Ebben a munkában aztán kijut mindenből. Örömből, bánatból, kudarcból, sikerből, segítségből és gáncsoskodásból egyaránt. Ez egy ilyen terület.

Tudtam, mikor belekezdtem. És azt is, milyen fontos, hogy ebben normális próbáljak maradni. Hogy ne kápráztasson el bármilyen siker, nehogy azt érezzem, és kommunikáljam, na, én már tudom a tutit, hiszen ilyen nincs, az integrációban ennél jóval óvatosabban lehet csak fogalmazni. (Azért ez a veszély a legkisebb…mindig történik valami, ami bizonyítja: nem egy sikerszéria ez a dolog.) No meg az is fontos, hogy ne vegye el a kedvem a kudarc, a nyilvánvaló rosszindulattal és ostobasággal párosuló akadályoztatás. És talán még egy. Hogy ebben az őrült, átpolitizálódott világban ne hagyjam, hogy kihasználjon, felhasználjon minket bárki, a saját pillanatnyi, önös érdekei mentén.

Nos, ebben azért nem egyszerű normálisnak maradni. Mert persze mindig újra elő kell vennem magamban is a kérdést, mi a normális, mert észrevétlen torzulhat ez is, a sokszor huzamosabban beálló konfliktushelyzetekben. Mert fáradt vagyok, vagy tehetetlen a problémával szemben, mert túl sok támadás ér, mert nem tudok megértetni dolgokat, mert fenyegetve érzem magam, vagy nyomaszt a másokért viselt felelősség terhe.

Amiből töltekezem, az egyrészt a tanítás. Mert a gyerekek hihetetlen energiaforrások, kétirányúan hat ez az egész, minél jobban sikerül megterveznem és lebonyolítanom az órát, ők annál boldogabban és sikeresebben vesznek részt a fejlesztésben, és amit ebből visszatükröznek rám, az boldoggá tesz engem is, nem beszélve az ösztönzésről, amit így kapok, a következő órára. Ez nemhogy megvéd a kiégéstől, de még plusz muníciót is ad.

Aztán, a terepi munka is feltölt. Ha kimegyek, és látom a változásokat. Azokat, akik dolgoznak nálunk, most éppen a lekvár-főzésben, asztalosműhelyben, vagy kézművességben. Ahogy látom a kezük nyomán születő értéket. A rendezvények, ahol látom a közösség alakulását, fejlődését, a konfliktusok csökkenését, a kommunikáció változását. Ez már nem az a falu, ahol elkezdtük a munkát. És ezt nagyon jó látni. Van persze baj is, mindig, de az is feltölt, hogy ezeket meg tudjuk oldani. Hogy a rossz döntéseket újra át tudjuk gondolni együtt, és képesek vagyunk változtatni. És sokat segít az is, hogy milyen kilátástalan helyzeteket vagyunk képesek megoldani. Amit más nem tudna. Hihetetlen helyzeteket.

A másik oldalon vannak persze azok, amik lehangolnak. Ha minden erőfeszítésünk ellenére sem sikerül megmenteni valakit. Ha látom, ahogy valaki egészséges, jobb sorsra érdemes gyerekként beletorzul a környezete miatt abba, amiből ki kellene menekülnie. Szerencsére ebből kevés van, de van, és ez őrjítő. Még nem tudok a „mindenkit nem lehet megmenteni” nagyvonalúságával továbblépni.

Ami leginkább energiát vesz el tőlem, az nem a szegények, nem a cigányok oldaláról jön. Hanem a többségi társadalomból. Az örökös megkérdőjelezésből, hülyének nézésből, amikor az arcomba vágják, hogy „ebből élek”, na meg persze, hogy hazudok, torzítok, „azokkal vagyok”, ami ugye eleve nem normális, és persze, hogy nem tudok magasabb szinten gondolkodni, mint ők. Régen csak azt mondták rám, nem tudok beállni a sorba. De ma már sort se nagyon látni… és a sor kifejezésben még mindig van valami előremutató, hogy mi van a sor elején, amiért érdemes lenne…

Ám ezekkel még mindig képes vagyok megküzdeni. Még megy.

Ami legnehezebb, az a tájékozatlanságba, az ostoba előítéletekbe ágyazott megingathatatlan meggyőződés elviselése, az ezzel való konfrontáció. És most nem a kommentekre gondolok, ez már rég hidegen hagy. A települési vezetőknél, vagy a pedagógusoknál, egyáltalán az integrációban érintett szakmákon belül viszont rémes szembesülni vele. Vagy a leendő szakembereknél. Az talán még dermesztőbb.

Még friss most a megtapasztalás bennem, de nem az első. És félő, nem is az utolsó. Hogy fiatalok, a felsőoktatásban is milyen határozottan állítják: a romák ma Magyarországon túl sok pénzt kapnak. Hogy több pénzt kapnak a gyerekeik után, mint más. Próbálom kérdezni, mire gondolnak? A családi pótlékra? Az mindenkinek jár… Vagy az ingyenes tankönyvre, menzára? Azt a rendszeres gyermekvédelmi kedvezmény alapján kapják. Sokatmondóan néznek, és ezt olvasom ki a szemükből: na ne dumáljak már…legalább nekik ne…. No meg, állítja egyikük, biztosan tudja, hogy egy szakiskolába, ahova csak cigányok járnak, mind havi harminc ezret kap, csak azért, hogy bejárjon, pedig nem is tanulnak semmit. Mondom, ilyet nem nagyon tudok elképzelni, bár megint érzem, amit már sokszor, a pozitív diszkrimináció (pl. a csak romáknak adható ösztöndíjak) nem erősítik az elfogadást.

Minden érvem lepereg róluk. Félelmetesen nem használják a tudásukat arra, hogy megnézzék: a kirekesztő mondatok szajkózása mögött pl. milyen valós jogszabályi háttér van. Vagy milyen élethelyzet, mozgástér. A kérdés is nyitva marad: ők, leendő pedagógusként akarnak-e, tehetnek-e bármit az integrációért? Mondom nekik, ők most még megtehetik, hogy egy jobb társadalmi státuszú gyerekeket tanító iskolát válasszanak munkahelyül. De az ő gyerekeik már nem biztos…Persze nem értik. Látom rajtuk.

Azt hiszem, a legnehezebb, hogy lassan az élet minden területén érezhető egy, még mindig mélyülő morális válság. Jó lenne már valahol érezni azt is, hogy változik valami. Pozitívan. Most, talán belekapaszkodhatunk a karácsony üzenetébe. És talán sikerül is megtartanunk belőle valamit.
Horváth Kira