Írtam a múlt héten, milyen nehéz elviselnem egyrészt a kudarcokat, mikor nem tudok eleget tenni azért, hogy egy-egy élet más irányt vegyen, másrészt meg az örökös támadásokat azoktól, akik nem hajlandók megérteni, hogy a mélyszegénység nem intézhető el annyival, hogy miért nem takarít, vagy miért nem tanul az illető.

Nehéz sokszor, és azt írtam, ezért jó, hogy ennyi területen avatkozunk be, mert mindig van valamelyik részen pozitív elmozdulás, változás, ami erőt ad.

Most tudtam pl. még a múlt hétre elkészíteni az Igazgyöngy-ösztöndíj hírlevelét, a tanév végi eredmények tükrében. Az elmúlt tanévben 51 ösztöndíjasunk volt, 11 településen tudtunk támogatni olyan gyerekeket, akik jó képességűek, de a kockázata a visszaesésüknek, lemorzsolódásuknak magas, a szociális helyzetük, vagy a családi szocializáció, de többnyire mind a kettő miatt. Az ösztöndíjprogramot öt éve indítottuk, akkor még csak egy településen, sok konfliktussal, hiszen az „én is szegény vagyok” alapálláson nagyon nehéz volt átverni azt a sokszempontú szerződést, ami megelőzte az ösztöndíjhoz való hozzájutást.

Mert már az elején nagy volt az üzenete, hiszen a hónap utolsó hetében kapják, amikor már nagy a szükség, mindenhol. Aztán ott voltak a félévi cserék… .mikor egy-egy gyereket lehagyott egy másik, és a második félévben már ő kapta a havi tízezer forintot. Mekkora cirkuszok voltak, mikor egy gyereket azért zártunk ki, mert a szülők viszonyulása nem volt megfelelő, vagy a gyerekéhez, vagy a közösséghez!  Aztán lassan beemelődött minden, ma már nincs konfliktus, értik a szülők is a szabályokat, a komplex hatások rendszerét. Közben pedig folyamatosan nőtt a programot támogatók száma, akik mind civilek.

Eleinte még túl nagy volt a cserék száma. Kevesen voltak benne több tanéven át, sok volt a jelentős rontás, főleg ötödik osztályban. Először az általános iskolák pedagógusai sem értették, hogy ez az ő munkájukat is segíti, partneri, támogató viszonyt alakít ki a szülőkkel, és motiválja a gyereket is. Hogy nem az a jó, ha az ösztöndíjas gyereket a többi előtt ezzel regulázza: „Még hogy neked ösztöndíjat! Fölösleges pénzkidobás! Nem is értem ezeket az igazgyöngyösöket….”, hanem pozitívan kellene használnia,  hogy a gyerek rangként élje meg, és a többiek elé is célként tűzheti ki, folyamatos megerősítésként használva. Ma már ez is változott, van, hogy ők ajánlanak gyereket, és örülnek, hogy havonta konzultálunk velük a gyerekekről, családokról.

Most nagy öröm volt nekem, hogy a legtöbb gyerek javított, kevés volt a rontás, és az is zömében 1-2 tized, néhánynál volt csak több, maximum négy tized. Vannak már középiskolások is…. sőt a felsőoktatásban tanuló is.  Öröm az is, hogy ilyen sokan állnak mellénk ebben. Sőt, szeptembertől egy új ösztöndíj is indul majd, szintén civilekkel, akik hosszú távon, a tanulmányok befejeztéig maradnak majd a gyerekeink mellett, havi, nagyobb összeggel.

És persze örömöt jelentett az idén is a művészeti iskolában a gyerekek által elért 511 díj, elismerés. A világ minden tájáról. És az is, hogy a tanodánkba, önként is egyre többen járnak. A fejlesztés pedig meglátszik a gyerekeken, a kommunikációjukon, a konfliktuskezelésükön, a szociális kompetenciáikon is.

Öröm az, hogy annyi gyereket tudtunk a nyári szünidőben különféle támogatók segítségével táborokba eljuttatni, olyan élményt adva nekik, ami meghatározó az ő kis életükben. Öröm, hogy egyre több önkéntes jelentkezik, aki szeretne a gyerekek fejlesztésébe is bekapcsolódni. Öröm az, hogy sokan keresnek a módszertanért, a szemlélet átvételéért.

És persze abban is sok az előrelépés, ahogy a szülőkkel dolgozunk. Hiszen az egyik cél, hogy az oktatás pozitív hatásait ne amortizálja le a család, a közeg. Hogy partnerek legyenek ők is a változásban. Változzon az önfenntartás, a munkavállalói kompetenciák, a szociális készségek. Hogy legyen közösség a településen.

Öröm a közösségi kert, a lekvárfőző, a paradicsomaszaló, a kézművesprojekt működése, az, hogy a közösség alakul, változik.

Ezekből építkezek, ha úgy érzem, túl nehéz. És tudom, ezek a sikerek máshol is elérhetőek lennének. Más, leszakadó térségekben.

Csak türelem kell hozzá. Nagy türelem. Mi a stratégiánkat húsz évre terveztük. A hetedik évnél tartunk.  A tapasztalatok pedig, amiket szerzünk, mindennél fontosabbak. Amit tudunk, rögzítünk. Mert még mindig hiszünk abban, hogy az államot is érdekelni fogja egyszer.

Kép3