Amikor elkezdtem ezt a munkát, rengeteg dolgot másképp gondoltam a szegregátumokban élő cigányok világáról. Tele voltam én is romantikus elgondolásokkal, olyan misztikusnak tűnt ez a világ…. messziről. És persze tele voltam azokkal a sztereotípiákkal is, amelyeket az én szocializációm rakott rám velük kapcsolatban.

Aztán, ott, a generációk óta átörökített nyomorúságban dolgozva velük, kezdetben nem tudtam szétválasztani, mit határoz meg a cigány identitás, és mit a szegénység. Mert az egész egy iszonyatosan bonyolult problémahalmazzá gubancolódott már össze, és ráadásul közösségenként nagyon más, sokféle helyi hatás torzítja tovább különböző irányokba.

Azt már rég megértettem, hogy ahol a nélkülözés nem zilálta szét a közösségeket annyira, ott a roma identitás kulturális elemei, a hagyományok még működnek, mint közösségmegtartó erő. Sőt, kifejezetten gyúrnak is rá, hogy meglegyen, mert ehhez büszkeség is társul, és befogadás is, hiszen a roma zene, tánc, művészetek mindenkit méltán elbűvöl. Ezek a szép példák a „kiemelkedésre”, és ők viszik is ezt tovább, ki az autentikus irányt tartva, ki a modern dolgok felé, de vállalva és hangsúlyozva a romaságát, építve ezt a kultúrát tovább.

Amikor ezeket a pontokat kerestem a szegregátumban, nem nagyon találtam. Ezeket a nyomor már bedarálta. Itt már nincsenek átörökített mesék, énekek, rituálék, az oláh cigányok tánca talán az egyetlen, ami élő kapocs még, de az autentikus cigányzenét már felőrli a “slágeres” vonal. Nincs erő, és tudás, ami segítene megértetni velük, hol van a határ, ami mögött már valami más van.

A többi is lassan mind a ködbe vész. A temetéseknél is nehéz ám tartani a szokásokat, a virrasztaláshoz is kell egy kis anyagi ráfordítás, és a szertartás szokásaihoz is. A „nincs”-ben torzul ez is, a következő generáció még ennyire sem fogja majd tartani a tradíciókat. Esküvő? Miből? A héten voltam egy roma házasságkötésen, nem volt más, csak a két tanú, meg én, ja, és egy rokon, aki telefonnal felvette, no meg az anyakönyvvezető. Ajándékot csak én vittem. Utána hazamentek. Cigány lakodalom még nem volt  a kapcsolatrendszerünkben.

Gyerekszületés, csecsemőgondozás? Itt már a szegénység diktál. Tradíciókat nem találok.

Persze ahogy egyre jobban értem ezt az egészet, mert értetik velem a helyi munkatársaink, azért változik a kép bennem, most is. Pl. a héten felismertem, bármennyire gondolom, hogy akikkel elindultunk, értik, merre haladunk, és tesznek is ezért, no meg képesek ezt képviselni is a közösség felé, bizonyos határokat nem lépnek át. A jogkövető magatartás felé haladás nagyon fontos eleme a munkánknak. Nyilván vannak esetek, amikor a rendőrség segítségére is szükség van, kommunikáljuk is, hogy mi a rendőrséggel egy oldalon vagyunk. Ha elindul valami, amiről már látjuk, baj lesz belőle, szeretnénk elejét venni. Egy kamatozásnak, a herbál terjesztésének, vagy épp a prostitúciónak. De ebben még nem várhatunk tőlük segítséget. Mert a család összezár. Akkor is, ha tudják, nem lesz így jó. De reménykednek, hogy nem nő tovább a baj. Hogy a családon belül tudják uralni a helyzetet. Aztán, mikor már tényleg ott van, hogy rendőrségi ügy lesz belőle, akkor már mondják, jobb lett volna hamarabb tenni valamit, de akkor és ott nem teszik. A családi összetartás törvénye miatt.

Azért ebben is érzek változást, visszacsendesednek sokszor a negatív hatások, ha tudják, hogy valami a tudomásunkra jut. Én meg gyakran elmondom: nem hagyjuk, hogy a bűn olyan mértékben üsse fel a fejét köztünk, mint volt itt, mikor belekezdtünk ebbe az egészbe. Erre mindenki buzgón bólogat, nem volt még olyan rég, hogy ne emlékeznének azokra az időkre. Mert az nem volt jó, senkinek.

Szóval, ez egy folyamatos küzdelem, de haladunk ebben is. Azt hiszem, haladunk mindenben, de van, amiben még alig történt valami. A nők helyzetében. És ez engem iszonyatosan frusztrál. Mert sokat bántalmaznak közülük. Nem annyira persze, hogy látszódjon is, de megpofozzák, megverik őket a férfiak. Hallom is, és látom is a mindig szomorú tekintetekben. A legtöbb terhet a nők viszik a családokban, mégis méltatlanul alárendeltek, cseléd szerepben vannak, és még meg is veri őket a párjuk, ha valami nem úgy van, ahogy ő elvárja. A szegénységben pedig gyakran van úgy.

Próbálom megérteni ezt is. Hogy miért van az, a nagycsaládon belül is, hogy az egyiket verik, a másiknál meg nincs ilyen. De azt látom, mindenhol előfordult már. Sőt, úgy gondolják, ez a női szerep része. Természetes. Egyszer, mikor ezt firtattam, pont egy bántalmazás kapcsán, rákérdeztem az egyik helyi munkatársamnál: „Nálatok nincs ilyen, nem? Vagy téged vágott már szájon a párod?” „Vágott.”-hangzott a válasz. „De megérdemeltem.”

Ezen nagyon elgondolkodtam. Mert azt mutatta nekem, van, amit ezzel a nem roma tudatommal nem érthetek meg. Közben pedig azt gondolom, ez a 21.században nem normális. Azon morfondíroztam, talán a nőknek kellene valamiféle szövetséget kialakítaniuk egymás között, hogy támogassák egymást abban, ez ne így legyen. De azt látom, az alárendeltségnek a természetessége még erősebb annál, hogy ezen elinduljunk.

A héten beszéltem egy másik asszonnyal is. Aki, sokévi kapcsolat, és sok gyerek után most “ment szét” a párjával. „Elég volt már belőle.”- mondja nekem. De egy életen át tűrte.

És az átörökítés itt is erős. Látom ezt a lányon, aki a legelső kapcsolatból lett terhes, és megy az után a férfi után, akit a közösség is megvet, aki sosem lesz mellette az a társ, akire számíthat, de már most alárendelődik, mindent elfogad. Vagy a másikon, akit táborba akarunk vinni, de akivel most „jár”, nem engedi. És ő elfogadja ezt, már 16 évesen is.

Próbálunk persze fogást keresni ezen is. De magam is vissza kell fognom, mert nagyon dühös leszek, ha bántalmazást hallok. Ugyanakkor tudom, nem szólhatok bele a családi életükbe. Őket kell képessé tenni arra, hogy változtassanak ezen. De én is ember vagyok, ráadásul nő, és erős az igazságérzetem.  Szóval, nehezen bírom. Mert miközben azt látom, hihetetlen erő és tudás van ezekben az asszonyokban, béklyóban tartja őket valami, amivel nem értik, hogy mi bajom van. Mert nekik ez így természetes. Még nem értik, hogy ez nem az. De tudom, meg fogják érteni ezt is.

2.Molnár Iza