A Venustus meghívására az idei konferenciájukon is ott lehettünk. A téma a motiváció volt, ami engem több okból is nagyon érdekel. Ez a coaching szemléletű vezetők konferenciája, elsősorban a forprofit szektor van jelen, őket is célozzák meg. Hiszen nekik fontos a munkahelyi klíma, mert azt a kérdést, hogy az alkalmazottakból hogyan lehet a legtöbbet kihozni, ők kiemelten kezelik.

A cégek fejlődése ugyanis mindenkinek érdeke kell, hogy legyen, ha jól megy a munka, több a haszon, amiből a hosszú távon gondolkodó cégvezető, vagy tulajdonos szán a munkatársaira is, bérben, egyéb juttatásokban, hogy motiválttá, érdekelté tegye őket a hajtásban. A konferencián mindig mutatnak be nagyon dinamikusan fejlődő vállalkozásokat, ahol az látszik, a sikerek mögött tudatos építkezés van, nemcsak üzleti tervben, hanem a humán erőforrás megtartásában és fejlesztésében is.

Ezekben a cégekben nem kérdés, hogy aki nem teszi oda magát az elvárt módon, azt elküldik, és keresnek mást a helyére. Jobb motivációjút, jobb képességűt. Hiszen a teljesítmény egy munkahelyen ettől a két dologtól függ.

Sokszor írtam és beszéltem már arról, milyen elkeserítő számomra, hogy ezeknek a tudásoknak és szándékoknak, amelyek a vezetői coachingban csúcsosodnak ki, mennyire nincs nyoma az állami szektorban. Épp a napokban hívott valaki, hogy állást váltana, mert ugyan jól keres, de elege van abból, hogy nem a képességeinek megfelelő munkát végzi, ő nem ezért tanult, kreatív munkát akar, és menekülne ebből, amiben most van. Mert a pénz nem minden. Sokat jelentene neki az erőfeszítést igénylő feladat, no meg a jó munkahelyi légkör, de ennek ott nyoma sincs. Pedig munkahely ez is. Mégis, mintha egy másik bolygón lenne.

Milyen más lenne a világ, ha lennének coaching szemléletű vezetők az állami intézményekben, pl. az iskolákban…. Persze tudom, ez ma elképzelhetetlen, hiszen ehhez a szemlélethez sok minden kell, ami most nincs meg, pl. a munkahelyen belüli nyílt kommunikáció, a biztonságos hibázás lehetősége, az igazságos bírálat, az őszinte dicséret, a tudásmegosztás, a jó példa, a lehetőségek biztosítása, a sikerek megünneplése, a kreatív és felelősségteljes kísérletezés a jobb hatásfok elérésére, stb. Ha egy igazgató erre törekszik, nyilván szembe megy a nagy központosító, utasító-végrehajtó szemléletű felsőbb irányítással, ennek a látható következménye a sok remek igazgató pályázatának sikertelensége, az eltávolításuk, mert ma nem ilyen vezetők kellenek. Nagyon sok embert látok kétségbeesetten vergődni a saját belső elköteleződés és a külső elvárások ellentmondásában, amiben többnyire az egzisztenciális félelem tartja bent őket.

Na, de ezen én sem tudok változtatni, számomra az volt itt izgalmas, hogy a megszerzett tudást hogyan tudom a civil szervezetünkben és a társadalmi vállalkozásunkban kamatoztatni. Először is azt látom, hogy az alapítványnál sok minden alkalmazható a munkatársakra, de nálunk egy meghatározó dolog azért hiányzik, ez pedig a pénz. Mert az nem igazán inspiráló, nincs rá mód, ez nem termelő munka, ahol a profitból gazdálkodhatunk. Aki ma a civil szektorban, vagy inkább szűkítem, a szegénységgel foglalkozó szervezetekben elkötelezetten dolgozik, az nem az anyagiak miatt teszi. Erősen belejátszik a belső motiváció, ami nem a munkaviszonyos, hanem az önkéntes munka feltétele, hogy nem pénzért teszi azt, amit. Furcsa ötvözet lesz hát ez.

Persze gondolom, most sokan felhördülnek, na persze…akkor hol vannak a „megélhetési” civilek….és nyilván igazuk van, nem szabad általánosítani itt sem, hiszen mindenhol vannak a célokat másképp értelmezők. Meg ebben nagyon nehéz határvonalat húzni. Sokan azt mondják, ha civil, dolgozzon pénz nélkül, „szívjóságból”. Ami rendben is lenne, ha olyan társadalomban élnénk, ahol az állam betölti funkcióit, és mondjuk képes tenni a generációs szegénység ellen. Akkor a civileknek nem kellene társadalmi kérdések megoldásában dolgozniuk, elég lenne heti pár órát önkéntesen a keze alá dolgozni a jól működő állami rendszernek. De nem ez van, itt már napi nyolc óra sem elég, sokkal több idő kell, hogy azokon segíthessünk, akik önmagukon már nem tudnak, és a rendszer sem képes változást hozóan hatni rájuk.

Ma a civilek állami feladatokat látnak el. Megfeszített, nehéz munkában, nagy hozzáadott önkéntességgel, kevés pénzért. Kreatívan, lelkesen, mert ez mindkettő nélkülözhetetlen ehhez. Szóval, a civil szervezet fejlesztésében a konferencián hallottak nagyon jól alkalmazhatók, csak a motivációt nem tudom anyagilag is megtámogatni…

Még nehezebb a helyzet a társadalmi vállalkozásunkban, ahol a generációs szegénységből történő elmozduláshoz teremtünk munkahelyeket olyan emberek számára, akiknek munkatapasztalatuk csak alkalmi vagy fekete munkában volt, és akik nem képzettek. Akik nem mobilisak, és helyben csak a közmunka lehetőségét kapják. Az meg több szempontból sem alkalmas történet a fejlődésre, pl. elég csak a béreket nézni: „Amíg nekünk csak fizetgetnek, addig mi csak dolgozgatunk.”-igazolódik be itt a mondás. Akikkel mi dolgozunk, náluk a teljesítményhez mindkét területen hiányt találunk, motivációban is, és képességekben is. Mindkettőt nekünk kell felépítenünk. Felnőttekben.

Hallottam most erre is egy jó mondást: „Ha fára kell mászni, jobban jársz, ha felveszel egy mókust, mintha átképzel egy pulykát.” Nos, ezen nagyon elgondolkodtam. Mert a baj az, hogy nálunk, a társadalmi vállalkozáshoz csak pulykákat találunk. Sőt, ha jobban belegondolok, az alapítványnál is így kezdtük, én magam is pulykaként, rengeteg tanulás kellett nekem is, és a munkatársak formálására, képzésére is rengeteg energia ment el, mire a mai tudást megszereztük. És folyamatos a fejlesztés ma is.

Mert ez nem egy nagyváros, ahol rengeteg jól motivált, jól képzett munkaerő van, akikből válogatni lehet. Egy leszakadó térségben azzal kell kezdeni valamit, aki ott van. Egy civil szervezetnek és egy társadalmi vállalkozásnak is. Ez utóbbiban olyanokkal, akik nem felelnek meg senkinek. Mert minden hiányzik belőlük, amire a vállalkozásokban szükség lehet. Ezt kell nekünk felépíteni. Tanítva, fejlesztve a képességeket, és közben kialakítani a motivációt is. Nagy munka, pláne úgy, hogy ehhez az anyagi feltételeket is meg kell teremteni.

Hasznos volt a konferencia, sok kérdésben elgondolkoztatott. Leginkább abban, mennyit kellene tudnunk nekünk abból, amit ők tudnak…és fordítva is: mennyire kellene érteni nekik azokat a tényezőket, amelyek meghatározzák azt a problémát, amiben dolgozunk. Azért az öröm, hogy egyre több lehetőséget kapunk ebben a tanulásban, mi, civilek, társadalmi vállalkozók. Köszönet érte.