Miután próbálták befogni a rendszerét, a következő kérdés annak fenntartására vonatkozott, a finanszírozására, logisztikájára. Nos, érdekes így is nézni ezt az egészet. Hogy mire elég, mennyire futja a problémamegoldásban az állami segítség, és mi az, ami lefedetlen marad, mihez kell a civil erő.

Nyilván, ha lenne az, ami a legfontosabb, vagyis munka, akkor más lenne a helyzet. De munka nincs, vele megfelelő jövedelem sem, így megoldhatatlan problémák sorával állunk szemben, ami egyre mélyebbre és mélyebbre húzza azokat, akik amúgy is nehéz helyzetben vannak. 

Nos, ha mérlegre teszem, az állami lehetőségek, és a pályázatok is alulmaradnak a problémamegoldások rendszerében. Jó, persze, most sokan gondolhatnák, hogy az államnak nem feladata minden probléma megoldása, hol marad akkor az egyén erőfeszítése? 

Ez teljesen jogos. Csak azt is látom, hogy ma a népesség egy jelentős része (a TÁRKI kutatásai szerint a lakosság 46,6 % él szegénységben) már nem bír saját erőfeszítésből változtatni az életén. Jó, lehet, hogy a rokonok kiássák majd a sírját, meg felöltöztetik, ha meghal, de olyan sok más lehetőség már nincs. Azt hiszem, ez a temetkezéses dolog már tényleg a végső, amit még belőlük ki lehet taposni.

Hiszen zömük szakképzetlen, jó esetben a közmunka rendszerében van csak lehetősége a 22800 Ft-ot megszerezni, de látom azt is, sokan ezt sem érik el, és maradnak teljesen ellátás nélkül. Nyilván benne van ebben sok dolog, a leszakadó térségek gazdasági kilátástalanságától az oktatás problémakezeléséig, a sok esetben az életkörülmények adta betegségektől a generációk óta rögzült tanult tehetetlenségig sok minden. Benne van az egyén és az állam felelőssége is.

Itt van pl. a közlekedés kérdése. A kis falvakban, amelyek nem esnek a fő közlekedési útvonalakra, vagy pl. zsáktelepülések, a buszok ritkán járnak. A vasút ezeket elkerüli. Többnyire itt nincs iskola, a gyerekeket iskolabusz viszi reggel, és hozza délután, ami ingyen van, de csak az általános iskolásoknak. A középiskolások erre nem ülhetnek fel, nekik marad a távolsági, a bérlettel, saját erőből.

A mi munkánk fő színterén, Toldon most egyetlen kisbolt üzemel (pár hónapig ez sem volt), a nagyobb, olcsóbb üzletek csak a szomszédos kisvárosban, ami oda-vissza 10 km. Gyalog nem egyszerű megtenni, főleg kisgyerekkel. Bicikli keveseknek van. A buszjegy oda-vissza 500 Ft. Jól meglöki a bevásárlás árát. A hónap második felében már lehetetlen kigazdálkodni. A még olcsóbb nagy üzletláncok 25 km-re vannak. Sokan még sosem jutottak el ezekbe.

Be lehet még jutni a falugondnoki hálózat mikrobuszával, amit azért adott az állam, hogy az olyan településeken, ahol nincsenek meg a szolgáltatások, segítséget adjon a lakosságnak annak elérésében. Szép cél, jönnek-mennek errefelé a feliratos kisbuszok, a gyakoriságot a település anyagi mozgástere határozza meg. Mert a támogatás az autót vezető falugondnok bérére, és a cégautó-adóra elég. Legutóbb, mikor érdeklődtem, még így volt, gondolom, nem emelték azóta. Persze nem értem, ha egyik kezével ad az állam, mert nem tud ott alapvető szolgáltatásokat megadni, a másik kezével miért veszi azt vissza adó formájában, de ez van.

Marad a kocsival rendelkezők „szolgáltatása”, ami elég sokszintű, az éppen a benzinköltség fölötti ártól annak sokszorosáig terjedhet, befolyásolja az is, mennyire van bajban az illető. Meg megy ez hitelbe is, ami aztán az uzsora melegágya lesz.

Nos, itt a probléma, a megoldási lehetőségekkel. És itt jövünk mi, persze a támogatóinkkal. Civilekkel, cégekkel, az államon kívül. Egy céges támogató eljön, megnéz minket, majd autót ad nekünk, segíti a fenntartását is, ezzel mi is beszállhatunk az egészségügyi szolgáltatások elérésébe, és nélkülözhetetlen segítséget ad az adományok szállításában is.

Korábban is kaptunk néha egy-egy biciklit, amit annak adtunk, akinek nagyon fontos volt, segítve a család mobilitását, több településen is. Ám tavaly jelentkezett nálunk egy csoport, akiket a kerékpározás szeretete köt össze, és gyerekbicikliket ajánlottak. Az volt a kérésük, hogy maradjanak az alapítvány tulajdonában. Így szerveztük hát. Sok kicsinek adott örömöt, tanulást, mozgásteret. Aztán kaptunk még, másoktól is, felnőtt kerékpárt és gyereknek valót is. Most pedig a csoport egy utánfutós kerékpárt épített nekünk, amivel be lehet menni vásárolni, és könnyen hazahozható akár több családnak is az áru.

Az Igazgyöngynek ma, hála a támogatóinknak, kis bicikliparkja van, ahonnan ingyenesen kikölcsönözhetők a kerékpárok. Ennek nyilvántartása, javítása is a közösség dolga. És működik. Adott már lehetőséget tanfolyam elvégzésére is, hiszen a fiú nem tudott volna bejutni hajnalban a szomszéd település vasútállomására a vonat indulásáig másképp, hogy onnan még továbbutazva végül biztonsági őri képesítést szerezzen a megyeszékhelyen. És ad naponta segítséget azoknak, akiknek akár vásárlás, akár hivatali ügy miatt el kell mennie. Ad programot a gyerekeknek, hiszen tanulnak rajta, bicajoznak sokat.

A munkánk így épül fel. Minden területen. Feltérképezzük, megértjük a problémát, és próbálunk segítséget nyújtani,  a többségi társadalom szociálisan érzékeny részének támogatásával. Lehetetlen helyzeteket oldhatunk meg a segítségükkel, és munkánk minden elemével a helyi közösséget építjük. Mert csak így lehet. Segítség nélkül nem fog menni. Ja, és a pályázati pénzek „munkára való mentális felkészítéséből” sem. És a sokadik pályázati támogatásból megvalósuló kosárfonó tanfolyamtól sem. És a „tegyük vállalkozóvá a szegényeket” típusú programoktól sem.

Megpróbálok majd így, ezekről is írni. Hogy látszódjon mi a hiány, és hogyan, kik segítenek annak pótlásában. És talán így az is látszik, hogy az állami fókuszokat is másképp kellene szervezni. De épp az ellenkező irányban, ahogy most látszik. Nem beszűkíteni, hanem épp kinyitni a lehetőségeket. Mert, mint már többször mondtam, szárazon, víz nélkül nem lehet halat fogni. Akkor sem, ha van háló. És akkor sem, ha kényszerítik.

]]> http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/05/19/365-honnan-jon-a-segitseg/feed/ 1 http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/05/11/364-beavatkozasi-pontok/ http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/05/11/364-beavatkozasi-pontok/#comments Sat, 11 May 2013 11:41:58 +0000 L. Ritók Nóra http://nyomorszeleblog.hvg.hu/?p=2283 A munkánk lényege, hogy megkeressük az össze beavatkozási pontot, amire, ha hatást gyakorolhatunk, elmozdulhat valami. Fontos, hogy ezeket a hatásokat összehangolva, a közösség akaratának megfelelően szervezzük. Fontos, hogy közösséget szervezzünk.

Az alap ugye az, hogy nem kötelező velünk együttműködni. Mindenkinek szíve joga a döntés. Szívesen segítünk azonban bárkinek, aki nekünk is segít, az élhetőbb falu, a gyerekek jövője érdekében. Persze ott, ahol segítség nincs más, és lehetőség sem, ez azért hamar beemelődik.

A listát, amit már rég összeraktunk, együtt, hogy mit tud nyújtani az alapítvány, és mit vár el a közösség, mindenki elfogadta.

Mert segítünk adományokkal, használt ruhával, cipővel, bútorral, kályhával, edénnyel, minden olyan dologgal, ami a normális élethez kell, és nekik nem megfizethető. Segítünk élelmiszerrel, főleg a hónap második felében, mikor már nincs pénz. Semmire. És gyerekgyógyszerrel is, mert nem tudják kiváltani, nincs miből, aztán az egészségügyi felülvizsgálatok elérésével, mert nekik még a tömegközlekedés is túl drága. Számíthatnak ránk hivatali ügyintézésben, hogy az évek óta húzódó ügyeiket lezárják, igazolványaikat beszerezzék. Mert nem tudják a módját, és nem értik a menetét. Velük vagyunk, ha valaki kórházba kerül, hisz sokaknak nincs papucs, tisztasági holmi. Ott vagyunk, ha kisbaba születik, hogy a körülményeket megfelelőnek találják a kiadáshoz. És temetéskor is, elfogadva a hagyományaikat, segítve a szokásaikat.

Segítünk visszakötni a villanyt, mert ez elérhetetlen nekik. Havi 22 800 forint meg a családi pótlék a megélhetésre sem elég, nemhogy a nyolcvanezres kártyás órára. Vagy építőanyaggal, ha felfúr a patkány. Hogy végre ne történjen patkányharapás. Segítünk, hogy megindulhasson a kertművelés. Mert önerőből esélytelenek. Adunk ösztöndíjat, ha igyekszik a gyerek. Annak, aki az állami rendszerbe nem fér bele. Mert oda azok férnek be, akik motiváltak, együttműködők, tehetségesek. Itt azonban nélkülünk még a tehetségcsírák sem felfedezhetők.  

Visszük őket kirándulni, és viszünk nekik programot, amennyit csak bírunk, hiszen egy szegregátumban máshogy integrációról beszélni nem nagyon lehet, csak, ha integrált körülményeket teremtünk. Adunk fogamzásgátlót, mert a tudatos családtervezés is pénzbe kerül, és az élelem előbbvaló. Biztosítunk, ha kell iskolaszert, hogy ne kapjanak egyest a hiányzó felszerelésért, korrepetálást szervezünk, mert nem látják a jelentőségét, és pénz sincsen rá. Bicikliket biztosítunk, hogy be tudjanak menni boltba, patikába, hivatalba, a szomszéd faluba, mert a busz is drága és ritkán jár. Hogy ne kocsit fogadjanak, hitelbe, a benzinköltség sokszorosáért, ami majd a következő hónapot terheli.

Adunk tetűirtót, tisztítószert. Gondolkodunk együtt megoldhatatlannak tűnő helyzeteken, melyek béklyóba szorítják a nyomorban élőket, keressük a messzire vitt prostituáltat, és küzdünk a gyereklányokért, akik életében a férfiak büntetendően túl hamar jelentek meg. A krízishelyzetek sora kimeríthetetlennek tűnik.

És ők ezeket nem tudják megoldani. Leginkább azért, mert szegénység van, nyomorúság, munkanélküliség, lehetőség meg közel s távol semmi. És nincs tudás sem, csak a megszokott tehetetlenség, amiben minden negatívum könnyen megterem. Főleg a kamatos pénz, a hitelbe adott bármilyen segítség, aminek következményei majd később jönnek, és szívják be őket egy olyan mélyre, amiből nem lehet kitörni. Meg a bűnözés, ami a könnyű pénz lehetőségét hozza.

Szóval, segítünk annak, aki nekünk is segít. Erre is megvan a lista, hogy mit jelent ez. Mert adunk lehetőségeket, csak élniük kell vele. Kertművelésre, kézműves tevékenységre, biobrikettre, közösségi munkára, takarításra, a programjaink segítésére. És elvárjuk a gyerek iskolába járását, tanulását, a megfelelő kommunikációt, az agresszió visszaszorulását, a bűnözés elkerülését. A lakókörnyezet rendbetételét, a mosást, takarítást. Azt, hogy közösségben gondolkodjanak. Hogy ennek érdekében tevékenykedjenek. Hogy ne ellenségeskedjenek, hanem próbálják elfogadni egymást.

Mindent közösen alakítunk. Mi, a többségi társadalomból érkezve csak egyet tudhatunk: melyek azok a pontok, amelyek az integrációhoz szükségesek. Azok, amiket be kell tartaniuk, hogy ebben a társadalomban elfogadott, és nem kirekesztett közösségekké váljanak. Ez a mi tudásunk. Azt, hogy ezekből a hatásokból mennyit és mikor tudunk beépíteni, azt viszont ők tudják. A hogyanra is közösen kereshetjük csak meg a választ. Mert kell, hogy mindenben építsünk egymásra. Mert csak együtt sikerülhet.

Nehéz persze ezt úgy csinálni, hogy azt mindenki igazságosnak fogadja el. Néha úgy tűnik, minden szuper, rendben haladnak a dolgok. Aztán egy apró félreértés, vagy vita, és borul minden. Most pl. differenciálni kezdtünk. A lehetőségek kihasználását próbáljuk összhangba hozni az adományosztással. Kategóriákat alakítunk ki, és ezután nem a család létszáma, hanem az elvégzett munka, a tenni akarás mértéke lesz a számítás alapja. Két hete próbáljuk. Nem egyszerű. Bár mindenki elfogadja, megérti, ha beszélünk róla, hogy aki kevesebbet teljesít, kevesebbet kap, hogy aki semmit sem tesz, az ne kapjon segítséget, így tartják igazságosnak, ám, ha a konkrét dolog ez alapján kiosztásra kerül, már nem olyan elfogadható. És persze nehéz nekem is, hiszen a gyerekekért dolgozunk, ők pedig nem tehetnek arról, ha a szülő nem partner.

Azért előbb utóbb partner lesz zömük. Kivéve a megint erősödő kamatozókat, akiknek ugye van elég, ők aztán nem dolgoznak, hiszen a többi nyomorúságából fényesen megélnek. Nekik telik kocsira, élelemre, ruhára, és anyagi biztonságukból  lenézik mindazokat, akik próbálják velünk. Ha veszélyeztetve érzik magukat, minket is támadnak. És egyedül vagyunk. Az ennek felszámolására hivatott állami rendszer csak akkor avatkozik be, ha orvosi látleletig, vagy feljelentésig jut a dolog. A félelem azonban nagy úr. Visszatartja őket mindentől. Tehetetlenül nézzük az adományba adott bútor, számítógép eltűnését, mert ha nincs pénz, a tartozás fejében viszik azt, ami látnak.

Mennyivel jobb, mennyivel gyorsabb lenne nélkülük a munkánk! De itt vannak, újra, hiába szűnt meg a régi, itt vannak az újak, helyben is, és a szomszéd településen is, gátlástalanul, a családi pótlék érkezésére időzítve jelennek meg, és veszik el azt a keveset is, amit a többiek kapnak. Azt hiszem, ők a munkánk igazi gátjai. Ők, akik kibogozhatatlan szálakkal biztosítják be magukat a rendszerbe, és dolgoznak ellenünk, a céljaink és a közösség ellen.

Jó most visszagondolni, hogyan lett az ötletből folyamat, és leírható eredmény, beadható pályázat, majd végül fődíj. Ez is egy szerencsés találkozással kezdődött, mint annyi más dolog, egy ipari ökológus hallgató és alapítványunk találkozásával. Nekünk szerencsénk volt vele, hiszen remek ötlettel állt elő, neki pedig velünk, hiszen egy kialakított rendszerbe csatlakozhatott az ötlet, ami biztosíthatta annak sikerét.

Öröm volt megtapasztalni, ahogy a rengeteg beavatkozási pont, amit ezen az iszonyú problémahalmazon keresünk, egy eleme, mint egy puzzledarabka beépül, és azon túl, hogy működni kezd, másokat is meggyőz annak fontosságáról, eredményéről.

Mert mi így gondolkodunk, egy problémaháló felületének lefedéseivel, megoldásaival, ehhez keresünk kompetenciákat, segítőket, támogatókat. Talán, ha egyszer a puzzle minden eleme a helyére kerül, beépül, akkor kimondhatjuk, hogy sikerült.

Fontos, hogy ezeket az elemeket olyan rendszerbe illesszük be, aminek vezérfonalai tartják, erősítik, segítik a kiteljesedést, és biztosítják a kapcsolódási pontokat is a többi részhez. Vannak már ilyen lefedett részek a munkánkban. Csak azok illeszkednek jól a rendszerbe, amelyek nemcsak a mi elgondolásaink, hanem, amiben a helyi közösség véleménye is benne van, amit ők is képesek elfogadni, magukévá tenni, továbbvinni. És ami a helyi adottságokhoz is illeszkedik.

A biobrikett is egy ilyen elem. A probléma beazonosítása, vagyis, a fűtőanyag hiánya mindenki számára nyilvánvaló volt. Az ötlet, hogy hogyan segíthetünk ezen, önkéntesünké volt, aki ezt a projektet továbbvitte és viszi, hiszen ennek is, mint minden elemnek még további felfutása van.

Az első nyár, a technológia kidolgozása, az első prés elkészítése, az anyagok kipróbálása után jöhetett a második lépés, a tömegesítés, több préssel, együttműködésekkel, pályázatokkal megtámogatva. Együttműködésekkel, amihez először is az alapítvány csapata, és a helyi közösség kellett, hogy legyen, aki hisz benne, aki csinálja, kellett az önkormányzat, ami közmunkással, anyaggal, eszközzel segített, a mezőgazdasági cég, akik nekünk adták a számukra fölösleges napraforgóléhát, aztán, azok a civil segítők, akik pl. papírt adtak, vagy raklapokat a szárításhoz. És persze pályázati támogatás, meg az alapítványunk segítsége, hiszen kellett még új prés, fólia, zsineg, áztatókád, betonkeverő, áram, tároló dobozok, és persze a heti kis élelmiszercsomag, a jelzés, visszacsatolás az önkéntes munkáért, ami messze nem fedte a munka értékét, de segítség volt a „nincs”-ben, és segítette a motivációt. Mert a messze előre nézés képessége még nem elég erős, a nyári melegben a téli fűtésért dolgozás túl távoli cél.

Meg kellett küzdeni azokkal is, akik nem csinálták, nem hittek benne, sőt gúnyolták az árokparton, az árnyékban ülve az önkéntes munkából hazatérőket, akik a tenni akarás és a segítségnyújtás apránként alakuló rendszerében már működni kezdtek.

Mégis dolgoztak, elfogadott helyi „brigádvezetőjükkel”, Tücsökkel, aki szakértő lett az anyagösszetétel megállapításában, a munkaszervezésben, sőt próbálkozott a konfliktusok kezelésével is.

A nyáron dolgozók januárig használhatták a brikettet fűtésre. Pályáztunk már a továbblépésre is, hiszen több család bevonása mellett tervezzük a tömegkályha-építést, ami nagyobb hőtároló képességgel bír, a rossz nyílászárók javítását, hőszigetelését, ami már az asztalosműhelyünk kapacitására is épít. Készül a nagy szárító, ahol raktározni is tudjuk majd az elkészült briketteket.

Most persze a díj, a pályázat bizonytalan kimenetelével szemben alapot ad ehhez, hiszen pénz járt vele, amit erre a programelemre fordítunk majd.

A bécsi díjkiosztóra ketten utaztak ki. Feldmár Nóra, a projekt ötletadója és szakmai vezetője, és Seres Sándor (Tücsök), a helyi segítőnk. Az eredményhirdetés izgalmát és örömét ők élték át személyesen. Mi itthon örültünk, a többi tennivaló közben, hiszen a munka nem állhat meg, egy percre sem. Azóta riportok sorát adjuk, újságírók hívnak bennünket, rádió és tv riportokban szerepelünk. És persze a hírekben is. Nagyot nevettünk az egyik rádió híradásán, ahol „bioKrikett-programnak” nevezték a nyertes projektünket.

Furcsa kis nyelvbotlás, bár valahogy illeszkedik a trendhez, az új világhoz, amiben pl. az oktatás terén az esélyegyenlőségnél, az integrációnál fontosabb fogalmak lesznek a vitorlázás, a lovaglás, és ki tudja, talán a krikett is. Olyan dolgok, amelyek elérhetetlen távolságban vannak azoktól a szegregátumoktól, ahol prózaibb problémákon kell törni a fejüket az ott élőknek. Pl., a gyógyszer kiváltásán, vagy a kártyás villanyóra feltöltésén, vagy a fűtésen.

Ez utóbbira a biobrikett, mint egy rendszerbe illesztett, az önfenntartás képességét fejlesztő, környezetbarát technológiával működő technológia már megoldást nyújthat. Léphetünk hát tovább. Mert még sok a lefedetlen terület.

Bár sokan buzdítanak arra, hogy hallgassak, és csak a magunk berkein belül dolgozzak. Csendben. És főleg, hogy ne beszéljek a problémákról. Ne legyek negatív. Ne politizáljak. Volt, aki azt írta nekem, hogy „mások csaholó kutyája lettem.” Más azt, hogy uszítok. Minden oldalról kapok okosságokat, mit, hogyan kellene tennem. Persze ellentéteseket, hiszen a szemben állók mindkét oldaláról kapok effélét. Mert ma már csak ez a két kategória maradt. Már nem is a szemben állók, nem az ellenfelek, hanem az ellenségek két kategóriája.

Sokat gondolkodom ezen. Hogy jól csinálom e? Lehet e ezt csendben? Van e értelme úgy? Hogyan lehet függetleníteni ezt a munkát a nadrágszíjat mind szorosabbra húzó, a szegregációt, kirekesztést erősítő döntésektől? Jó e, ha hallgatok, és némán próbálok meg alkalmazkodni ahhoz, amihez képtelenség? Jó e, ha elmegyek egy konferenciára, ahol olyan emberek is vannak, akikkel nem lenne szabad egy programban lennem, vagy jobb, ha távol maradok, és így hagyom, én is hagyom, hogy ott olyan mondatok hangozzanak el, amelyeknek nincs helye egy demokráciában?

Nem egyszerű kérdések. Nem akarok továbbra sem politizálni, de tudom, azt teszem. Mert ma a vélemény, ha nem egyező, az politizálás. A politika mindent áthatott. Mindent meghatározott. Nem lehet semmiről sem beszélni, hogy ne lenne benne. A szakmaiság nem létező fogalom. Átitadótott a politikával. Az a szakmaiság elfogadott, ami a döntéshozóknak megfelelő. Ami nem, az minimum rosszindulatú.

Szóval, míg a szakmai kritikáim a másik oldalra dobnak, közben folyamatosak a megkeresések. Annyi látogatónk és meghívásunk van, hogy külön szervezést igényel ez, mert közben dolgoznunk is kellene. Jönnek tantestületek, civil szervezetek, önkormányzatok, egyetemisták, tanárostól is, szervezetten. Kutatóintézetek. Szakdolgozatok sora készül nálunk, itthonról, és külföldi diákok tollából is. Akik hosszú hónapokat töltenek itt.

A héten a kanadai nagykövet asszony tisztelt meg bennünket. Ő, aki komoly gyermekjogi projekteket valósít meg.

Valaki értesít a facebookon, hogy a munkánk a 8. tétel egy főiskolai vizsgán. Nemzetközi kutatásokban kapok kérdőíveket. A meghívás pedig annyi, hogy már nem győzzük. Nem bírunk mindenhová elmenni, ahová azért hívnak, hogy beszéljünk a tapasztalatinkról. Megannyi megerősítés, ezer irányból, hogy fontos, jó, amit teszünk.

Úgy érzem, egy másik élettérben dolgozunk. Még mindig próbálom hinni, hogy van közünk egymáshoz, hiszen az öt éves szerződés talán ennek jelzése volt, és támogatást nyert az egyik tehetséggondozó pályázatunk is a minisztériumtól. Ám az ehhez szervesen kapcsolódó szociális munka egyértelműen olyan, amivel kívül maradunk a rendszeren. Nem nyer nekünk sem, sok más ismert, tapasztalattal bíró szervezetével együtt  a tanoda pályázatunk. Valami furcsa, idegen testként dolgozunk, miközben terjed a munkánk, a módszereink, az ötleteink, érzem, tudom, de nem nyíltan, nem elfogadva, hanem fű alatt, rendszer-idegenül. Mert egyre távolabb kerülünk a munkánkkal a fő sodorvonaltól. Valahogy más idősíkokban mozgunk.

Közben pedig saját elköteleződésünk mellett fenntart bennünket egy titokzatos tömeg, ami azt erősíti bennünk, hogy kellünk, szükség van ránk, akik segítenek, támogatnak.

Mindennel. Adományokkal, kapcsolatokkal, ajánlásokkal, gyűjtésekkel, helyszínekkel, akciókkal. Állandó partnereink vannak  az adománygyűjtésben. Más akciót hirdet, hogy lehessen játszókertünk. Tábort szerveznek, korrepetálni utaznak le hozzánk, vagy épp a skype-on teszik ezt, árusítják a termékeinket, kampányfilmet készítenek, kiállítást szerveznek, kézműves termékeinket vásárolják és népszerűsítik. Szerkesztik, fordítják az oldalainkat a neten, gyerekeket támogatnak, programokat szerveznek. Papírt gyűjtenek, szállítást szerveznek. Ellátnak számítógéppel bennünket. Pályáznak, hogy meghívhassák a gyerekeinket. Bicikliket raknak össze. Fel sem tudom sorolni, annyi segítőnk van, megannyi területen… nélkülük nem tudnánk, nem bírnánk tenni a dolgunkat.

Szeretnek, védenek, segítenek, figyelmeztetnek, biztatnak.

Nem vagyunk egyedül. Köszönöm nekik.

Most két kis film linkjét teszem ide. Az egyik az 1 %-os kampányfilmünk, ami szintén összefogással született. A munkánkról. http://www.youtube.com/watch?v=epHzS25cPhM

A másik, amiben a Szuno projektünk mutatkozik be. Szeretném a figyelmükbe ajánlani e néhány perces videó vége fele azt a pár mondatot, amikor a ma már munkatársként velünk dolgozó oláh cigány asszony beszél a bizalomról. Mert szerinte erről szól ez az egész. Hogy bízzunk egymásban. http://www.youtube.com/watch?v=8jopdV11LUY&list=PLcZbriYADjM1_1BILwTuI4-aU48-zYlFR

Mert akiben bíznak, az igyekszik rászolgálni a bizalomra. Ők is. És én is.

Ketten rajzoltak a padnál. Egyikük állva, a másik a széken térdelve, alig érték fel az asztalt. Melléjük ültem. A színezgetés közben a fűtésről volt szó. – Nálunk a nagyobbik tesóm szokott fáért menni. – mondja az egyik kicsi. – Hova? –kérdezi a másik. – Hát van nekünk kijelölve egy rész…. az út mellett, arrafelé megy fát keresni. – És van papírotok is róla?- érdeklődik fontoskodva a társa. – Nincs. Azt kell mondani, ha megállítják, hogy ki van jelölve, és ha nem hiszik, menjenek, kérdezzék meg a polgármestert. – Mi a szemétgödör felé szoktunk menni. De már nincs benne semmi. Mindent összeszedtünk már. – összegzi a másik az ő lehetőségeiket.

Nem jó hallgatni az ilyet. Mert nem jó, hogy vannak nyolcévesek, akiknek ilyen tudás kell. A túlélés tudása. Annak a tudása, hogy mit mondjon, ha elkapják, rőzsegyűjtés közben. Annak az ismerete, hogy milyen típusú szemét adhat meleget. Ehhez képest a Zengő ABC egy más világ.

De szerencsére vége. A tavasz megérkezett. Már a biobrikett gyártásra készülünk. Nagy placcot betonoztunk le a közösségi háznál, gyűlik a papír, épül a szárító, ha így halad az idő, hamarosan kezdhetjük a gyártást. Reméljük, többet tudunk majd készíteni, és sokuknak könnyebb lesz majd a következő tél. Ha tudunk forrást keríteni rá, megpróbáljuk a tömegkályha építését is. 

Egyébként is megindult minden a jó idővel. Indulnak a kertek is. Az idén húszat szántattunk fel, többen önerőből megoldották. Ma osztottunk vetőmagot. Több forrásra pályáztunk, jutott a kertekbe, a közösségi kertbe, és lett a gyerekeknek is, külön kis veteményes. Mert a kertművelést meg kell tanulni, meg kell szeretni, meg kell tanulni értékelni. És ebbe e gyerekeket is be kell vonni.

A közösségi kerttel most próbálkozunk először. Egy pályázatban sikerült álláshelyet is biztosítani, így, a faluban, már két nyolc és két négyórás helyi segítőnk van. Egyikük a kertért felel. A földterület nagy, próbálunk sokféle dolgot, lehetőleg vegyszer nélkül, meglátjuk, mi szereti itt a földet, ami aztán piacra is mehetne. A veteményes ágyások már szépen sorjáznak.

A szokásos kerti zöldségek mellett szeretnénk kipróbálni a csicsókát, és pl. a homoktövist is. A kertet energianyárral ültetjük körbe, ezzel a gyorsan növő fával, amiből most kaptunk egy csomó dugványt. Ha sikerül meghonosítani, a dugványokból adunk majd a kertek végébe, és mindenkinek lesz egy kis saját fűtenivalója ebből is. Az egyik faluból kaptuk egyébként, egy olyan férfitól, aki az önfenntartás csínját-bínját ismeri, és szívesen segít nekünk is.

Mert segítség kell. Nekünk is, és a faluban is sokaknak. Tegnap többen gyűltünk össze a kultúrházban, hogy megbeszéljük a kertprogramot. A felelősöket, az elvárásokat, a lehetőségeket. Lehet pl. kapát, gereblyét, locsolót kölcsönözni tőlünk, egy-egy napra. Hogy akinek nincs, az is boldoguljon. Valaki nehezményezte a szántás és boronálás minőségét. Ez tavaly is elhangzott. De már nem nekem kell reagálnom. A többiek mondják, egymás szavába vágva, hogy milyen mélyen kell felkapálni, szétütni a nagyobb rögöket, és megy az, csak csinálni kell. Viccelődnek azzal, aki felvetette.

Aztán jön a következő lépés. A kertet ugyanis önkéntes munkában műveljük majd. Tavaly a brikettnél már ez a fogalom beemelődött, igaz, azóta is gyakran ismételjük a „mi segítünk, szívesen, de azoknak, akik nekünk is segítenek” mondatot. Mert segítünk, persze, sok mindenben, pl. élelmiszer adománnyal is, aki öt napon keresztül segít, számíthat egy kis csomagra, ami persze nincs arányban az eltöltött munkával, de afféle gyors visszacsatolás, elismerése a kitartó munkának. Mert ahol semmi sincs, ahol folyamatos a nélkülözés, ott nehéz a „majd jó lesz, ha betakarítjuk a termést”, vagy “majd jó lesz, ha télen lesz mivel fűteni” gondolatát elfogadtatni. Ott rövidebb időtartamot, közelebbi célokat jelölhetünk csak meg, ami aztán majd lassan bővül kitartássá.

Kicsit izgulok, mikor felteszem a kérdést, ki venne szívesen részt a közösségi kerti munkában? Szerencsére sokan jelentkeznek. Megbeszéljük az időbeosztást. Lehet jönni fél napra is, aki nem tudja a gyerekeket hova tenni. Mert a közösségi ház, munkanapokon a felnőttek munkahelye. Közösen kialakított szabály, hogy a gyerekek számára ez a hely tabu. Számukra ott van a kultúrház tere, és, ha szerencsésen meg tudnánk venni a mellette levő üres telket, ahová már egy játszóteret álmodunk.  Játszóteret és kis pavilont, kerti bútorokkal, amiket raklapokból készítenek majd el az asztalos üzemben a férfiak.

Tele vagyunk tervekkel. Remélem, a három könnyebb évszak alatt sokat haladunk előre. Ahogy elnéztem, hallgattam őket tegnap és ma is, ezt éreztem. Mert újra és újra megerősítenek abban, hogy értik a munkánk üzenetét. Ma is ez történt, mikor egyikük, egy fiatal lány, karján egy pár hónapos kicsivel, az összefogás fontosságáról beszélt.

]]> http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/04/19/361-tavasz/feed/ 38 http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/04/13/360-csaladi-konfliktus/ http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2013/04/13/360-csaladi-konfliktus/#comments Sat, 13 Apr 2013 17:09:16 +0000 L. Ritók Nóra http://nyomorszeleblog.hvg.hu/?p=2220 A családon belüli konfliktusokból igyekszünk kimaradni. Egyetlen eset van csak, amikor nem tudunk, ha a gyerekek veszélyeztetve vannak. Ha bántalmazzák őket. Akkor nem lehet kimaradni.

Persze nehéz ez. Az elején még én is ugrottam a kétségbeesett feleség telefonjára, de sokszor volt, hogy pár óra múlva már rendben volt minden, és a halálos fenyegetésre már csak én emlékeztem. Nem történt más, csak az egymás elleni harcban a színjáték része volt a segítségkérés, az „elvitetlek” jól bevált emlegetése.

Megértem a rendőrséget is, gondolom, éppen ezért várnak sokszor, a fölösleges utak miatt, a sokszoros visszarendeződést megtapasztalva. Már mondják a családok is, a rendőrség akkor megy, ha „vér folyik”, addig meg meccseljék le a konfliktust családon belül. És általában le is meccselik. Persze nehéz azt egy telefonból eldönteni, mekkora a baj, milyen veszélyes a helyzet.

És egyébként is úgy látom, ezekben az esetekben mindenki kivár. Hátha elcsitul a baj, és nem kell jegyzőkönyv, adminisztráció, marad a nyugalom, a rend, a problémamentes munkaterület. Ám sok tragédia, ami bekövetkezik, és utána értetlenül áll mindenki, hol volt itt a családsegítő, a védőnő, a rendőrség, a közösség, stb. szerintem az ilyen kivárások miatt fordul elő. Mert nehéz megítélni a helyzetet, ami ráadásul sokszor tényleg megoldódik magától. Ha pedig bekövetkezik a baj, a felelősség keresésében mindenki hárít, nem tudott róla, nem érkezett jelzés, nem vette észre, nem gondolta komolyan.

Most egy ilyen helyzetben van egy támogatott családunk. A családon belüli viszonyok megromlottak, leginkább a szülők között. A megszokottól eltérően itt az anya az agresszív, ami átjön nekünk ebből, mindenben próbál ártani, persze leginkább a férjnek, de az apjuk mellé álló nagyobb gyerekeknek is. Mentek már a rendőrségre segítséget kérni, az apa, és a nagyobbak, de a rendőrségtől azt a választ kapták, majd akkor menjenek, ha bírósági végzés lesz. Mentek a gyerekek a családsegítőhöz, segítséget remélve. Én is próbáltam kérni az asszonyt, menjen orvoshoz, mert nem jól van így, egyre érthetetlenebb dolgokat művel. Persze nem sikerült rávennem.

Beszéltem a családsegítővel én is, érezve, egyre nagyobb a baj, hiszen érzékeltem, az asszony mindennek az ellentettjét mondja, a gyerekek is kérték, ne higgyek el semmit neki, mert nem úgy van. Persze a tapasztalat nem az ilyen eseteket támasztja alá, általában a férj az agresszív, a családot nem összetartó, a gyereket otthagyó, és a közmegítélés is az anyát pozicionálja inkább a védendő szerepbe.

Két hónapja sodródunk valami rossz felé, megállíthatatlanul. A héten aztán eldurvult a helyzet. Az egyik gyereket alaposan megverte az anyja. Kórház, látlelet, rendőrség, három nap távoltartás. Másnap a legkisebbet az apa elvitte magával a munkahelyre. Nem merte otthon hagyni. És a gyerek sem akarta. Az asszony a családsegítőhöz fordult, az óvoda megerősítésével, hogy fel kívánja jelenteni a férjet, mert a gyereket óvodába kell vinni, és nem vitte. Pedig beszokatós. Igaz, pár hónapja még ő kért segítséget, mert az óvoda szerette volna fogadni a gyereket, de ő nem akarta. Akkor néztünk utána az érvényes jogszabálynak, ami 2013 szeptemberétől lép életbe, kötelezővé téve a három évesek beóvodáztatását. Ezt elismeri a családsegítő is, mikor mondom, és azt is, hogy a beszokatás nem kötelező. Nem követ el bűnt az apa, ha egy napra nem viszi. Elengedjük hát ezt a vonalat, de a családsegítő még mindig reméli, megoldódik a családon belül a konfliktus. De lesz már családlátogatás, meghallgatja mindkét felet.

Az asszony megy tovább. Ez a tempó nem megfelelő neki. A gyámhatóságnál jelent. Az általa elmondottak hatására az ügyintézők kimennek a férj munkahelyére, négyen, kikérdezni a férjet, megnézni a gyereket.

Később felhívom az ügyintézőt. Szeretném a mi tapasztalatainkat is bevonni a képbe. Nem érzem elfogulatlannak, bár mondja, hogy ő mindkét felet meghallgatta. A mondatomra, hogy szerintem az asszonynak pszichés zavarai vannak, mondja, hogy én azt nem tudhatom, mert nem vagyok orvos. Jogos. Nem is akartam okoskodni, csak jelezni, hogy az asszony zavaros dolgokat tesz, és eléggé belelátunk a történésekbe. Talán jobban, mint aki egy találkozás után alakítja ki a véleményét.

Rákérdezek, mit gondol a látleletről. Szerinte az semmit sem igazol. Furcsa nekem, mert egyértelműen ott van leírva, hogy testi fenyítés történt, és sérüléseket is leírtak, de ő biztosan jobban tudja, hogy ezt hogyan lehet nemlegesnek értelmezi. Aztán azt is elmondja nekem, hogy a jelen jogszabályok értelmében a nevelési célú testi fenyítés a szülőtől megengedett. Jól megjegyeztem, amit mondott, mert én nem hallottam még ilyen jogszabályt. De nem szólok, ez az ő szakterülete, nyilván igaza van ebben is. Persze próbálom később keresni a gyermekvédelmi törvényben, de csak ezt találom: „A gyermek nem vethető alá kínzásnak, testi fenyítésnek és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetésnek, illetve bánásmódnak.” Bár lehet, rossz helyen keresem, és ebben a sok módosításban már ez is jogszerű.

Ami jó, hogy hétfőn én is jelen lehetek a beszélgetésen, mikor megkérdezi a szülőket és a gyerekeket is. Kíváncsi vagyok, hogy lesz tovább. Segíteni szeretnék. De nem lesz egyszerű.

Biztosan vannak sikertörténetek is, és az én szerencsétlenségem, hogy engem mindig olyanok találnak meg, és én is mindig olyanokat találok meg, akikkel baj van.

A folyamatos szökésben levő lány is újra hívott ma. Már aggódtam érte, pár napja nem tudtam róla semmit. Pedig nálam mindig szokott jelentkezni. – Értse meg, nem akarok ott maradni. Tudom, ott minden megvan, de nem jó ott. – hajtogatja, mintegy indokolva újabb szökését. Nem tudok neki mit mondani. Már rég kifogytam az érvekből.

A biztonsággal, a meleggel, a fürdőszobával és az étellel szemben ott a bizonytalanság, a hideg, a nélkülözés, és mégis, kint több a vonzó számukra, mint bent, a lakásotthonban.

Sokukról tudnék írni. Most talán a másik lányról, akit úgy négy-öt éve ismerek. Alig tudom végigvezetni a kanyarulatokat az életében, amibe többször is próbáltunk beleavatkozni, kiegyenesíteni a görbe utakat, hogy valami körvonalazódjon, valami, ami biztos, kiszámítható, jövőbe mutató. Nem sok sikerrel.

Amikor megismertem, szökésben levő állami gondozott volt. Talán 16 éves. Épp egy krízisen és egy alapos verésen volt túl, amikor visszarendeződött a párja mellé, egy csúnya családi cirkusz után. Akkor úgy tűnt, a párjával mindent másképp akarnak. Már állapotos volt, segítséget kértek, házban, stabilizálódásban, a férfi is, ígérve, szakít családjával, és addigi múltjával, amiben a bűnözés is fontos szerepet kapott, és amibe a lányt is gyakorta bevonta. Akkor, a villany nélküli házban, ahová beköltöztek, úgy tűnt, elindulhat valami.

De a korábbi családi cirkuszok nem csitultak, mindig gerjesztődött valami. A fiúnak is gyakran eljárt a keze, ilyenkor a lány visszament az otthonba, pár napra, aztán szökött újra, megmagyarázhatatlanul, vissza, hozzá, és kezdődött minden elölről. Végül, sok durva jelenet és sokszoros költözés után, elmentek egy másik faluba. Újabb fogadkozások, újabb kérések, újabb esély. A férfi dolgozni kezdett, munka után falazott, betonozott, meszelt, hogy mire a baba megjön, minden rendben legyen. A gyámügy is várt, hátha tényleg lesz valami, akkoriban hetente egyeztettünk, féltve a látszólagos harmóniát, de értékelve az erőfeszítéseiket.

Volt egy pont, mikor azt hittem, ha hivatalosan is családdá válnak, stabilizálódni fog minden. De a hivatalos ügymenetet és a szülés időpontját nem sikerült összehangolni. Meglett a baba, és került a lány vele együtt az állami gondozottak anyaotthonába, hiszen még nem volt 18 éves.

Mindannyian tudtuk, ez az állapot is rövid ideig fog tartani. A baba maradt, a lány pedig szökött, a párja után. Pár hónap itt, ott, újabb monoklik a lány szeme körül, de egy dolog összetartó volt, a hamarosan eljövő 18. életév, és vele a lány életkezdési támogatásának elérése. Ígéret egy közös otthonra.

Egy ház akadt is, közben a lány újra terhes lett. Akkoriban kihozták párszor a kicsit is, a másikat, és együtt ábrándoztak arról, egyszer majd együtt lesznek, mindannyian.

Az gyakori, hogy a bűnözésből könnyen megszerezhető pénz után kevesen vállalják a napi munkát. Kevesebbért a nehezebbet. A férfi sem bírt sokáig ezen az úton haladni, börtönbe került újra, maradt a lány egyedül, minden nélkül, jövedelem nélkül. Aztán megszületett a pici. Segítjük, amivel tudjuk. Figyeljük, hogy legyen tápszer, pelenka, ruha, babakocsi. De alig gyarapszik a súlya, és szomorú a kis tekintete. Gyakran egyeztetünk a védőnővel.

Mostanában gyakran vannak nála. Azt hiszem, az élete újra nem jó kanyarulatot vesz. A szobában hősugárzó fűt, mert a fát, amit kapott, fel kellene vágni, de nem teszi. – Mert nincs motoros fűrész.- mondja.-  Csak kézi. És azzal soká tart.

Az, hogy az egekbe szökő villanyszámlát ki fizeti ki majd, és miből, nem érdekli. Nincs felelősség, továbbgondolás. Hol veszett el az akarat? Vagy meg sem volt? Mit adott neki követendő példaként a család, vagy a lakásotthon? Meddig bírjuk ezen az „éppen csak” vonalon tartani az életét? Ő már felnőtt. Saját felelősségekkel és felelőtlenségekkel. De nem tud megállni a lábán. És nincs egyedül. Sokan vannak, rengetegen, akik kikerülve az életbe, ki korábban, menekülve, ki kitöltve azt az időt, amit ott lehetett, gyökértelenül éppen csak vannak valahogy. Szakma, tanulás, munka nélkül. Pénz nélkül. Sok szomorú történetem van.

A meg nem tanult beosztás, a felelőtlen életvezetés, a bárkihez csapódás, az érzelmi sivárság önmagában is elég, de nehezíti a bűnözés, mert előbb-utóbb besodródnak a rosszba. Lopásba, rablásba, prostitúcióba.

Azt hiszem, a felelősség kulcsfogalom a történetben. Mert úgy tűnik, ezzel van gond. Értük senki sem vállal felelősséget. Nekik pedig nem alakult ki a felelősségérzetük. A szülőké már régen oda, mikor elhagyták, vagy kiemelték, mert nem volt más megoldás.  A lakásotthon sem felelős, amit rendszer szinten elvárnak tőle, azt megadja. Ha gyerekként szöknek, vagy felnőttek, akkor már minden a saját felelősségük.

Felelősek tehát magukért azok, akik nem tanulták meg, mi a felelősség. Úgy tűnik nekem, ebben mindenki meg tud nyugodni. Hogy a felelősség nem az ő vállát nyomja.

Lehet, nem is kellene ezzel nekem sem foglalkoznom. De közben kisbabák születnek. Olyan közegbe, ahol a felelősségtudat hiányzik. Rájuk milyen sors vár?

Sokszor belegondolok azoknak a településeknek a helyzetébe, ahol dolgozunk. Nem lehet egyszerű kibírni minket, engem pl. a polgármestereknek. Mert ők, nyilván mindannyian azt szeretnék, hogy jó, szép, pozitív kép menjen ki a településükről, legalábbis míg ők a vezetők. Én meg azt hangosítom ki, hogy mi nem megy jól. A bajokat. A nyomort. Az intézményrendszer hiányosságait. Az meg külön ciki, ha még az állami döntések helyi levetüléseit is. Amit aztán végképp nem illendő kritizálni. Amit sikeresnek kell mutatni, még akkor is, ha fogcsikorgatva megy. Vagy úgy sem.

Eleinte nagy konfliktusaim voltak ebből. Intézményvezetőkkel és polgármesterekkel is. Mert kényelmetlen ezekről beszélni. Senki sem szereti, pláne a nyilvánosság előtt. A reakciók ennek megfelelőek voltak. Próbáltak engem feltüntetni úgy, mint akinek nincs realitásérzéke, aki valamiféle ismeretlen perverzió miatt foglakozik velük, akikkel úgysem lehet semmit kezdeni. Mások sajnálattal beszéltek rólam, mint szerencsétlen hülyéről, akit jól megvezetnek azok a semmirekellők, én meg, a jó szívemmel minden beveszek. Mások támadtak, hazugnak, vélt sérelmek miatt bosszúállónak nevezve. Vagy dilettáns bajkeverőnek, aki beleszól abba, amiről egyébként fogalma sincs. Szóval, voltam itt is már minden, csak normális ember nem.

Ma már kevesebb a konfliktusom. Azt hiszem, a lelke mélyén mindegyikük érzi, nem jól van így. De a helyzet nehéz, így a legtöbben kegyesen elviselnek, de már vannak olyan polgármesterek is, akik örömmel veszik a segítségünket. Sőt, egyszer már az is előfordult, hogy a megyei sajtóban megemlítettek bennünket egy riportban, mint segítő szervezetet.

Persze más helyileg, ahol mindenki tudja, látja, és más ott, ahol messze vannak tőle. És elképzelni sem nagyon tudják, milyen lehet ez.

Beszélek hát róla előadásokon, mutatok fotókat, írok erről itt-ott, mondom, bizonygatom, itt van ez, most, csak nem látszik eléggé, de ha lemennek a főutcákról, a kis falvak utolsó utcáiba, a nagyobb települések félreeső részeibe, látják majd, bárki láthatja. Mondom, hogy nem ott vannak, ahol a szépen felújított szökőkutas főterek láthatók, a mozgáskorlátozott feljáróval ellátott kultúrházak mellett, amitől egészen az az érzésünk lehetne, hogy Európában vagyunk, hanem ott, ahol sokszor még szilárd burkolatú út sincs, ahol csak az utcai kutak adnak vizet, és a villany sincs már minden házban. Ott élnek, úgy, hogy az nem a 21.század Európájára jellemző.. És oda jutnak egyre többen, mondják, talán harmada már a lakosságnak él így. Gyerekek ezrei.

Nemrég, egy rendezvény után egy hölgy odajött hozzám és azt kérdezte: ugye nem mondom komolyan, hogy ezeket én itt, Magyarországon fotóztam?! Nem is értettem, mit akar. Kétségbe vonja a fotók hitelességét? Azt hiszi, kamuzok? Hogy ilyen nincs is?

Azért elgondolkodtam azon, amit mondott. Lehet, nem elég leírni ezeket, Meg kell mutatni fotókon is. Mindenkinek. Persze ez sem egyszerű. Sokat fotózunk a munkánk során, elsősorban azért, hogy a támogatónknak tudjunk képes beszámolóval szolgálni, megköszönve segítségüket. Ezek privát levelezésben maradnak, nem kerülnek ki az internetre. Mert nem ez a céljuk.

Amikor az előadásaimhoz használom szakmai körökben, bizonyos problémák, jelenségek, élethelyzetek illusztrálására, újra zárt körben marad, és nem is  személyesen hozzájuk kötődik , hanem az ügyhöz. Ám minden szöveges leírásnál pontosabban mutatja a valós helyzetet.

Sokáig hezitáltam azon, a szegénységet mutató fotókból tegyek e fel a honlapunkra. Nem akartam afféle „szegény oldalt”. És tudtam azt is, sérti az önérzetüket, ha negatív élethelyzetben látják magukat, vagy a gyermekeiket. Éreztem, és mondták is, nem szeretik ezeket a fotókat látni. Megértem őket.

Most mégis azt gondolom, nem elég írni erről. Meg kell mutatni fotókon ezt a Magyarországot is. Muszáj. Hogy elhiggyék végre.

A honlapunkon új oldalt nyitunk hát. A problémát mutatva, több településről, inkább személy nélküli fotókkal, vagy nem felismerhető személyekkel. Igyekszünk majd ezután így is fotózni, ezzel a szemponttal. Mert úgy szeretnénk bemutatni  a problémát, hogy közben tiszteletben tartjuk a személyiségi jogait mindenkinek. Hogy ne lehessenek céltáblái azoknak, akiket csak a gyűlölet éltet.

Bízom benne, hogy így is érezhető lesz valami, beazonosítható gyerekek, személyek nélkül. A házaikban, tárgyaikban, utcáikban. Amit nézzenek úgy, hogy itt gyerekek nőnek fel. Gondolják végig, mivel töltődhetnek itt fel? Hogyan tudnak innen megfelelni az iskola elvárásainak? Talán jobban érezhető lesz, hogy nem jól van így. Jobban elhihető, mintha csak leírom.

Persze feltesszük a pozitív dolgokat is. A változásokat. Az örömöket. Folyamatosan töltjük fel a fotókat. Még éppen csak elkezdtük.

Szeretnék még hitelesebb képet adni a problémáról, és a munkánkról is. Talán ezek a galériák segítenek.

http://igazgyongy-alapitvany.hu/alapitvany/pillanatfelvetelek-az-alapitvany-munkajabol/

Már mindenki arra rendezkedett be, hogy nem kell nagyon fűteni. A biobrikett már rég elfogyott, jövőre hamarabb kezdjük majd, többet készítünk. Fára meg sokaknak nem telik. Aki próbálkozik, elkapják. Pénz nincs. Csak a hideg.

A kabátot alig lehet lerimánkodni a gyerekekről. Megszokták, hogy abban vannak, mindig, hiszen bent sincs túl meleg. Egy fiúcskával hosszasan viaskodok óra előtt, hogy vegye le. Kis tökmag, imádni való. Huncutul csóválja a fejét, mikor segítséget ajánlok a levételhez.  Mert nem egyszerű modell, nyilván valami síruhaféle lehetett, belebújós, a vállánál cipzáras, inkább divatos, mint praktikus, de láthatóan jó meleg. Próbálkozok mással…dicsérem, hogy milyen szép kabát. Honnan van?- kérdezem. Kacag. Majd közel hajol hozzám, pár centire az arcomtól, úgy súgja mosolyogva: „hát tiktűletek…és nem veszem le…mert az enyim…”

Ezután már nem lehet tovább kérni. Mert tudom, neki az a biztos, ami rajta van. Az az övé, amit megevett. Ezek a nyomor törvényei.

Az egyik háznál már nem lehetett tovább fűteni. A kályhának hiányzott mindkét oldala, tenyérnyi lyukak ontották a füstöt, drót tartotta azt a kevés részt is, ami volt neki. Ha begyújtottak, ki kellett nyitni az ajtót, mert bent a füsttől nem lehetett meglenni.

A csöppnyi házban, ami nem több harminc négyzetméternél, kilencen élnek, alszanak. Nem tudom elképzelni, hogyan. A helyzetet csak nehezíti, hogy itt végképp nem bírunk a patkánnyal…tényleg csoda, hogy egyáltalán élni tudnak itt a gyerekekkel. Sikerült szereznünk egy kályhát, ami jobb ennél, sokkal. A fát már az ő gondjaikra bíztuk. Megoldják valahogy. Talán.

Most mindenhol nagy divat, a környezetbarát technológiák alkalmazása. Nemrég egy találkozón valaki a komposzt-kazán fotóját tette elém. Hogy erre lehetne támogatást szerezni. Én is mutattam fotókat, házakról, amelyeknek nincsen ajtaja, földesek, és bár vályogból készültek, nehéz bennük hőszigetelésről beszélni…. de szerintük ez nem gond, a komposztdombba beépített, a bomlásból kapott hővel melegedő csőrendszer meleg vizet vihet a padozatba. Mint a padlófűtés. Nem baj, ha földes.

Kérdezem, mit szólnak a komposztdombhoz a patkányok. Először elcsodálkoznak, aztán nevetnek. Ilyet még senki sem kérdezett! Igen, ők Nyugat-Európában talán ezt nem látják olyan nagy gondnak. Tovább erősködöm, hiszen tudom, a házak melletti szemétdombokban, melyeket benőtt már a gaz, belepett a föld, nos, épp ott tanyáznak a patkányok, meg az elhagyott, összeomlott házak alatt, oda fészkelik be magukat, kiirthatatlanul.

Egy darabig elmélkedünk a patkányirtási technológiákon, majd azt mondják, szerintük a patkány nem bírja azt a meleget, és nem hiszik, hogy valós az aggályom, miszerint szétrágják a csöveket…Nem győztek meg. Azt hiszem, nem ezek a technológiák fogják megkönnyíteni a nyomorban élők életét, bár mi is nagyon figyelünk mindenre, a régi és új ötletekre, ami segíthet, ami meleget vagy fényt ad, kevésből is, a semmiből is, hiszen itt a ráfordítás lehetősége szinte a puszta emberi erő. Ha a környezetben találunk felhasználhatót, mint a biobrikettre, az kész siker.

Hogy milyen lesz a Húsvét? Kihez tudnak locsolni menni a fiúk, ahol kerül egy piros tojás? Lesz e kölnijük? Lesz e sütemény? Egy kis kóla? Lesz e a falun szokásos jövés-menés? Tartok tőle, hogy nem. A gyerekeken nyoma sincs az ünnep hangulatának. A kérések, amiket most kapunk, azok sem az ünnepre irányulnak. Kabátot kérnek még, melegebb cipőt, pulóvert. Élelmet. Kenyeret.

Próbálunk kis csomagot összeállítani. Legalább azoknak a családoknak, ahol gyerek van. Nem, már nem az ünnepért. Csak az elviselhető hétvégéért, tavaszi szünetért. Ami most talán még nehezebb lesz, mint máskor.

Lassan ment. Aztán óvatosan kezdtük kialakítani az elvárások rendszerét. Most, hogy több faluban dolgozunk, most már igen erősen látszik, hogy ez ott működik jól, ahol lehetőségeket is tudunk nyújtani az aktivitás elvárásához. E nélkül csak a kérés marad, ők kérnek, mi adunk, és a helyzet nem változik.

A változás a lehetőségek mellett is csak  akkor lett erősebb, amikor a közösség a fejlődés egy bizonyos fokára eljutott. Amikor valami igazságérzet kezdett bennük működni. Hogy nem jól van az, hogy vannak, akik otthon ülnek, és nem tesznek semmit, hogy jobb legyen. Csak kérnek. De akarni nem akarnak. Leírtuk hát, mit tudunk adni, miben vagyunk képesek segíteni. Aztán közösen melléraktuk az elvárások rendszerét.

Az alapelv, hogy nem kötelező velünk együttműködni. De segíteni csak annak tudunk, aki nekünk is segít. A gyerekekért. A közösségért. Az élhetőbb faluért. A közösség kezdte megfogalmazni, hogy nem alanyi jogon járnak a dolgok. Feltárták, amiket mi is sejtettünk, hogy kik azok, akik továbbkereskednek a dolgokkal, amiket kapnak, milyen trükkökkel próbálnak minél többet kicsalni maguknak. Közösen gondolkodunk, hogy legyen tovább.

Lépésről lépésre haladunk. Hagyjuk, hogy maguk találják ki a megoldásokat. Lett hát, aki nyilvántartja a megjelenéseket a rendezvényeinken. Azokon, amelyeket nekik tartunk. Mert ők is látják, nem fair, ha még arra sem jönnek fel. Más, a bútor és háztartási eszközökről vezet nyilvántartást, vállalva, hogy ellenőrzi is a meglétét. Vannak holmik, amelyek alapítványi tulajdonban maradnak, a kályhák, mosógépek, centrifugák, hűtők, csak használatra kapják, ezek rögzítve vannak, de a közösség úgy véli, a használt bútorokra, tv-re is terjesszük ki a nyilvántartást, hogy igazságosabb legyen az elosztás, és vigyázzon rá jobban, akinek van. És főleg, hogy ne adja el.

Bevezettük azt is, a közösség kérésére, hogy minden csak a többiek előtt történjen. Ne legyenek sutyiban kért és kapott segítségek, mert ezek sokszor nem valós hiányokon alapulnak, hanem csak a kérésért, vagy a legegyszerűbb, erőfeszítés nélküli szükséglet kielégítésért történnek. Ám, ha a többiek is tudnak róla, már nem olyan kényelmes…így mindent csak ott vehetnek át, a helyi munkatársak és mások előtt, aláírva az átvételt. A használt ruháról, pelenkáról, és a gyógyszerről is.

Aztán, mindig volt olyan, aki nem jött fel az élelmiszer, vagy tisztítószer-adományozásra.  Hivatkozott betegségre, információhiányra, vagy egyszerűen csicskáztatott valakit, azt küldte érte, mert rangon alulinak érezte, hogy ott álljon a többivel a sorban, de ha nem kapott, mert mind szétosztottuk, hosszasan átkozódott, rohangálva, hol jelenthetne fel bennünket a rajta esett igazságtalanságért. Bevezettük hát, hogy aki nem jön fel, nem kap. Nem visszük a helyébe, csak a nagyon öregeknek, akiknél nyilvánvaló a mozgáskorlátozottság. És nem adjuk oda másnak, hogy vigye haza az otthon ülőknek.

Messziről indultunk. Nagyon messziről. De ma már mindig népesek a rendezvényeink, vannak segítők, akik pakolnak, takarítanak, vendégeket fogadnak, gyerekekre felügyelnek, és az önkéntes munkáért sem gúnyolják már egymást, hanem egyre többen természetesnek veszik. Persze ügyelünk, hogy akik aktívak, azok előnyt élvezzenek. A gyerekek a kirándulásban, az adományokban, a nem várt lehetőségekben. De talán fontosabb, hogy a hangulat más. Lassan feloszlik a gyanakvás, a veszekedések száma csökken, bekapcsolódnak a hímzésbe olyanok, akikről sosem gondoltuk, kibírják egymást az ősellenségek, egyre többen tudnak előre nézni.

Persze azért nem rózsaszín a kép. Mert nem mindenki akar. Még mindig van, akinél a változás átmeneti. Pl. az elsődleges elvárások egyikét, a környezet rendben tartását újra és újra elfelejti. Vele még mindig elölről kell kezdeni. Más, bár fennen hangoztatja, hogy ő mindenkinél jobban tudja, hogy kellene normálisan együtt élni, újra és újra keres valamit, amivel csak ártani akar. Főleg a gyerekeknek árt, mert olyanokkal jön, hogy a gyerekei fellépésért a cigánytáncon fellépti díjat kér (mert nyilván mi is halálra keressük magunkat az efféle produkciókkal) vagy, hogy nem engedi őket a tánccsoportba, mert ott romungrók is vannak, akik elveszik az oláhcigányok kultúráját. Árt, mert bomlasztja a közösséget, és elveszi a gyerekektől az utazás, kirándulás lehetőségét is.

De a többség halad. Mostanában, a faluban egy öreg nénihez többször is betörtek. Nem tudjuk ki. Most azt szeretném, ha ki tudnánk alakítani a közösségben egy figyelőszolgálatot. Hogy kiszorítsák, aki bűnöző. Mert már többször is bebizonyították, a közösség erősebb. Együtt erősebbek vagyunk. Ha van segítség, és van lehetőség, akkor nem a bűnözés erősödik. Ha van más alternatíva, akkor senki sem az öregasszony pár tyúkját, vagy kiló lisztjét akarja. Aki pedig akkor is azt, annak köztük, köztünk nincs helye.