Kérdezte tőlem valaki a múltkor, mi kellene leginkább ahhoz, hogy az Igazgyöngy modellje önfenntartóvá váljon? Tetszett a kérdés, hiszen nyilván ez a célunk, ezért dolgozunk, de a válaszon azért hosszan elgondolkodtam. Földterület? Új munkahelyek? Közösségi tér? Még több, oktatást támogató tevékenység? Azt hiszem, ha egyetlen dolgot mondhatnék csak, akkor az biztosan az idő lenne. Most úgy érzem, leginkább idő kell ahhoz, hogy a modell önfenntartóvá válhasson.

Nem mintha a forrásbiztosítás nem lenne fontos, hiszen aránytalanul több időt töltök az alapműködés biztosításával, mint a fejlesztő munkával, az állásokhoz, útiköltséghez, szállításhoz, rezsihez, és még ezer más dologhoz szükséges pénz előteremtésével, talán épp ezért is érzem, magam miatt is, mennyire fontos ebben a munkában az időfaktor.

Idő, és türelem kellene, amiből a legkevesebb van. Érdekes, a generációk óta elnézett, évről évre növekvő problémával kapcsolatban most lett mindenki türelmetlen, most akar azonnali megoldást, nem gondolva át, hogy az átörökítés milyen mélyen épített be mindent. És ezt nem lehet egy év, öt év, egy pályázati vagy választási ciklus alatt megoldani. Még csak megmozdítani sem lehet ennyi idő alatt a problémát, sőt, talán megérteni sem. Bár erre, a megértésre mutatkozik ma a legkevesebb igény.

Sokan azt hiszik, annyi az egész, hogy megmondják nekik, felelősségre vonják, esetleg megbüntetik őket, és akkor aztán majd rögtön a fejükhöz kapnak: hú, tényleg, de hülye voltam! És utána mindent másképp csinálnak majd. Dolgozni kezdenek, rendbe teszik a portájukat, taníttatni kezdik a gyereküket, megváltozik a kommunikációjuk, igyekvők, motiváltak lesznek, talán még a fekete gazdaságot is megvetik. Abbahagyják a dohányzást, beosztással élnek, és nem lehet többé megvezetni őket ígéretekkel, és megvenni a szavazatukat a választásokon. Meggondolják a családalapítást, nem vállalnak csak egy-két gyereket, és a jogkövető magatartásra esküsznek.

De ez nem ilyen egyszerű. A változások beépüléséhez, az eredmények mutatkozásához idő kell. Hagyni kell átszűrődni, megtapasztalni, százszor, ezerszer kell megerősíteni, visszacsatolni, néha hagyni, hogy a saját döntése következményeit megszenvedje, néha megakadályozni ezt,átadva ennek a tapasztalatát is, és türelemmel kivárni a belső igényt a változásra. Mert ettől lesz fenntartható, ha belülről épül fel. Mert a kialakulása is belülről történt, még, ha a külső tényezők is fontosak voltak a rögzítésben.

A belülről építkezés képessé tevés is egyben, képessé tevés önmaguk, a közösségük megszervezésére.Ehhez pedig idő kell, pótolni tudást, képességet, mindent.

Persze ez a bonyolultabb. Egyszerűbb felosztani őket, „építőkre és rombolókra” Ózdon is, az érpataki modell alapján. Azt, hogy ki, hova tartozik, azt az épp hatalmon levők döntik el. Milyen furcsa, hogy az értékrendem szerint meg épp ők a rombolók, akik erőből akarnak megoldani mindent.

Olvasom az újságban az ózdi polgármester gondolatait. „ Attól mindig ideges leszek, ha úgy jönnek ide hozzám, hogy huszonnégy éves vagyok, négy gyerekkel, adjál segélyt, miközben az illetőnek öt általános a legmagasabb iskolai végzettsége. Ilyenkor megkérdezem, hogy melyik gyereket csináltam én, és hogy a saját életvitelének felelősségét miért akarja feljebb tolni a városvezetésre, a polgármesterre. Visszakérdezek, hogy miért nem tanultál az iskolában, miért nem szereztél rendes szakmát?”

Az a legszomorúbb, hogy ennél tovább nem lát, nem látnak. Eddig tart a történetben a visszatekintés, nem keresik az okokat a gyerekkorban, a családban, a társadalomban, az oktatási rendszerben, csak és kizárólag az egyénben.

Érdekes lenne elgondolkodni, vajon ők, akik ezeket a kategóriákat megalkotják, vajon ők miért ilyenek? Nekik vajon milyen folyamatok hatottak az életükben, ami ilyenné formálta őket? Talán, ha végigelemeznék a saját életüket, a rájuk ható folyamatokat, és persze nem lennének annyira biztosak a saját nagyságukban, akkor talán másképp állnának hozzá. Hogy milyen családjuk, neveltetésük volt, milyen hatás érte őket az intézményrendszerből, a kortársaktól, milyen frusztrációt takarhat a hozzáállásuk a másik emberhez, és ez az ideológia vajon miért épp őket érintette meg? És honnan ez a mindent elsöprő magabiztosság, hogy az övéké az egyetlen járható út?

Sokat gondolkodom, lesz e türelmünk végre megérteni a miérteket. Meglátjuk-e valaha az egyéni és a társadalmi felelősségek bonyolult kapcsolódását, egymást erősítő hatásait? És lesz-e erőnk arra, hogy ezek ne a negatívumok mentén erősítsék egymást? Vagy megy minden tovább a gyűlölet felé, az elhatárolódás, a kirekesztés, a kényszerítés felé?

Annyira jó lenne emberi megoldásokat találni. És türelemmel bevezetni őket.

kép (20)