Írtam már korábban is a társadalmi vállalkozások sokféleségéről. Arról, hogy milyen tágan értelmezett ez a társadalmi jelző. Benne vagyunk mi is, persze, földrajzilag is indokolt, hiszen egy leszakadó térségben dolgozunk, és a probléma szempontjából is, mivel a munkaerő piacon elhelyezkedni nem tudó, szakképzetlen, alapkészség-hiányos emberek foglalkoztatásával próbálkozunk.

Persze azok lennénk akkor is, ha a leszakadó térségben olyan emberekkel dolgoznánk, akiknek volt már munkatapasztalatuk, esetleg szakmájuk is van….hiszen munkához juttatjuk őket ott, ahol egyébként nem sok lehetőség van. És persze lehetnénk ott is, ahol nem ennyire kilátástalan gazdasági szempontból a térség, ám a munkavállalók közé bevennénk mondjuk egy-két társadalmi problémában érintett embert is.

Lehetett volna másképp döntenünk, de mi egy minden gazdasági telepítőtényezőtől megfosztódott helyen próbálkozunk, generációs szegénységben élő, zömében roma emberekkel. Mert a mi munkánk rájuk irányul, és a komplex modellünk a foglalkoztatással lesz teljes. Ilyen helyszínből sok van egyébként az északi – keleti országrészekben, és persze délen is. A társadalmi vállalkozások azonban jellemzően nem ezekben a kilátástalan helyzetben levő településeken, de legalábbis nem a legnehezebb helyzetben levőkkel működnek.

Szóval, az alapítvány öt közhasznú feladatai között ez is ott van, a fejlesztő foglalkoztatás, amit több oldalról támogatva viszünk. Amikor indultunk, teljesen mínuszos volt a tevékenység, és ez több mint egy évig így is maradt. Akkor még pályázati szempontból kedvezőbb helyzetben voltunk, mindent ki kellett alakítani, helyet, berendezést, munkaeszközöket, és belekezdeni a munkavállalók bevonásába, alapkészségeinek, munkavállalói kompetenciáinak megerősítésébe, majd a betanításba, hogy az adott munkafázisok elvégzésére képesek legyenek.

Aztán ki kellett építeni az értékesítés rendszerét, közben pedig egyre jobban képeztük magunkat (és képezzük ma is) üzleti tudásban, a fedezeti pont kiszámításában, számolgatva, miből, mennyit kellene termelni, eladni ahhoz, hogy legalább a munkavállalók bére meglegyen. A helyzet alakult, és pozitívan változik lassan, de még a régebbi, jól begyakorolt elemekkel is mínuszosok vagyunk, nemhogy az újakkal. A problémák, melyekkel a fejlesztés során szembesültünk, folyamatosan újratervezésre késztettek minket. Mégis optimisták vagyunk.

A húsz évre tervezett stratégiánkban óvatos becsléssel a 18. évre tettük azt a pontot, mikor a társadalmi vállalkozás eltartja azt a pár embert, aki benne dolgozik. Mert nagyon messziről indultunk. És mindig emlékeztetni kell magunkat a célra: a mi „termékünk” nem a kézművesholmi, a lekvár, vagy a brikett, hanem a munkára képes ember. Amit termelünk, az mind eszköz, forrásteremtés, no meg persze terep ezeknek a fejlesztéseknek a biztosításához.

Olyan emberekkel próbálkozunk, akiknek csak a közmunka van. Akik nem mobilizálhatók, akik nagycsaládosak, akiknek gyerekeit már egy más életminőségben szeretnénk látni, ám ehhez nélkülözhetetlen, hogy a szülői példa is ott legyen. A munkába járó, a túlélés stratégiáját nem a kriminalizálódás, és nem is a feketemunka területén építő szülő példája.

Mindig számolunk is, mindent, összehasonlítunk, elemzünk, előre vetítünk, gondolkodunk folyamatosan, hogyan és miből tudjuk a leghatékonyabban a munkát végezni. Én, minden területen minden projektet igyekszek lebontani az egy személyre irányuló ráfordításra, ami néha sokkoló, ám mégis meg kell tartanunk, mert tudjuk, az eredmények majd később jelentkeznek, nem a ráfordítás első, sokszor még nem is a harmadik évében, hanem később.

Igazából ez az egész csak nagyobb időintervallumokban értelmezhető. Bármelyik területet kiragadhatnám: micsoda küzdelem volt a baba-mama klub, a tanoda, a közösségi foglalkozások megszervezése, de az első munkahely betöltése is az elején…és milyen gyönyörűen működik most.

Persze a számok azért mindig elgondolkodtatnak. Most pl. azon kezdtem el tipródni, micsoda abszurd egy helyzet az, hogy mi azokkal a társadalmi csoportokkal foglalkozunk, akikre az államnak tulajdonképpen stratégiája sincs…. az adatok nyilvánvalóan mutatják, hogy közülük minimális a nyílt munkaerőpiacon elhelyezkedők száma, a közmunkához kapcsolt képzések ebből a szempontból nem nyitnak utat nekik. És az is világos, hogy esetükben nincs összehangolása semminek, hiszen nem történik semmi a szegregált iskoláikkal, ahová a gyerekeik járnak, a lakhatási szegénységükkel, semmivel.

Mi velük dolgozunk. Nem is eredménytelenül. És akkor itt jön az abszurditás. Mert szinte ezt az egészet a civil adományokból finanszírozzuk. Amiből mi éppúgy fizetjük a közterheket, mint a…. mondjuk úgy, hogy „könnyítettebb” terepen működő vállalkozások. Az üzleti tervezésben a minimálbérrel számolunk, ahol, mint mindenhol máshol, a munkaadói járulékok összege óriási. Egy általunk a szegregátumban foglalkoztatott munkavállaló naponta több, mint 8500 Ft-kerül. És mi mindenért fizetjük a 27%-os Áfa-t is. A most, civil támogatók által összeadott kétmilliós brikettprésnél ez 540 ezer Ft.

Tehát, ha leegyszerűsítem, adományokból oldjuk meg azokat a feladatokat, amiket az állam nem tud, és még közben a közterhek megfizetésével támogatjuk is azt az államot, ami egyébként ezen a területen eredménytelen.

Vannak országok, ahol az ilyen társadalmi vállalkozások kedvezményeket kapnak. Sőt, olyan is van, hogy az állam támogatja őket, mert a terepen az ő munkájuk hatékonyabb, mint az államé, és ezt elismerik. Persze azt is tudom, hogy ahol ennyire erős a korrupció, mint nálunk, mondjuk pont a romák foglalkoztatásánál, ott egy ilyen kedvezmény csak új utakat nyitna a pénzlenyúlásoknak. És azt is látom, hogy ekkora feketegazdasággal talán még egy csökkentett közteherviseléssel sem tudnánk felvenni a versenyt. Mert mi még járulékfizetés nélkül sem tudnánk zsebbe 8-10 ezret fizetni naponta, mint amit ma megkeresnek, a munkaszervezők által kommunikált „napi bejelentés” homályba vesző leple alatt.

Mi marad hát, mit tudunk tenni? Remélni, hogy a támogatók mellettünk maradnak. És vinni tovább a fejlesztő foglalkoztatást, a törvény által előírt közterhekkel együtt, talán még jobban vigyázva a törvényességre, mint más, hogy nehogy valami mulasztás legyen, mert akkor a törvény keze könyörtelenül lesújt. Ránk biztosan.

Mázsás súlyokat cipelünk. Fenntarthatóvá kellene válnunk, de ehhez idő kell, és pénz. Elképesztő erővel próbálunk megmaradni, és összehúzni az alattunk egyre mélyülő szakadék széleit. Közben pedig a törvény szerinti befizetéseinkkel azt az államot támogatjuk, ami ezt a szakadékot növeli. Nos, ezért érzem azt, hogy micsoda abszurd ez a helyzet.