Valamikor sok évvel ezelőtt találkoztam Ancsel Éva mondatával: “Nézz hosszan egy gyermekarcra, és látni fogod: ha van sors, hát nagyon korán elkezdődik.” Már akkor nagyon megérintett, ha jól emlékszem, egy fekete-fehér fotó mellé írták oda, egy néger kisgyerek háttérbe beleolvadó arcához, akinek hatalmas, kétségbeesett szemei tartották fogva a tekintetet. Nem lehetett továbblapozni az újságot.

A héten, mikor a fiatalember bejött a kicsivel, hogy segítséget kérjen a beóvodáztatáshoz, újra eszembe jutott a mondat. A kislányénál szebb arcocskát nem sokat láttam, szabályos, gyönyörű arc, hatalmas, szomorú, fekete szemekkel. Mintha egész kis nyomorult élete benne lenne a tekintetében, a tizennégy évesen szült gyerekanya, aki elhagyta, a hányatott élet az apával, a költözések, a nélkülözések, a bizonytalanság.

Lefotóztam. Mosolytalan maradt. Akkor is, mikor a kollégám apró játékokat adott a kezébe.

Aztán itthon tovább nézegettem a fotót. Megvágtam, hogy csak a szeme látszódjon. A hatalmas, sokkoló, fekete szemek. Aztán hirtelen eszembe jutott valami. Előkerestem pár fotót. Átlagosakat, a mindennapi munkánkból, adományátadásokat, látogatásokat, beszélgetéseket. A gyerekek többnyire mellékszereplők rajtuk, néma figyelői a felnőtteknek. Sorban szűkítettem le a képmezőt a technika segítségével a szemekre.

Döbbenetes volt. Annyi szomorúság áradt a tekintetükből, annyi fáradtság, értetlenség, keserűség, hogy a sorozat szinte megborzongatott.
És ezek nem olyan fotók voltak, mikor oltást kaptak, vagy összeverekedtek, vagy szomorúak voltak, mert elvettek tőlük valamit. A szituációk mind átlagosak, többnyire az utcán, vagy a házakban készültek. Nem mondtam nekik, hogy nézz szomorún, nem is ők voltak a fontosak a képen, csupán a helyzet dokumentálása.

Ismerem mind, ismerem a nevetésüket is, a huncut kis arcokat, a mosollyal megjelenő apró kis gödröcskéket a pofijukon, de most, így, csak a szemekre fókuszálva megláttam bennük valamit, amit eddig nem: a kilátástalanságot, a kiégettséget, a szomorúságot. Mert eddig mindig azt mondtam, nem szomorúak, hiszen nem ismernek mást, nekik ez a természetes, a szegénység, és mindenki a saját közegében keresi meg a boldogságforrásokat, ők itt.

Most látom, nem jól gondoltam. Ha nem is tudatosodik, de már gyerekkorban kezdődik a kiégés. A beletörődés, a helyzet elfogadása, a szűkre szabott örömökkel teli életre való felkészülés.

Kerestem olyat is, hogy ugyanaz a gyerek legyen egy korábbi és egy évvel későbbi fotón. A tekintet üzenete ugyanaz. Legjobban talán egy nagyobb lány szeme döbbentett meg. Mert így, csak a szemei, bár ránctalan, mégsem egy gyerek tekintetét hordozzák. Hanem egy belefáradt öregét. Egy hamar megöregedett szempár.

Készítettem belőlük egy albumot, és feltöltöttem a facebookra, Ancsel Éva mondatával. https://www.facebook.com/ritok.nora/media_set?set=a.985854304759692.1073741867.100000053948241&type=1&notif_t=like
Mert jól mutat mindent, ami egyre kétségbe ejtőbb. A mélyszegénységet, a kilátástalanságot, az eleve elrendeltséget.

Szeretném, ha ezek a szemek megtalálnák azokat, akik könnyedén hoznak döntéseket. Gyermekétkeztetésről, a családi pótlék elvonásáról, a szegregált oktatás legalizálásáról, a 16 éves korig tartó tankötelezettségről.

Persze a legtöbben azt mondják: a szülők tehetnek róla. A szülők, akinek a tekintete ugyanilyen volt gyerekkorában. Minek szülnek, ha nem tudják boldoggá tenni őket? Ha nem tudnak mindent megadni nekik? Ők hát a hibásak, nem más. Majd a megvonások, büntetések észhez térítik őket.

Szeretném, ha az így gondolkodó, döntési helyzetben levők kicsit elidőznének a tekinteteken. Talán, ha néznék kicsit őket, akkor megéreznék, hogy segíteni kell. Érzékelnének abból valamit, hogy nem megoldás, ha az óvodai vagy iskolai hiányzásért elveszik a családi pótlékot. Mert a gyereket sújtják, még tovább, most már majd az ötévest is, aki nem tehet semmiről.

Talán megértenék, hogy ezeknek a gyerekeknek a sorsa már az anyaméhben megpecsételődik. És, ha kicsit próbálnának közelebb menni a problémához, talán megértenék a felelősségeket is. Ami nem csupán a szülőké. Mert annak is oka van, hogy a szüleik milyenné váltak.

A gyerekek szemében ott a kérdés is. Ki fogja megválaszolni?

?????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????

referencia: Journal of Stress Management