Mikor kezdtem ezt a blogot, gyakori volt az iskolánkban, hogy az órákra, főleg ilyenkor, mikor az idő téliesre fordult, vittünk magunkkal gyerek-kabátokat és cipőket is. Mert sokszor kellett a felfeslett sportcipőt lecserélni egy csizmácskára, a két számmal nagyobbat megfelelő méretűre, és kabátot, vagy zoknit adni arra a gyerekre, akinek nem volt. Bár ma is figyelünk minden gyerekre ebből a szempontból is, ilyen már ritkán fordul elő. Részben azért, mert ez a fajta kríziskezelés átkerült az iskolánkból a családokkal történő együttműködésbe, részben pedig azért, mert olyan mennyiségű használt ruha, cipő érkezik hozzánk, hogy abból bőven jut azoknak a családsegítőknek, önkormányzatoknak is, akikkel kapcsolatban vagyunk, és hajlandók eljönni érte, majd kiosztani a faluban, ingyenes turkáló formájában.

Persze, aki ezt kívülről és messziről nézi, rögtön megfogalmazza: azért nincs rá szükség, mert az emberek jobban élnek. Logikus, hiszen fejlődik a gazdaság, így rögtön erősíti ez is a kommunikált pozitív képet.

De ez nem így van. Egyrészt, mert a rendszeren kívüli a ruhaadományokhoz való hozzájutás, így ez nem tekinthető az állami működés sikerének. És ha jobban megnézzük, az iskolába megfelelőbb ruhában érkező gyerek nem azt jelenti, hogy a szegénységben élő családok életében érzékelhető változás történne. Az uzsonnára kapott, a folyóson eldobott fél szelet kenyér sem jelentheti azt, hogy na ugye, hogy nincs szegénység… mert nem mindegy, hogy ki dobta el.

A szegénységet a gyerekekben tetten érni a legkeservesebb érzés egy pedagógusnak.  Most megosztok pár ilyen történetet. Csak azért, hogy gondoljunk kicsit bele.

Az első egy kis monológ, egy kilenc éves kislánytól: „Én mindig kiveszem az uzsonnám. Haza szoktam vinni, a kistestvéremnek. Szereti. Vannak az osztályban, akik megnézik, mi az uzsonna, és ha nem szeretik, nem kérik, nem veszik ki. Én mindig kiveszem. Van olyan, hogy sok marad, és akkor a tanítónéni néha megengedi, hogy aki akar, kettőt is vegyen. Én olyankor mindig veszek. Mert én is szeretem.”

Második: Mielőtt indulok az órámra, Dublinból érkezik egy édességcsomag az alapítványhoz. Tudom, ki küldte, a facebookon jelentkezett előtte egy ott élő magyar anyuka, hogy halloween-kor a gyerekei gyűjtötték, de ők nem eszik meg, elküldené nekünk. Örömmel fogadtuk. Mikor indulok, egy nagy csomag gumicukrot magamhoz veszek. Egy csomó kisebb zacskó van benne, mindegyikben pár szem figurás cukorka. Mikor vége az órámnak, kiosztjuk. Örülnek. Mindannyian. Szegregált iskola, csak hátrányos helyzetű gyerekek vannak az osztályban. Már van, aki ki is bontja, és eszegeti. Míg veszik a kabátjukat, az egyikük odajön hozzám. „Én nem eszem meg. Hazaviszem a kisjánynak.” (Így mondja, ahogy leírtam.) „Tetszik tudni, máma van a születésnapja. Fog neki örülni nagyon….” -mondja, és közben a szemét a kis figurákon tartva gyűrögeti a tasakot. Látszik rajta a küzdelem. De az is, hogy nem fogja megenni. Akármennyire szeretné.

Harmadik: A fiú nagyon problémás. Most került hozzánk, szeptemberben. Nagyon sok magatartási gond van vele, csúnyán beszél, nem dolgozik, piszkálja a többieket, és ha valaki visszaszól neki, arra többnyire trágár szavakkal reagál, leállíthatatlanul. Nem igazán szeretik a többiek, amit azzal próbál kompenzálni, hogy „mókamesterkedik”, a maga módján, legutóbb pl. azzal, hogy hangosan pukizott, és harsányan nevetett a többiek fújolása és elhúzódása miatt. Tetszett neki, ahogy mindenki az orrát befogva sivalkodott, és kacagva ismételte újra. Az előző órán szenteltünk egy kis időt a csoporttal a csúnya beszédnek is. Hogy vajon miért beszélnek csúnyán a gyerekek, honnan veszik ezeket a mondatokat (nem ő az egyetlen, akivel e miatt is küzdünk a csoportban). Hallgatom a véleményeket, ki, honnan hall csúnya szavakat, mikor a fiú megszólal: „Tetszene hallani, hogy énvelem hogy beszél otthon az anyukám…nagyot tetszene nézni.” Amikor ezen az órán befejezte a rajzot, kért még egy lapot. Volt még tíz perc az órából, kapott hát, ilyenkor szabadrajz van „hazavivős” rajzot készíthetnek.

Az óra végén, a rajzok egyéni befejezése miatt már nagyon megosztott a figyelmem, nem is nagyon figyeltem rá, elég volt, ahogy láttam messziről, elmélyülten dolgozik. Az utolsó pillanatig. Aztán, mikor mentek el, még odajött hozzám. „Csináltam egy papírlaptopot.”- mondja. „Olyan, mintha igazi lenne.” Megnézem, megdicsérem. Nekem adta, nem vitte haza. „Már Fanni néninél is rajzoltam egyet.”-kiáltott még vissza az ajtóból, és már futott is.

Neki ennyi jut a vágyakozásból. Hogy megrajzolja. Úgy, mintha igazi lenne. Pontosan tudja, hogy sosem tud beteljesülni. Feldolgozza hát így. Magában.

Ahogy elmennek, és ott ülök, kezemben a rajzával, eszembe jut a múltkori óra is. Amikor legóztunk. Még sosem csinálta. Próbált úgy tenni, mint a többiek, akiknek természetes ez a dolog. Persze hamar kiderült, hogy ez csak álca. Akkor ott, le tudtam állítani a többieket, hogy ne nevessék ki ezért (is). A vegyes összetételű csoportokban érzi az ember igazán, mennyire kétoldalú munka az integrált nevelés. Hogy mindkét oldallal küzdeni kell. Nehéz, nehezebb, mintha homogén csoport lenne. Mégis biztosan érzem, hogy csak ez az egyetlen járható út.

Negyedik: Egy baleset volt nemrég a kereszteződésben, egy malacokat szállító kamion borult fel. Másnap, az óra előtt a három fiú, akik testvérek, egymás szavába vágva sorolják, hogy volt. Mert ott voltak, mikor vége volt a sulinak, mentek nézni, sokáig, amíg rájuk nem sötétedett. Elmesélik, mit láttak, mit hallottak, egymást cáfolva, bizonygatva, hogy a másik nem jól tudja. Már kiabálnak, meghazudtolják egymást, attól tartok, hogy mindjárt egymásnak ugranak.  Aztán az egyikük hirtelen bemondja: „És az egyik sofőr, a kamionos, adott nekünk kekszet. Egy egész csomaggal. Még sose ettünk ilyet. Az nagyon jó volt.” Ebben mindannyian egyetértettek. Ezen nem volt vita. A jó emlék felidézésben le is higgadtak mindannyian.

A szegénységet megélni nem jó. A gyerekeknek sem. Ők sokszor nem is veszik észre. Csak, mikor a többiek kigúnyolják érte. Nem konkrétan azért, mert szegények, hanem a hozadékaiért. Mert nem tudják, nem látták még, nem kóstolták, nincs nekik. És ilyenkor, ezzel az érzéssel nagyon maguk maradnak.

De mi, pedagógusok észrevesszük. Észre kell, hogy vegyük. A történetmeséléseikben, a soha be nem teljesülő vágyaikban, a megjátszott szituációkban.

És van dolgunk vele. Kell, hogy legyen.