Olyan sok minden történik egyetlen nap alatt is. Annyi felemelő, és lesújtó pillanat, hatás éri ebben a munkában az embert, hogy azok, akik messze vannak ettől, el sem tudják képzelni.

Felvillantok párat az elmúlt időszakból.

Első. Ez pont egy e heti. Egy kedves idős hölgy jelentkezett két éve, hogy szívesen támogatna egy gyereket. Nyugdíjas, neki sincs sok, de időnként küldene ötezer forintot, hogy vegyünk rajta azt, amire éppen szüksége van a gyereknek. Iskolakezdésre, születésnapra, karácsonyra. Ilyenkor sokat törjük a fejünket, hol hasznosul legjobban a segítség, kinek ad mankót, kapaszkodót, erőt a másfajta életcélhoz, mint ami helyzetéből, és e miatt sajnos eleve elrendelt sorsából következne.

Kiválasztottuk a lányt. Általános iskolás volt még akkor, nehéz élettel, szülők nélkül, egy nagynéni gyámságára bízva. Sokszor nélkülöztek, azért is került a kapcsolatrendszerünkbe, mert mi is láttuk, ahogy a kisváros kukáiból gyakran gyűjtögettek. Próbáltuk segíteni a tanulásban is, volt egy megingás, akkor úgy tűnt, el is veszítjük, aztán mégis sikerült visszazökkenteni egy kezelhető útra. Elvégezte a nyolc osztályt, és középiskolába ment.

A támogató augusztus végén hívott, hogy szeretné neki küldeni a beiskolázáshoz a szokásos összeget. Szóltunk a lánynak, bejött, megkapta a pénzt, be is vásárolt, el is számolt vele. Fehérneműt, alapvető ruhákat vett, iskolaszert, táskát kapott tőlünk. Aztán pár hét múlva jött a névnapja. A támogató újra telefonált, és újra küldte az ötezer forintot. Most jött be az irodába a kérésünkre a lány. Mondja a kolléganőm neki az örömhírt, „képzeld, megint küldtek neked pénzt, talán születésnapod van…” „Nem”- mondja a lány, és sorolja azt is, mikor született. „Akkor biztosan a névnapod van, arra kaptad”. Zavartan mosolyog. „Mikor van a névnapod?”- fordulok oda én is. „Nem tudom” -hangzik a válasz. Rákeresünk a neten, igen, nemrég volt. Örül. Átveszi a pénzt, és boldogan megy vásárolni. A 16 éves. Akinek még sosem volt ünnep a névnapja. Akit még soha, senki nem köszöntött fel ezen a napon. Akinek ez az első. 16 évesen.

Második: Nemrég történt ez is. Az egyik szegregált általános iskolában. Beiratkozási lapokat gyűjtenek be a kollégáim, a művészeti iskolába történő jelentkezéshez. A szülőnek alá kell írnia. Sokat kínlódunk vele, nem egyszerű visszaszerezni az aláírásra hazavitt lapot, és akkor még szembesülünk a kitöltés hibáival.  Már nem bírjuk jobban leegyszerűsíteni az információkat, hogy az alapkészséghiányos szülő is értse, mit jelent beiratkozni hozzánk. A kollégáim gyakran segítenek, mert nem érthető számukra sokszor, hogy az anyja neve kinek az anyja, a gyereké, vagy az anyjáé, a lakcím is zavaros, és sokszor alig tudjuk kibagadozni a neveket. Vagy van úgy, hogy a gyereknek két keresztneve is van, és egy harmadik, a becenév, ami sokszor ragadványnév, ám ezt használják, és ezt is írják be. Aztán, mikor bevezetnénk a KIR-be (Közoktatás Információs Rendszere), rögtön hibába ütközünk, és külön munka kideríteni az adatokat, melyeket kötelező feltüntetnünk.

„Az övét nem tudjátok aláíratni” -mondja az egyik tanteremben a pedagógus. „Az anyja szül, kórházban van, az apja meg börtönben.” A gyerek ott áll és néz. Mert ő jönne hozzánk. Csak nincs most gondviselő, aki aláírná a jelentkezési lapot. A határidő nekünk adott. Vagy nekifogunk, és megkeressük az anyját, vagy nem tudjuk felvenni. Mert ilyen élethelyzetekre a rendszer nem tud reagálni. Mi meg állandóan ilyen élethelyzetekbe futunk bele.

Harmadik: Hosszan tudnám még folytatni, nem kellene sokáig törni a fejem, mit írjak le a napi történésekből, annyi van…de most befejezem,  egy pozitív történettel. Mert úgy néz ki, sikerül egy középsúlyos értelmi fogyatékos kislány helyzetét megoldani, intézményi összefogással. Ami, ha kizárólag a jogszabályok szerint elsőre megrajzolt úton történt volna, feltehetően rontott volna a helyzeten. De nagy öröm nekünk, mikor a protokollvezérelt rendszerbe be tudunk vinni emberibb megközelítéseket, és partnereket találunk a jogszabályoknak megfelelő, ám azok között okosan keresgélő, a helyzethez igazodó megoldáshoz. Ami néha kacifántosabb úton érhető el, mint egy határozat gyors meghozatala.

A kislányt kicsiként emelték ki a családból, a testvérével együtt. Nagyon mélyen voltak a szülők, alkohol, tarthatatlan körülmények, veszélyben voltak a gyerekek. Azután kerültünk kapcsolatba velük, amikor a kis faluba költöztek. Sok munkával, háttérsegítséggel lassan stabilizálódtak, végül, az intézményrendszerrel együttműködve sikerült a kislányt visszagondozni. A testvérét addigra örökbefogadták.

A visszagondozásban fontos elem volt, hogy el tudja kezdeni az általános iskolát. Elkezdte, de már az első hetekben világossá vált, hogy nem integrálható. Találtunk megoldást, magántanulói státuszba került, és a tanodánk gyógypedagógusa folyamatosan fejlesztette, meg persze bejárt az iskolába is, a kötelező alkalmakra. Húztuk az időt, ameddig lehetett, mert az általános iskolának nincs benne az alapító okiratában a középsúlyosak fejlesztése. Az csak a kis falutól jóval távolabb, bentlakásos formában lehetséges. A bizottság pedig most, megvizsgálva a kislányt, ezt javasolta.

De mi tudjuk, hogy ennek még nincs itt az ideje. Tudjuk, hogy egy idő után jobb lesz majd ez neki, de még nem most. Mert sem ő, sem a szülei nincsenek erre felkészülve. Az anyja már másnap hívott, kétségbeesve, hogy el akarják tőlük venni a gyereket, és ő nem engedi, és különben is, miért nem jó úgy, mint eddig, a tanodában. És nem is fogja visszavinni a jövő héten, mikor megint kellene menni vele, mert tudja, el akarják venni. Nagy nehezen sikerül csak megnyugtatni.

Nos, innen indultunk.

Nem írom le a telefonokat, sorban, minden szereplővel, a félinformációk miatti vakvágányokat, hogyan próbáltunk, akinél lehetett a jogszabályokban gondolkodás mellé némi empátiát is beemelni, a lényeg, hogy úgy néz ki, sikerülni fog. Átkerülhet abba az iskolába, ahol van lehetőség középsúlyos értelmi fogyatékosok fejlesztésére, de kérvényezhetjük a magántanuló státuszt, nem kell a bentlakásos forma. Mert partnereket találtunk a megoldáskereséshez, mindenki akarta, a tankerület, a fogadó iskola, a gyermekjólét, a pszichológus…a szakértői bizottság. A család önmaga képtelen lett volna bármit tenni, nem is értik, mi ez az egész. De a jogszabályok rájuk is úgy vonatkoznak, mint aki érti. Most időt nyerünk ahhoz, hogy türelemmel, nagy munkával, de megértessük velük is, meg a gyerekkel is egy későbbi bentlakásos forma előnyeit. Majd, ha nagyobb lesz.

Jó érzés volt a telefonos megkereséseimre a reagálásokat hallani. A pozitív hozzáállást. Mert azt mutatta, amiben hiszek: az intézményrendszerrel közösen is lehet megoldásokat keresni. Hogy nem ellenségek vagyunk, hanem partnerek. Hogy a hatósági eszközök jól kiegészíthetők pedagógiai hatásokkal. Hogy van olyan, amikor egy megoldáshoz mindenki hozzáteheti a maga részét, és ami így létre jön, az sikeres beavatkozás lesz.

Még szükséges hozzá a mediálás, a mi civil munkánk. De egyre több eset bizonyítja, hogy működik. Képesek vagyunk együtt dolgozni azokért, akik valamilyen ok miatt segítségre szorulnak.