl, a helyzet drámaiságát valótlanságig fokozva, politikai kontextusba helyezve az egészet.

Alig találni olyan helyet, ahol tényleg hitelesen tud megjelenni a probléma. Olyan médiát, ahol az ÜGY reálisan fókuszba hozható. Ahol még megértik, hogy a szegény is ember. És úgy tudják bemutatni, hogy közben nem alázzák meg. A szegénységet ki lehet teríteni, hogy lássák – írta valaki egy remek kommentben egy posztom alá…de a szegény embert nem szabad.

Meg kellene, hogy szólaljon mindenkiben, aki ehhez a témához nyúl, egy hang belül: ezt már nem szabad. Bele kellene gondolni, hogy ő vajon mit válaszolna, ha ilyen helyzetben élne, és tőle kérdeznének, nyilvánosan, mondjuk a gyereke előtt?

Nem lenne szabad felülírnia az emberséget sehol, semminek. Sem a nézettségnek, sem a megfelelési kényszernek. Reálisan és hitelesen kellene bemutatni ezt. Etikusan. Nem a saját érdekek szerint. Így segíthetne a média a megoldások megtalálásában. De azt hiszem, ma ettől is egyre távolabb kerülünk.