Valahogy nálunk a politika része lett, hogy minden problémánál, ami felmerül, az első reakció, hogy ki a hibás érte? Megszoktam már, hogy beemelődött a nyelvezetbe korábban az „elmúltnyolcévezés”, most meg a „felhatalmazást kaptunk rá”, és már nem lepődök meg különösebben azon sem, ha a visszaélések kapcsán is így kezdődnek a mondatok: “és amikor ők…?!”

Ezen már nem is bosszankodok különösebben, csak megerősíti bennem az érzést mindig, ha hasonlót hallok, vagy olvasok, mennyire távol került bennem minden ettől az egésztől.

Az azonban mindig újra és újra felháborít, ha azt hallom, látom, hogy a politikusok a sztereotípiák mentén, dölyfös leszólásokban nyilvánulnak meg. Olyanokban, amit szintén csak a politika mezsgyéjén belül lehet kifejleszteni, a „mindent tudok és mindent megtehetek” érzésével átitatott kinyilatkoztatásokban. A sajtó persze rácuppan ezekre, és megy tovább az adok-kapok, egyre mélyebbre csúszva, és a végén már az eredeti téma is háttérbe szorul, a cél már a folyamat, a harc, a „ki kerül ki győztesen a kommunikációból”, amiben a leleplezések és elhatárolódások, a megalázások és elégtételt-vevések különös módszertana fejlődik ki.

Most, a gyerekéhezés (Nemzeti Minimum) kapcsán több ilyet is hallhattunk, egyszerű, messziről néző hibáztatások sorát: hiszen hibás a szülő, mert nincs felelős szülői magatartása, nem gondolja végig, hogy a gyerekének milyen életperspektívát tud nyújtani, na meg aztán miért nem dolgozik, akkor tudna enni adni a gyerekének, stb.

Olyan furcsa ez az egész. Az egyszerűen, fizikailag leképezhető esetekben a segítségnyújtás nyilvánvaló. Ha valaki megbotlik mellettünk a lépcsőn, és elesik, felsegítjük. Nem nézzük meg a cipőjét, közölve, hogy nem ilyet kellett volna felvennie, tehát ő a hibás. Nem vonjuk felelősségre, hogy minek rohant (netán valami rosszat tett, és menekülnie kellett?!). Nem győződünk meg arról, hogy pl. megszédült-e, és ha igen, annak vajon mi az oka, esetleg túl sok kávét ivott, vagy más, de mindenképpen az ő hibájából létrejött egészségkárosodásról van-e szó… és felsegítés helyett, hiszen számunkra nyilvánvalóan kiderülhet, hogy mindenért kizárólag ő a hibás, nem hagyjuk ott, és nem is rúgunk még egyet rajta, hiszen időnket, energiánkat vette el azzal, hogy elesett.

És nem mondjuk el az eset kapcsán,hogy ugye ott vagyunk példának okáért mi, akik ugye nem estünk el a lépcsőn. Mert mi előre gondolkoztunk, lapos, csúszásmentes cipő van a lábunkon (megdolgoztunk érte, hogy megvehessük!), nem rohanunk, mert mi ugyebár be tudjuk osztani az időnket, és makkegészségesek vagyunk, mert mi egészségesen táplálkozunk, sportolunk (lehetőleg focizunk), tudatosan élünk, tanulunk, dolgozunk. Igen, mert mi vagyunk az értékesek, a társadalmilag hasznosak, és aki nem így él, az csak és kizárólag magát okolhatja. Mindezt, akkor, ott, a lépcsőnél nem tesszük meg. Csak felsegítjük az illetőt.

Ám a szegénység kapcsán másképp működik a dolog.

Talán a legfontosabb dolog ebben a munkában, hogy megértettem: a szegénységben élőknél a legkisebb rész az egészben a személyes felelősség. Sokkal több az a kedvezőtlen hatásrendszer, ami oda vezetett. A család átörökítése, az esélykiegyenlítésre képtelen iskolarendszer, a gazdaságilag elmaradott, mozgásképtelen települések, a szociális problémák megoldására tett, kormányoktól függetlenül sikertelen programok, a probléma eltusolása, a sikerkommunikáció kényszere, a rossz fókuszú pályázatok, a merev protokoll, a hibásan működő rendszer, a korrupció. Sokszor leírtam már: a rendszer minden eleme építette és építi azt, amit a nyomorúság megtörhetetlen körének érezhetünk. Ám nem nézünk ezzel szembe, sokkal inkább közöljük: ők a hibásak az életükért.

Dolgozzanak? Talán ez a pont leginkább az, amit a lépcsős hasonlatban a rúgással azonosítok. A lehetőségétől az előbb felsorolt problémák miatt megfosztott szegényeknek odavetett szó felér egy rúgással: dolgozzon. A „mit és hol,”-ra is nyilván van ötlet, messziről könnyű ilyeneket mondani, menjen oda, ahol van munka (hogy miből és hova, ha megkérdeznénk, azon talán már gondolkodna kicsit), na meg ugye, az örök adu: miért nem tanult?! Akkor most nem lenne gondja.

Annyira nem értik…

Tényleg nagyon szeretnék egyszer ezeknek a döntéshozóknak megmutatni közelről egy életutat, a lehetőségeket, a szegénységbe determináló hatásokat. Mert úgy tűnik, ezt nem látják. Persze a helyszínen, egy szergegátumban láttatnám ezt. De nem úgy, hogy a támogatáskényszerbe bebéklyózott polgármesterek önmaguk és a regnáló kormányzat sikerének bizonygatására mutatják be a helyzetet, ami után a politikusok azt mondják: látták már közelről. Hanem csak egy, a problémát a maga realitásában megmutató találkozót szerveznék nekik a mélyszegénységgel. Hogy csendesen üldögéljenek egy napon át egy komfort nélküli házban, egy falu utolsó utcájában, hallgassák meg az ott élők élettörténetét, és lehetőségeit, lássák, mit esznek, hogy beszélnek, mit tudnak, milyen jövőképük van.

Mert aki egyszer megérti, mi az az átörökített nyomorúság, ami személyes, családi és társadalmi folyamatokat, majd magát újratermelő státuszt takar, az nem hibáztat többé. Az felelősség sorát látja. És megoldást keres.

tányéros fotó