Elismerések szempontjából azt hiszem, engem elkényeztetett az élet. A munkám során szakmai elismeréseket kaptam, állami kitüntetést is, címeket, és hát ott van a nemzetközi Ashoka-tagság is. Mind fontos és megerősítő hatású volt a munkám során.

Aztán jött a Príma Primissima jelölés…Amikor felhívtak, nem is hittem… aztán, mikor megérkezett emailben a hivatalos értesítő, már nem kételkedhettem. Persze egy ilyen jelölésnél a mai világban azonnal felmerül, hogy benne van-e a politika keze ebben, vagy nincs. Milyen szomorú ez különben… Hogy már mindenben ezt keressük. Tőlem is kérdezték: hogy hagyhatták, hogy téged jelöljenek? És nyilván valami hátsó szándékot, titkos összefonódást sejtető mosollyal hagyták nyitva a kérdést. No meg „jó magyar szokás” szerint hozott ez az egész pár irigykedőt is. Mert a munkát nálunk sosem irigyli senki…de az eredményeket elég gyakran.

Amikor a szavazás kezdődött, örültem, mert sokan írtak, gratuláltak, jelezték, hogy szavaznak. A facebook nagy birodalmában megosztások vitték tovább a hírt, én pedig hetente egyszer feltettem valamit az oldalamra, leginkább a PP facebook oldaláról. Készültek még riportok, posztok, amelyek új embereket értek el…szóval, terjedt a híre, terjesztették a követők, velünk szimpatizálók.

Pénteken pedig a MÜPA-ban megtörtént az eredmény kihirdetése. Nem mondom, hogy nem izgultam… Hihetetlen nagy nevek, szakmai életművek, népszerű emberek között lehettem. Sok mindenkiért izgultam, de leginkább Fischer Ádámért, akivel, mint „sorosbérencek”, ezen a téren büszkén vállalt sorstársak is vagyunk. Amikor a kategóriájában őt hirdették ki Príma Primissimának, különös boldogságot éreztem, és biztossá vált számomra, hogy a kuratóriumi döntések nem a politikának szólnak.

Én az oktatás-köznevelés kategóriában kaptam jelölést. „A zene mindenkié” Egyesülettel, és Prof. Dr. Falus Ivánnal együtt. A Príma Primissima a kuratórium döntése alapján Dr. Falus Iván lett. Őszintén örültem neki, hiszen egy, mindannyiunk számára meghatározó életmű elismerése volt ez.

Aztán, a végén, a legvégén kihirdették a közönségszavazás eredményét is. Nos, ott, akkor, végignézve az egészet, biztos voltam abban, hogy a Vujicsics Együttes lesz a befutó. Legutóbb a nyáron láttam legutóbb őket a Művészetek Völgyében…elképesztő tehetség-halmozódás van ott.

De nem így történt. Az én nevem hangzott el. Nagyon feltolult bennem minden, akkor már csak arra volt erőm, hogy arra vigyázzak, ne nagyon sírjak az örömtől. Ne nagyon…csak egy kicsit…

A színpadon talán, ott, a felém legőszintébben forduló ember, Demján Sándor özvegye adta át a díjat. Annyi szeretettel, olyan boldogsággal, amennyi csak beleférhet két, egymásról tudó, de először találkozó ember között, egy ünnepi pillanatban. És talán azért is, mert Demján Sándor mondata, ami itt is elhangzott, hogy „akinek tele van a zsebe, annak legyen tele a szíve is” azon a területen, amit én képviselek, különösen adekvát volt.

Aztán nekem is mondanom kellett pár köszönő szót. Szerettem volna többet, vigyázva, hogy az ünnepi pillanat fényét ne rontsam, de jelezzem a fontos üzeneteket, melyeket ez a díj jelenthet. Nekem és másoknak is. De nyilván sem az idő, sem a lelki állapotom nem tette ezt lehetővé. Ám most le tudom írni ezt…

Először is az első, hogy a PP-k között 2018-ban ketten lehettünk az oktatás területéről. Ennek is megvan a maga üzenete, az oktatás jelentőségét jelzi. Aztán, ott van, ami sokaknak ad erőt, hogy vidéki pedagógust is érhet ekkora megtiszteltetés. Vagy az, hogy a pedagógus hivatás elismerése mellé egy kicsit a civil szerep is beemelődhetett.

Aztán, azt hiszem, a leghangsúlyosabb üzenete az egésznek az ÜGY, aminek fontosságáról most ilyen sokan szavaztak ebben a formában. És ebben minden benne van, a társadalmi egyenlőtlenségek növekedése, a generációs nyomorúság, a gyerekszegénység, a roma integráció, és az esélykiegyenlítő oktatás hiánya. Az állam működési hibái, amelyek esélytelenné teszik a leszakadó országrészekben élő, rég az út szélén hagyott társadalmi csoportokat. A hibákat, amelyek mérséklésén az Igazgyöngy Alapítvány dolgozik, támogatói segítséggel, óriási szembeszéllel.

Talán nem túlzó, és nem akarom feltupírozni ezt az egészet, de úgy érzem, az a sok ember, aki szavazatával az én személyemet tisztelte meg, az ÜGY fontossága mellett is voksolt. Mert sokan akarnak egy élhetőbb, igazságosabb társadalmat.

A harmadik, amire egy mondatban tudtam a köszönőbeszédben is utalni, a kritikai hang megerősítése. Nos, azt hiszem, a munka tartalma után ezzel a szereppel azonosultak a szavazataikkal velem a legtöbben. A helyzetemet, erről sokat írtam már ebben a blogban, nagyon nehezíti a problémák nyílt kommunikálása. A folyamatos konfrontáció, amibe beleállok, pl. az egyházi iskolák szegregáló hatása miatt, de tulajdonképpen az élet minden területén, hiszen a munkánkkal átfogjuk azt. Sokszor megkapom, hogy politizálok, nem lenne szabad szembe mennem a hatalommal, lojálisabbnak kellene lennem, stb. Miközben engem nem érdekel a pártpolitika, de a szakpolitika igen. De ma ez nem értelmezhető külön, sajnos, és ez nagyon nehezíti a megoldáskeresést. Sőt a hibák felismerését is.

De most, a szavazatok azt a viszonyulást erősítették meg, mondhatnám úgy is, azt tették példává, hogy igen, nem von le egy ember szakmaiságából, erkölcsi megítéléséből, ha pl. nyíltan jelzi a problémákat, vagy visszaadja a lovagkeresztjét, elmond egy tüntetési beszédet…vagy önként feláll egy szakpolitikai egyeztetésből, ha nem látja értelmét, és ki is hangosítja azt. Azt hiszem, a legtöbb visszajelzést, melyben ez volt: „van még remény!”, ez az érzés táplálta.

És van még valami, amit ott nem tudtam elmondani: bár én kaptam a díjat, nem tudnék dolgozni egy remek csapat és egy támogató család nélkül. Csodálatos kollégáim vannak, akikkel egyként küzdünk. És persze nem tudnánk vinni ezt az egészet Önök nélkül, akik segítenek, támogatnak minket. Azt hiszem, ennek most a legnagyobb, legtömegesebb kinyilatkoztatása volt ez a szavazás.

Fogalmam sincs, hányan, hányszor szavazhattak. A gratulációk még most is ömlenek. A kis videót, amivel másnap reggel megköszöntem eddig már több mint 38 ezren nézték meg.

Próbálom feldolgozni ezt a felém áradó mérhetetlen szeretet, megerősítő, pozitív érzést. Holnap pedig dolgozunk tovább. De talán erősebben, magabiztosabban, mint eddig.  Mert érzem, hogy ez az üzenet, amit sokan írtak, pl. így: „L.Ritók Nóra díja a normális Magyarország győzelme.” megsokszorozza az erőnket.

Köszönöm mindenkinek, aki mellém, mellénk állt, és ezeket a megerősítéseket, értékké emeléseket szavazatával megtette. Megtisztelő bizalmukkal dolgozok, dolgozunk tovább, a gyerekszegénység felszámolásáért. Egy élhetőbb társadalomért, a jövőnkért.