A nyár különösen fontos a gyerekekkel végzett munkánkban. Évek óta tartó következetes munkával elértük, hogy fontos lett számukra a nyári tábor. Motiváló. Lehetőség egy olyan élményre, amiért érdemes küzdeni. Olyan, amit ők, a szegregátumból sosem érnének el.
Most már értik, elhiszik, tudják, hogy akik igyekeznek a tanulásban, nem buknak meg, és a család is együttműködő, azoknak ez a lehetőség elérhető. Megértették, hogy csak rajtuk múlik.

 
Az Erzsébet táborok lehetősége nem ér el ide. A kapcsolatrendszerünkben levő mélyszegénységben élő gyerekek közül egyet sem látok ott. És mivel őket többszörös munka egy táborba eljuttatni, hiszen nincsenek meg a családban az utazás máshol természetes kellékei sem, ráadásul nehezebben is viselik a távollétet, több a konfliktushelyzet velük kapcsolatban, így aztán senki sem tapos a lehetőségért, hogy a halmozottan hátrányos helyzetűeket táboroztassa. Töredékük jut el valahova.

 
Az elején a szülők még nem akarták engedni őket, ma már azon van a vita, ki marad otthon. Emlékszem, mikor május végén megdicsértem egy fiút, a javuló tanulmányi eredményéért, rám nézett, és azt mondta: „Tetszik tudni, én akarok menni a táborba….nem akarom, hogy a rossz jegyek miatt ne mehessek…”. És eszembe jut most a lány is, aki egész tanévben viselte csuklóján a kis feliratos szalagot, amit a tavaly nyári táborban tettek a kezükre.

 
Persze nekünk sem menne, segítők nélkül. Az idén is több felajánlást, támogatást kaptunk. Volt, ahova két gyerek ment, volt ahova negyven. Itthon, és külföldön is nyaralhattak és nyaralhatnak az igazgyöngyös gyerekek.

 
Akik már évek óta velünk jönnek, ott már nem kell a családdal a bizalmi kapcsolatot kialakítani. Ahol új ez a terület, ott még ez nagy munka. És amikor már mindenki motivált, szülő és gyerek is, akkor sem áll meg még ez a része. Mert aki nincs ilyen helyzethez szokva, az nehezen viseli. Főleg az estéket. Nehéz megtalálni az optimális arányt a hazatelefonálások adta megnyugtatás, vagy a figyelemelterelés között. És persze az otthoniak is aggódnak, vigyázni kell, hogy a pillanatnyi honvágy, vagy konfliktus okozta elkeseredés, ami öt perc múlva már sehol sincs, nehogy azt mutassa az otthoniaknak, hogy nincs jó helyen a gyerek.

 
A táborban állandóan irányítani kell a figyelmüket az élményre, elkülönítve a lényeges és lényegtelen elemeket, mert otthon nem alakult ki bennük az efféle látásmód. Figyelni és segíteni a kommunikációt a tábor más gyerekeivel, no meg persze egymás között is. És persze tanítani az étkezési szabályokat, a fürdést is, mindent. Figyelni, hogy megszáradnak-e a törülközők, és nem hagyják-e a zuhanyzóban a tusfürdőt. Mert ez is teljesen új nekik. Ettek-e rendesen, ittak-e eleget, voltak-e a WC-n, nem vesztek-e össze valakivel. A kísérőtanárok számára ez megfeszített, 24 órás munka.

 
És ott van a másik oldal, a segítők oldala is. Ez legalább annyira bonyolult, mint a segítetteké. Mert nem mindenki érti igazán, mi ez az egész. A szándékuk mindig tiszta, de a szerep, a segítő szerepe nagy csapda. És nehéz megóvni őket annak negatív hatásaitól.

 
Egyrészt, mert, mint erről írtam is már, azt gondolják, elég ezt a lehetőséget nyújtani, és pár óra alatt áthidalható az a hatalmas szociokulturális szakadék, ami köztük van. Hogy majd lesz egy csapásra érdeklődés a múzeumok iránt, és este élvezni fogják a felolvasást, amiben sosem volt részük. Hogyha egészséges ételeket kínálnak nekik, ők örömmel vetik rá magukat arra, amit sosem kóstoltak. Hogy a nagyok nem cigiznek majd, hiszen az káros az egészségre. Hogy szépen beszélnek majd, és csillogó szemmel szívnak magukba mindent, hiszen ez, amit ott láthatnak, megtapasztalhatnak, otthon nincs.

 
Sokan azt hiszik, a halmozottan hátrányos helyzetűek támogatása ma regényekbe, filmekbe illő szegénység felé fordulás, ahol a segítő szerep szent, és a segítő személy gyors és látványos visszacsatolásokra számíthat. Ahol minden jó szándék táptalajra hull, és csak ennyi az egész, varázsütésre megváltozik minden. Sokan ezt szeretnék átélni, ha nem is tudatosan. Pedig ez nem így van. Itt meg kell tanulni örülni is, megköszönni is, hálásnak lenni is, és sokaknak nincs türelme kivárni, amíg a kapcsolat ilyen szintre jut.

 
Hamarabb szeretnék érezni, hogy ők jók, jót tesznek, megértenek, jóságosak, sokan szinte csak magukat látják a folyamatban, az ő szerepüket, hatásukat, és ez túlnő azon, hogy lehetőséget adjanak a másik helyzetének a megértésére. Csalódottak, mert nem úgy köszönik meg, ahogy ők azt elképzelték, nem úgy örülnek, ahogy ők azt elvárták, nem tűnnek elég hálásnak, pedig szerintük kellene, és egyáltalán nem olyanok, mint amit ők gondoltak róluk. Időt, pénzt és energiát fektettek bele, és a végén csalódottak. „Minek kellett ez nekem?” – kérdezik maguktól. „Hát normális vagyok én, hogy felvállalok ilyesmit?!”

 
Próbálunk persze mindenkit felkészíteni. Megbeszélni a programokat, ételeket, szokásokat, hiányosságokat. Ha ott vagyunk, tudjuk segíteni a helyzetet mindkét oldalon. Nehezebb, ha valaki azt gondolja, megy neki egyedül is. Sok idő előtti visszahozást megéltünk már.

 
A legrosszabb, hogy ilyenkor a gyerek nem érti. Nem érti, mit kellett volna másképp. Várja, hogy majd újra mehet. És mi sem tudunk mit mondani neki, mert tudjuk, hogy csak olyan reakciókat mutatott, amit ilyen körülmények között szocializálódva mutathatott. Nem szándékosan volt passzív, udvariatlan, vagy figyelmetlen. Hanem azért, mert nem volt még ilyen szituációban.

 
Úgy szeretném, ha ezt értené mindenki. Ha türelmesebben segítenének. Vagy legalább elfogadnák, hogy mi ezt egy kicsit jobban látjuk, értjük. Mert az élet sokkal bonyolultabbá vált, mint gondolnánk. Mi magunk is bonyolultak vagyunk. Keressük a szerepünket, helyünket ebben a megzavarodott világban. És próbálunk segíteni azoknak, akik még nálunk is bizonytalanabb helyzetben vannak. Ez pedig nem egyszerű. Senkinek.

Lakatos Dániel.