Nem minden segítő tevékenység sikeres.  Amikor elemzem magamban, mi lehet egy-egy kudarc oka, egyre gyakrabban jutok oda, hogy a segítés mértékének meghatározása nagyon fontos. Nem szabad többet segíteni, mint amennyinek a feldolgozására képes az illető, csak annyit, amennyit úgy tud beépíteni, hogy az előre viszi. Ha ehhez nincs elég tudás, képesség, kudarc vár ránk.

Ehhez persze rengeteg információ kell, ismernünk kell pl. pontosan, miért került olyan helyzetbe, amilyenben van, mennyi volt ebben az ő szerepe, és mennyi a környezeté, milyen túlélési technikákat tett magáévá a bajban, mennyire határozza meg a tudatát az un. tanult tehetetlenség, mennyire azonosul az áldozat szereppel, és ebből kimozdítható-e. Na, és persze hogyan.

Lassan azt gondolom, több ebben a pszichológia…. Persze nem a „csernusi” út járható itt, néha, ha belehallgatok valahol egy-egy előadásába, eszembe jut, meddig bírná előadni ezt úgy, egy szegregátumban. (És kicsit kuncogok magamban, már a gondolatától is…).

A segítség pontos célzása, és mértéke, az azzal való élés képessége nagyon fontos pont kellene, hogy legyen, minden ilyen tevékenységben.  Persze ez nagyon nehéz. Amikor az ember a másik krízisét látja, erősebb benne a segíteni akarás, mintsem hogy azt mérlegelje, mennyit érdemes ebben a helyzetben érte, helyette megtenni.

És itt csúszik sokszor félre a dolog. Mert sokan erre ráérezve, nagyon gyorsan azt a tükröt tartják elénk magukról, amit a segítő látni szeretne: ő a nyomorult, a szerencsétlen, a mindenkitől kihasznált, a becsapott, akit mások nap, mint nap újra megtaposnak, akiben csak és kizárólag a segítő látja meg az értéket, azért alázattal és csodálattal, no meg mély hálával van iránta. Aki persze ettől szinte már érzi is a glóriát, és egy olyan játékba csúszik bele, aminek a vége nem az, hogy az illető élete változik, sokkal inkább egy furcsa függőség, amiből már nem lehet lelkiismeret furdalás nélkül kiszállni, és ami könnyen átmegy követelőzésbe, vagy zsarolásba.

Persze ne tudatosan felépített „lenyúlásra” gondoljon itt senki. Itt egyszerűen a reakciók, a lépések viszik erre az útra az ügyet, a szerepek, amelyeknek a kialakításában a segítő éppúgy benne van, mint a bajban levő. Mert a pont, hogy meddig, és mennyire, nem került a folyamatban meghatározásra.

Mi, az Igazgyöngyben nem hagyunk senkit magára. De van, hogy visszalépünk, és várunk, hogy benne, a bajban levőben induljon el valami, amihez már érdemes kapcsolódni nekünk is.  E  nélkül csak öntjük bele a segítséget, és közben konzerváljuk benne az „ úgyis megoldja majd más helyettem” érzését, és ez könnyen túlélési stratégiává is rögzülhet. Amit sokkal nehezebb lesz lebontani majd.

A lánynak pl. évekig könyörögtem, minden segítséget megadtam, hogy stabilizálódjon az élete, és tanulhasson. Nem ment tovább öt osztálynál, csapódott ide-oda. Később néha újra fellángolt, én meg mindig újra esélyt adtam, ő ezt mindig kihasználta, de nem változott semmi.  Aztán már nem segítettem, nem kutattam neki lehetőségeket, hogy megoldásokat kínáljak az életére. Meghallgattam, ha hívott, megértő voltam mindig, de nem oldottam meg helyette semmit. Most érzem, hogy eljött nála a pillanat. Hihetetlen, ahogy különböző helyekre telefonál, keresgél a neten, újabb és újabb ötletekkel áll elő, majd megoldásokkal is próbálkozik. Jó pár év szünet után most érzem, hogy mögé állhatok újra.

Vagy ott a másik, aki mögé egész csapat állt, hogy lehetetlen élethelyzetéből kiléphessen. De túl sok volt neki a segítség, amivel nem tudott élni… összezavarodott benne minden. Kilépett ebből, majd sok vargabetű után, most önerőből próbálja felküzdeni magát addig az ugródeszkáig, amin már ott állt korábban, mások segítségével, de lecsúszott róla. Mert az ő akarata hiányzott ehhez. Most segítem kicsit, de hagyom, hogy megküzdjön az akadályokkal. Mert ezt a küzdelmet nem lehet másnak megvívnia helyette.

Sok ilyen van. Sok kudarc, de több siker, öröm. Mint a héten is. Egy visszagondozási folyamat végének örülhettünk.

Amikor a házaspár a faluba költözött, a gyerekeik már nem voltak velük. Kiemelték őket. Amikor utánuk érdeklődtünk, mindenki a fejét csóválta: rémes történeteket hallottunk az életükről.  Alkohol, pszichiátriai betegség, elhanyagolás, minden volt ebben.

Évek óta itt vannak a kapcsolatrendszerünkben. Mindig annyi segítséget kaptak, amennyire szükségük volt. Sosem adtunk sokat, mindig apró lépésekig juttattuk el őket, és hagytuk, hogy ők maguk keressék meg a következőt.  Nem ígértünk, csak biztonságot adtunk, ha rossz döntéseket hoztak, hagytuk, birkózzanak meg vele.  Lassan stabilizálódott az életük. A férfi, kezdetben önkéntes munkával, később alkalmi munkavállalóival kapcsolódott be az alapítvány munkahelyteremtő programjaiba. Ma is biztos pont nálunk. Közben más alkalmi munkát is keres… és kap is, mivel megbízhatóan megcsinálja, amit rá bíznak. Az asszony közmunkán van. És gondozza még velük élő apját is.

Jó ideje álmuk, hogy visszakapják legalább az egyik gyereket. Egy SNI kislányt. A visszagondozási folyamat régen elindult, néha elhozhatták a gyereket. Segítettünk ebben, ahogy tudtunk. Egy sikeres albérletváltás, amit a férfi járt ki, aztán a környezettanulmány, mi is igyekeztünk már az elején becsatornázódni, egyrészt, mert pontosabban ismerjük az életüket, másrészt, mert segítjük is őket. Ebben is.  A héten aztán a döntés is megszületett: visszakapják a gyereket. Boldogok. Mi is, és a gyermekvédelmi rendszer is. Mert ez is egy összefogással megszületett pozitív történet, olyan, amilyennek soknak kellene lenni, problémás család-segítő civil szervezet-hivatal között. Olyan történet, ami biztosabbá, boldogabbá teszi egy gyermek, és egy család életét is. Egy családét, akik változni akartak. És változtatni az életükön.

Segítség nélkül nem ment volna.  Egyedül nem lettek volna képesek. De velünk igen.

Az ilyen történetek adnak erőt nekünk is. Mert ezek mutatják, hogy érdemes. Hogy senkit sem kell leírni. Csak jól kell segíteni.

DSCF2031