Akik messze vannak ennek az egésznek a megtapasztalásától, először mindig ugyanazokat kérdezik. Később, ha sokat beszélgetünk, vagy el tudnak jönni, és kicsit jobban belelátnak a problémába, a munkánkba, már jobban értik. És változnak a kérdéseik is.

A mindig vissza-visszatérő első kérdéseket gyűjteni kezdtem. Most egy csokrot megmutatok. Talán jó arra, hogy szembesüljünk a sztereotípiák leegyszerűsítő mechanizmusával. És talán arra is, hogy a megoldásokról is másképp gondolkozzunk.

Szóval, a kérdések és persze a válaszok:

  • Miért nem mondjátok meg nekik, hogy ne üljenek otthon, vagy az utcán, hanem dolgozzanak?

Mert nem azon múlik, hogy megmondjuk-e. Mert ahol élnek, ott nincs munka, csak közmunka.  Az pedig még inkább bebetonozta őket a várakozásba. Kivárják, hogy behívják őket. Ott sem kell túlságosan odatenni magukat, nincs annyi munka, ami kitöltené a munkaidejüket, a legfontosabb a napi jelenléti ív aláírása. Az eredmény nélküli, ám valamit fizető lehetőség visszafejlesztette az alkalmi, vagy feketemunka keresését is. Így leginkább várnak, vagy a munkamímelő tevékenységet folytatják. A közmunkában nincs ösztönző elem. Így is, úgy is csak egy időre szól. Előmeneteli lehetőség nélkül.

  • Miért nem mondjátok meg nekik, hogy műveljék a kertjüket?

Mert nem elég annyi, hogy megmondjuk. Nincs mezőgazdasági tudás. Sem a szülők, sem a nagyszülők nem műveltek kertet, nem tartottak baromfit. Nincs annyi jövedelem, hogy szerszámokat, vetőmagvakat vegyenek. Nincsenek kerítések, ha valaki műveli a kertjét, előfordul, hogy más takarítja be a termést. Nincs hosszú távú tervezési képesség. Sosem e szerint éltek. A szegénységben a napról napra élés mechanizmusai működnek. A tervezési képességeket nem örökítette át a család, és nem adja meg az iskola sem.

  • Miért nem mondjátok meg nekik, hogy ne szüljenek annyi gyereket, ha szegények?

Mert ez sem annyi, hogy megmondjuk, és ettől belátóbbak lesznek. Nincs tudatos családtervezés, fogamzásgátlás, erre se tudás, se pénz nincs. A szegregátumokban nem kapható sem óvszer, nincs patika sem. Utazni kellene érte… ami pénzbe kerül. Amikor a megélhetésre sem elég a jövedelem, ott nem szánnak fogamzásgátló szerekre. És igen, előfordul, ha nem is gyakran, hogy a családi pótlék, mint a jövedelem üzenete jelenik meg egy-egy család számára. A „családi” időpontja fontos dátum a hónapban, a gyerekek is tudják. És ez is átöröklődik.

  • Miért nem mondjátok meg nekik, hogy osszák be a pénzt, ne költsék el mindet, amikor megkapják?

Vajon mit szólna bárki, ha ebbe beleszólnának mások? Amikor jövedelemhez jutnak, az azt megelőző héten már alig van valami…és előtte se nagyon. A nélkülöző időszak utáni szükséglet kielégítésben nehéz folytatni a kuporgatást. És a jövedelmük sosem elég egész hónapra. A gyerekek túl sokat hallják: „majd ha kapunk pénzt, akkor veszünk…” És a fogyasztói társadalom rájuk is hat. Ők is akarnak olyat enni, és inni, mint amit mások, mint ami a reklámokban van. És ők is akarnak minden olyat, ami  21.századi. Mobiltelefont, tv-t, sportcipőt. Ők is akarnak úgy érezni, mint más. Átélni, legalább egyszer egy hónapban, hogy nekik is jut valamire.

  • Miért nem mondjátok meg nekik, hogy ne dohányozzanak, mert az sokba kerül és egészségtelen?

A szenvedélybetegségek mindenhol jelen vannak, a szegregátumokban is. Nem sok feszültségoldó lehetőség van…. feszültségből pedig jóval több. Az alkohol drága (jellemzően kevés az alkoholista), a feketepiaci cigaretta, vagy még inkább a dohány, amit otthon töltenek be a papírba, még mindig olcsóbb. És sajnos a herbál is. A gyerekek (főleg a fiúk) már tíz éves kortól belenőnek a dohányzásba. Az „egészségtelen”, mint fogalom, nem kerül értelmezésre a családban. Az iskola erre sem tud hatni. A szocializáció erősebb.

  • Miért nem mondjátok meg nekik, hogy költözzenek oda, ahol van munka?

Mégis hova? A szakképzettség nélküli, csak a fizikai erejével rendelkező munkaerőre nem sok igény van. Pláne nem azokra, ahol még a munkavállalói kompetenciák is alacsonyak. Nincs pénz elköltözni, albérletért kauciót fizetni, és egy hónapig, a fizetésig megélni. A családi költözéssel akár hónapokra jövedelem nélkül maradnak, mire átmegy a rendszeren a lakcímváltozás, és a családi pótlék, anyasági az új címre megy. A mobilitás a szegregátumokban nem értelmezhető fogalom.

  • Miért nem mondjátok meg nekik, hogy tanuljanak jól a gyerekek, és akkor majd jó szakmához juthatnak?

A tanulási motiváció a családban is alacsony. Nincs megtapasztalható, a családban is ható példa arra, hogy a tanulásból jövedelmezőbb élet lehet. Sokkal erősebb a családi átörökítés, a szülők sem képzettek, és a nagyszülők sem voltak azok. Ha lenne is pozitív hatása az oktatásnak, az a családban, a közegben leamortizálódik. Ráadásul az iskola sem tud vonzó lenni: nem hozzájuk szól, csak a kudarcokkal, problémákkal szembesít, ahogy nőnek a gyerekek, egyre több konfliktust ad… és egyre kevesebb motivációt.

  • Miért nincs köztük vezető, vajda, akire hallgatnak, és aki irányítaná, megszervezné őket?

A vajdarendszer már nem él. A hatalom, az többnyire a pénzhez kötődik, azt pedig tudás nélkül a szegregátumokban csak illegálisan lehet megszerezni. Az uzsora, a boltocskázás, a prostituáltak futtatása pedig nem azt a hatalmat, tekintélyt adja, ami előremutató lehet.

  • És lehet egyáltalán bármit kezdeni velük? Hallgatnak rátok?

Egy közösségfejlesztő folyamatot kezdtünk el, aminek már mutatkoznak az eredményei. Nem ránk kell hallgatniuk… őket szeretnénk képessé tenni arra, hogy a saját életüket meg tudják szervezni. De önmaguktól, segítség nélkül nem fognak tudni elmozdulni. A motivációt, az önbecsülést, a másikhoz való pozitív viszonyt, a jövőképben gondolkodást segíteni kell felépíteni. És nemcsak a gyerekeknél, hanem a felnőtteknél is. Mert ami most öröklődik át, az nem előremutató. Ez nem megy egyik percről a másikra. A probléma sem egy generáción át alakult ki. Generációk óta hagyjuk, hogy tovább nőjön.

  • Nem féltek tőlük?

A reakciók, amiket látunk, a mienktől eltérő szocializáció miatt vannak. Ezt megérteni, és a céljainkat megértetni velük nagyon fontos. Ha a közösség egy része befogad, ha részévé válunk az életüknek, a problémáiknak, ha partneri viszonyban dolgozunk, és elfogadjuk, hogy nem cigányként és nem mélyszegénységben szocializálódva nem tudhatunk mindent erről az egészről, hogy együtt sikerülhet csak, akkor elindul valami. Amiben szóba sem kerül a fenyegetettség. Egyik oldalról sem.

  • Miért nem építetek a kisebbségi önkormányzati rendszerre?

Mert abban sem tudás, sem képesség nincs a közösségszervezésre, érdekérvényesítésre. Nincs meg az a minimális alapképzettség, és a megfelelő alapviszonyulás a saját közösséghez, ami előremutató lenne. Kicsinyes, méltatlan hatalmaskodás van csak, amit egyetlen erő képes mozgatni: a pénz. Elviekben alkalmas lenne az önkormányzatiság rendszere. A valóságban a legtöbb helyen alkalmatlan.

  • Az állam miért nem érdeklődik a fejlesztésetek iránt?

Az alapítványunk az állami rendszer működési hibáira telepítette a tevékenységét. Az oktatástól a munkahelyteremtésig, az egészségügytől a közösségfejlesztésig átfogjuk az egészet. Ahhoz, hogy az állam ezt a munkát elismerje, először be kellene látnia, hogy ott ő nem sikeres. A változásokhoz egy problématérkép vezet, reális elemzésekkel. Ezt állami szinten nem látni.

Persze lehetne még folytatni a kérdések sorát. Kérdéseket a lakhatásról, a kommunikációról, a látszat-valóság viszonyáról, a családon belüli erőszakról, a bűnözésről, stb. Egyszer majd folytatom tovább.

Talán árnyalja így kicsit a képet. Mutatja, hogy ez az egész nem csak annyi, hogy mondjuk meg nekik… Mert ha ennyi lenne, már megoldódott volna. Régen.

20160129_093322