Sok mutatóval lehetne jellemezni a szegénységet. Talán a lakhatás is egy olyan terület, ami elég pontos képet ad. Ha az ember megfordul egy-egy nyaralóövezetben, és látja a nyaralás céljára újonnan épülő palotákat, és közben olyan helyen dolgozik, ahol lakásnak sem épült már ki tudja mióta egy ház sem, nos, ez a két kép is mutatja: végletesen kettészakadt a társadalmunk.

A leszakadó térségek településein, a szélső utcákban, a szegregátumokban, zsáktelepüléseken, „alvégeken”, vagy „felvégeken” létrejött telepeken a lakhatás a nyomor vizuális megjelenése. Újat építeni itt semmi esély. Amihez hozzájutnak, azok öreg vályogházak, vagy leromlott állagú, sosem befejezett téglaépületek. A vezetékes víz, fürdőszoba nagyon ritka. Az áram az egyetlen, ami a 21.századhoz köti ezeket a házakat.

Vásárlásnál csak az olcsó jöhet szóba, az is csak részletre. A falvakban ez jellemzően olyan házakat jelent, ahonnan kihaltak az öregek, a fiatalok máshol élnek, nem kell már ez nekik, sem az épület, sem az öreg kert, inkább megválnak tőle. Persze próbálnak ők is többet kapni érte, várnak, de a szegénység sújtotta településeken, településrészeken ez csak újabb értékvesztést jelent. Nincs már esély arra, hogy olyan fellendülés következzen be, amitől az ingatlanpiac itt felfelé ívelne. Az üresen maradt házakat nem őrzi senki, előbb-utóbb széthordják, aztán az idő dolgozik rajta tovább, összeomlásig.

Van, ahol a tulajdonos külföldön van, vagy senki sem tudja hol, ezek a házak furcsa piaci életet kezdenek élni, lesznek önjelölt tulajdonosok, akik eladják pár tízezerért, írnak egy papírt, vagy azt sem, aztán újra eladják másnak is, néha követhetetlen számunkra, ki volt az első ebben a láncolatban.

Vannak még a “szocpol”-os házak is, igen, ezek abból az időből, mikor építési vállalkozók kulcsrakészre vállalták fel a dolgot, de ezek sosem lettek készen, nem lett bevezetve a víz, bevakolva, vagy beszínezve a ház, de ez már a múlt ködébe vész, a műszakilag át nem adott házakba beköltöztek, mert lakni kellett valahol, majd ezek is gazdát cseréltek, ügyvéd nélkül persze, és amortizálódnak tovább a folyamatban.

Az ingatlanokra különféle tartozások terhelődtek, reménytelenül magas összegek, ki tudja kitől, már rég nem az lakja, aki nem fizette a tartozást, a behajtócégek sem találják már a tulajdonost. De a teher marad a házon, elévülésig.

Valamikor azt gondoltam, egyszer ki tudjuk majd tisztázni a tulajdonviszonyokat, de ezt már elengedtem. Reménytelen.

Amikor a CSOK-ot bejelentették, felvillanyozódtam… talán tudunk valamit kezdeni ezzel az egésszel. Legalább az új családokkal, mert most a fiatalok maradnak a szülőknél, ám a tér szűkös, képtelenség az új családnak életteret kiszakítani az amúgy is zsúfolt házakban. Ám hamar kiderült: ezt nem ennek a társadalmi rétegnek a lakásmegoldásaira találták ki. És nyilván nem nekik szól majd a NOK sem, ha elfogadják, mint ahogy a Fundamenta sem… és a Fundimini sem ezeket a szülőket célozza meg. De akkor velük mi lesz?

Értem én, hogy fel kell lendíteni a lakásépítéseket… de közben százezrek élnek olyan lakhatási feltételek között, ami rémes, ami felett eljárt az idő. És nekik esélyük sincs ma változtatni ezen.

Lehangoló utcaképek, nyomort újratermelő nyomorúság. Küzdünk ez ellen is. De nagyon nehéz. Persze eredmény, hogy egész utcákat tisztáztunk ki már az illegális áramszerzésből a kártyás mérőórák felszerelésével. Hogy, miután megtapasztaltuk, milyen az, mikor egy családra rászakad a tető, nekiláttunk, és az életveszélyes házakat aláfalaztunk, összehúzattuk, stabillá tettük a falait. Hogy féregirtással csökkentettük a patkányok számát, amik átfurkálták a falakat. A csótányokat, ahol már elviselhetetlen mennyiségben bújtak elő a fal repedéseiből, szakemberrel kiirtattuk. Hogy egy pályázat segítségével kijavítottuk a nyílászárókat, bontott üvegből beüvegeztük a kitört ablakokat, ahol kellett, ott küszöböt, ajtófélfát csináltunk, és a helyi munkatársaink gumibemarásos hőszigeteléssel javítottak az ablakok állapotán, próbálva benntartani a meleget. Átraktunk életveszélyes kéményeket. A tisztasági festés a helyiségekben lassan minden családban általánossá válik. Mert közben bevonjuk őket mindenbe, a házaikat sem nekik javítjuk meg, hanem velük… mindenki a magáéban dolgozik. Talán egyszer majd a másikéban is, segítve azt.

De mindez nem oldja meg a gondot. Csak toldozgatjuk-foldozgatjuk a nyomorúságot. És közben gyerekek születnek, költözve ide-oda, anyóshoz, albérletbe, el, majd vissza… mert nincs esély sem arra, hogy biztos lakhatásuk legyen.

Az általánosan kilátástalan helyzetben pedig mindig akad olyan, ami krízist jelent. Most pl. az albérlet felmondásával sokadszorra fenyegetőző főbérlő okoz ilyet, aki, bár a havi tízezret mindig megkapja, jogot formál másra is, pl. télen a háztartásonként az önkormányzattól kapott tűzifára, ami szerinte neki jár, nem az ott lakóknak, és basáskodva ellenőrzi az életük minden területét az áram nélküli rogyadozó vályogházban, amit egyébként példásan tart rendbe a bérlő.

Vagy a lány, aki egy másik faluba ment a párjához, persze ott is a szülőkhöz, naponta jelentkezik, egyre kétségbeesettebben, hogy el kellene innen menniük, mert nem jó itt nekik. Nem részletezi, de látszik rajta, a terhességében is fogyó testén, a megtört arcán… Belelátunk kicsit, mi lehet ott, mikor meglátogatjuk, mert szóhoz sem hagyja jutni a párja anyja, úgy kell megkérni, hogy menjen odébb, mert négyszemközt szeretnénk beszélni vele.

Másnap újra keres: nem tudnának nekik segíteni valahogy abban a „szocporban”?- kérdezi. Ennyi a tudás. És ennyi a lehetőség is. Az alapkészségek hiányosak, képesítés semmi, munka sehol, most jön a második gyerek.

Ezt a generációt már elvesztettük. A következőt nem kellene.

Kép 058