Nehéz dolog történt az egyik iskolában, rendőrségi beavatkozást is igénylő ügy. Sajnos egyre gyakoribb az ilyen, a szegregálódó iskolákban egyre több a gond, és ezeket a problémákat már rég nem bírja kezelni az oktatási intézmény.

Már visszasírják azt az időt a pedagógusok, mikor csak a cigizés volt a gond, vagy egy néha előforduló, apró lopás. Ma már a szándékos rombolás, a kábítószer, az erőszak, az önbíráskodás, sőt a betörések is gyakoriak, és nemcsak a szakiskolákban, hanem sajnos az általános iskolákban is.

Ezen persze nem lehet csodálkozni, hiszen ahol halmozódnak a szocializációs problémákkal küzdő gyerekek, ott a negatív hatások összeadódnak, és ellehetetlenítenek mindent, amit oktatásnak nevezünk. Az iskolák kétségbeesetten próbálják a konfliktusokat legalább az intézményen belül tartani. Ami egyre nehezebb. És szerintem fölösleges is. Ha nincs hangos jelzés ezekről, akkor „fent” azt hihetik, minden rendben van.

Bár ott egyébként is más utakat gondolnak. Dübörög tovább a szegregált oktatást lehetővé tevő, sőt azt kiszélesítő rendszer úthengere. Mert ők ezt így látják jónak. Hiába a szakmai érvek, nem megy át belőlük semmi. Nem akarják látni a problémákat, amit épp ezekkel a szegregációs lehetőségekkel fokoznak az elviselhetetlenségig.

Az esetre visszatérve, a baj már megtörtént, ezen már nem tudunk változtatni, próbáljuk hát levonni a tanulságokat, hogy többé ne történhessen ilyen. Beszélünk az iskolával, rendőrséggel, próbálunk segíteni. Közben nem lehet nem észrevenni a gyerekek viselkedését, nyoma sincs megbánásnak, metakommunikációjukon látszik, sokkal inkább vagányságnak, hősiességnek érzik, és ez ijesztő a jövőre nézve.

Most azt is világosan látni, mennyire nincs a rendszerben végigvezetve, kezelve a folyamat. A szülőket persze behívták az iskolába, ők nyilván saját véleményt alkotnak róla, és e szerint kommunikálják a dolgot otthon a gyerek felé. Lesz, aki jól elveri, és lesz, aki hátba veregeti, a rendőrség majd lezárja a vizsgálatot, jelzéssel él a családsegítő felé, és majd hónapok múlva védelembe veszik azt, aki legjobban benne marad a dologban, mikor már arra sem emlékszik, miért. Kb. ennyi ma, amit a rendszer tesz.

Gondolkodunk hát, mit tudunk mi hozzátenni. Sokan vannak benne, olyan is, ahol a család is életvitel szerűen kötődik a bűnözéshez, nyilván velük még fogalmam sincs, hogy lehet-e bármit is kezdeni. Talán a rendőrséggel közösen? De ott mikor lesz erre erő, idő, szándék? Örülnek, ha a nyomozásokat le tudják zárni. A bűncselekmények családi utóélete, hatása nem dolga ma egyetlen intézménynek sem.

Próbáljuk hát azokkal a családokkal, akik abban a faluban élnek, ahol a közösséggel is dolgozunk. Kíváncsi is vagyok, mire megyünk közösen?
Hétfőn már próbáltam egyikükkel beszélni róla, de nehezen ment, tele volt indulattal, vádaskodással, és ez megint megerősített abban, hogy mennyire fontos ezt közösen tisztázni. Megkíséreltünk hát egy közös beszélgetést összehozni, minden érintett szülővel. Nem volt egyszerű megszervezni sem, de végül mindenki eljött.

Mindannyian nagyon feszültek voltak. Már az események felelevenítésekor is látszott, nehéz lesz mederben tartani a beszélgetést. Teljesen természetes, hogy mindenki a sajátját védte, annak tettét kisebbítette, míg a másét nagyította. De haladtunk, hol indulatosabban, hol nyugodtabban, próbáltuk mindenkinek az álláspontját, véleményét érthetővé tenni a többiek számára is, minimalizálva a személyeskedéseket. Persze megint előjött a szülői felelősség kérdése is. Volt, aki ezt megfogalmazta, és volt, aki az egészben ezt nem is érzékelte, sokkal inkább az iskolára tolt mindent.

Sokszor mondom azt is, mennyire nem érthetjük őket mi, nem cigányok, és nem szegénységben, és nem ezekben a családokban szocializálódva. Most megint ők hoztak be egy olyan szempontot, ami nekem nem jutott az eszembe. Mikor azt firtattuk, hogy vajon miért nem szóltak egy felnőttnek a gyerekek, amikor a dolgot látták, miért hallgattak, mentek arrébb, és később is tagadták, még otthon is, hogy valamit láttak volna, akkor a szülők egy olyan indokot mondtak, ami nyilván tőlük, felnőttektől jön, de úgy tűnik, beépül a gyerekekbe.
Egyrészt, hogy féltek attól, aki a fő elkövető volt. Mert az egy agresszív gyerek, és az apja is az. És aki fél, az inkább hallgat. Nem akar bajt magának senki. Másrészt, hogy nem szokás „vamzerkodni”, kiadni egymást, mert az bűn, azt kiutálja a többi. És ezek a gyerekek összetartók. Jobban, mint mások.

Mondtam nekik, hogy ennek kicsit olyan „börtön hangulata” van. Mert azt érezniük kellene, hogy van egy határ, amikor ezt felül kellene írnia annak, hogy tudja, ami történik, abból sokkal nagyobb baj lehet, minthogy a többi kiutálja. De úgy tűnik, ezt, mint értékes szokást értelmezik, a közösség erejére ilyen módon ők is büszkék. Érdekes ez…Vajon mi hívja életre? Miféle identitás? Vagy épp a kirekesztés alakít ki efféle összetartást? Esetleg tényleg a börtön misztifikálása? Miféle dolog az, ami a szabálytudatot ennyire háttérbe nyomja? Lehet, ez is egy olyan pont, ami beavatkozást igényel. Csak eddig még senki sem gondolt vele.

Sok szegmense volt még a beszélgetésnek, amiből tanultam. Végül, pár dologban megállapodva álltunk fel, érezhetően mindenki kicsit oldottabban, mint mikor elkezdtük.

Hogy mire lesz elég az összefogás, azt majd meglátjuk. De e nélkül a beszélgetés, a tisztázás, egymás szempontjainak megértése, közös stratégia kialakítása nélkül azt hiszem, a helyzet csak romlana.

Volt régen egy szó a pedagógiában, amit ma már nem hallani. A prevenció. Persze ez nem abban a szótárban van, ahol a szegregáció.

20141215_113140