Amikor megtudtam, a gój-motorosoktól is lesznek, nem mondom, hogy feldobódtam. Mert megtapasztaltam már sokszor, és megtapasztalom most is, hogy a probléma megközelítésében, a kiútkeresésben feloldhatatlan ellentét van köztem, és a hozzájuk hasonló politikai nézeteket vallókban. Ami persze nem lenne baj, ha erről lehetne vitázni velük. Értelmesen. De nem lehet.

Eddig sem érintett meg túlságosan, amit kommunikálnak, de mivel szerencsére tőlünk, ettől a vidéktől távol maradtak, csak a híradásokban figyeltem őket. A logójukon még mulattam is, vicces képzavar grafikusi szemmel is a kerekeken gördülő csodaszarvas, rajta a visszafele nyilazó figurával…. most azonban volt módom a többi szimbólumaikat is megnézni közelebbről, hiszen a fekete póló, mellény tele van vele, rovásírás, szimbólumok, ja és persze a feliratok, pl. „ne pimaszkodjatok sorstalanok!” és mások.

A buszon hallgatva a cigány bűnözésre irányuló harsány, és magabiztos fejtegetéseit, úgy éreztem, nem fogom kibírni. Aztán, ilyenkor mindig arra gondolok, ha a tolerancia jegyében dolgozom és gondolkodom, nem lehet, hogy ne próbáljam őket is megérteni valahogy. És ez ment is. Hallgattam, ahogy vitázik a többiekkel, figyeltem, hogyan lágyul az álláspontja, ahogy a vitapartnerei a kényes, bizonyításra váró téziseinek bizonyíthatatlanságára rákérdeznek.

A rendezvényen német fiatalokkal együtt vettünk részt. Olyanokkal, akik nem sokat tudnak Magyarországról, akik munkanélküliek, sok közülük bevándorló, és velünk együtt gondolták át a nemzeti identitás kérdését, megpróbálva párhuzamot vonni az ő megtapasztalásaik szerinti német és magyar állapotok között. Már az elején féltem, nem lesz e az ő harsánysága, hangja túl erős, és nem hiszik e majd Magyarországról azt, hogy ránk ez a jellemző?

Az első nap vitájában még úgy tűnt nekem, szórakoztatónak találták a német fiatalok a beszólásait, a szabadszájúságát. Később, mikor őket sem kímélve alázta le pl. a mexikói bevándorlók gyermekét, már ők is megértettek valamit ebből a szellemiségből.

A cigánykérdés megvitatásakor aztán elszabadultak benne az indulatok. Az együtt töltött idő első felében határozottan lehetett érezni, hogy közeledik az álláspontja a többiekéhez, és engem is meglepett, ahogy ehhez képest megnyilvánult.  Gondolom, érezhette, vesztes pozícióban van, egyre obszcénabb kifejezésekkel véleményezett, többször kivonult, majd vissza, eldobta a mikrofont…és bár érzésem szerint ő beszélt a legtöbbet, sérelmezte, hogy kevésszer kap szót. De amikor beszélt, akkor sem lépett igazán előre…nem tudom, hányszor hallgattuk meg, mikor alakult a szervezetük, és náluk a hét óra az hét óra, azt, hogy  náluk elemi szabály, miszerint nem vágnak egymás szavába, és először ők udvariasak, de másodjára már nem, sőt harmadjára már aztán…stb…. ennél többet, ja, meg persze, hogy a cigánybűnözés van, nem igazán tett hozzá a történethez, akárhányszor szólalt is meg.

Nagyon zavart, ahogy a fotós prezentációmat végig kommentelte, gúnyolódta “a f…-mat érdekli az oktatás” stb. megjegyzéseivel. A moderátor a végén megkérdezte tőle, támogatná e a hasonló programokat, amiket én képviseltem. Határozott nemmel válaszolt. Később otthagyta a rendezvényt, meg sem várva a végét. Másnap reggel, a hazautazáskor még tajtékzott, az egyik kedves, fiatal teremtést, aki a hajléktalanügy elkötelezettje, akit szintén nem kímélt a vitában, és aki ennek ellenére úgy vélte, csak beszélgetni kellene vele kicsit, hogy levezetődjenek az indulatai, nos, őt még minősíthetetlen szavakkal küldte el a francba, örültem, hogy a hotel reggeliző terében csak mi értettünk magyarul. Az első megállónál még leliberáliskurvázott minket, aztán lassan, amennyire képes volt, lehiggadt.

Nagyon elgondolkoztam ezen az egészen. Az ő reakcióin, a mieinken…ezen az egész, széthúzó, kirekesztő szemléleten. Megértettem, hogy a „gój” az számukra nemcsak „nem zsidó”, de „nem cigány” és „nem liberális”. Megértettem, hogy számára nincs kompromisszum ebben a játékban.

Pedig kellene. Hiszen mélyen egyetértettem pl, a filmjükben szeplő problémafelvetéssel, hogy mekkora gondot jelentenek a máshonnan betelepülő cigányok, akik egy másfajta értékrenddel kezelhetetlennek tűnő állapotokat hoznak egy-egy faluba. Biztosan tudnánk beszélni az életvitelszerűen bűnözésből élő családok problémáiról is. És még sok másról. Mert a probléma-meghatározásaink a cigánykérdésben nem képviselnek feloldhatatlan ellentéteket. De belőlük hiányzik az átgondolás. Az ok-okozat keresés. Számukra általánosítva csak a megfélemlítés és a kirekesztés a megoldás. És ez az elfogadhatatlan. Ők csak a tapasztalatig mennek el, mi pedig azon túl, azok megértéséig is. Mert a tények lehetnek igazak, senki sem mondja, hogy Olaszliszka nem történt meg…de a történések elemzése nem mutathat egyféle, általánosító megoldás felé.

Azt kérdezte a vitában, hogy akkor mondjuk meg, miért őket hívják rendet tenni? A gój motorosokat?

Szerintem csak ott hívják őket, ahol hiányzik az az erő, akik próbálnak tenni, megérteni, megoldani a gondokat. Ahol nem veszik észre a figyelmeztető jeleket, és amikor történik valami visszafordíthatatlan, csak a bűn megtorlása marad. A megelőzhetőségről, arról a bizonyos hálóról, aminek működnie kellene mindenhol, akkor már nem beszél senki. Pedig nem hiszem, hogy egy faluban nem látták, baj lesz. Nem érzékelték a családgondozók, a pedagógusok, a rendőrség, a védőnők, a hivatali dolgozók, a lakosság, hogy lassan kezelhetetlen irányba fordul egy-egy család, nagycsalád…hogy az agresszió felülemelkedik mindenen. Olyan nincs, hogy ne legyenek jelek!

Lassan tisztul le bennem is ez az egész találkozó. És azt hiszem, fontosak az ilyenek. Mert sokszor hívnak engem is, mindenféle fórumra, beszélgetésre, de ott mindig azokkal beszélgetek, aki egyetértenek. Legfeljebb kevesebb információval bírnak a témáról. Azokkal is meg kellene találnunk az érintkezési pontokat, kialakítani a vitastílust, akik a másik oldalon vannak.

Most azt éreztem, a szélsőjobbtól balra levő civilek erre készek. A másik oldal viszont nem. Keresni kellene erre is a megoldást. Mindannyiunk érdekében.

Akinek tavaly a legszebb kiskertje volt, az az asszony vállalta, hogy a másik 25 családnak is felneveli a palántákat. Bíztam benne. Nemcsak a tavalyi szép kertje miatt, hanem mert tudom, nyaranta kertészetbe jár dolgozni, persze feketemunkában, és ott látta, megtanulta a fogásokat. Neki van tudása, nagyobb, mint másnak közülük. Szerettem volna erre építeni.

Megbeszéltük, hogy a palántaföldet, a fóliát mi megvesszük. Úgy egy hét múlva mentünk újra. Nagy munkában voltak. Műanyag ablakredőnyökkel mesterkedtek valamit az udvaron. Olyanokkal, amit mások már kidobtak, hogy használhatatlan. A redőny csíkjait ügyesen hosszú kis vályúkká fogatták össze. Úgy, hogy az alja kihúzható legyen. És készítettek olyat is, ami keresztben is felosztotta a felületet, kis négyzetekre osztva a földet.

–Tetszik tudni, először kitaláltuk, papírból. –mondja a párja. Utána próbálgattuk, hogy lehetne megcsinálni. Van idő. Hát megcsináltuk. – És ezt majd szépen megtöltjük földdel, és egyesével sorban mennek majd bele a magok – veszi át a szót az asszony. – Utána berakjuk a fólia alá, és ha már elég erős, kioszthatjuk. Csak ki kell húzni az alját, és nem törik össze a növény. Ezek a csíráztatók meg jók lesznek jövőre is.

Nagyon tetszett nekem. Aztán hetente mentünk mi is nézni a palántákat. Lassan jelentek meg a csírák, sokáig csak a feliratozott kis vályúkat láttuk. Aztán megindultak, és szép, egyenletes növényekké nőttek. Múlt pénteken osztották ki a paradicsomot és a dinnyepalántokat. Mert a hét végére lehűlést mondtak. És azt gondolták, akkor könnyebben megered.

Vettünk pár alapszerszámot is. Két locsolót, kapát, gereblyét, palántázót. Ki kelet kérni annak, akinek nincsen. A héten majd osztjuk a többi növényt is. De azoknak még erősödni kell, az asszony szerint.

Ezt remekül megcsinálták. Szerettem volna, ha a többiek hozzá fordulnak tanácsért. De kevesen tették. Még kevesen. Nem erőltetjük ezt sem. Az ő kertje mintakert lesz most is, mert az kapálva, locsolva van. A locsolást valami permetezővel végzi. – Úgy egyenletesebb, nem mossa ki a tövét. – magyarázza. A tarackot folyamatosan szedi. Tisztul is a földje, szépen.

Persze nem mindenkié. A másik asszonyén pl. sokat törtük a fejünket. Mert ő nagyon nem ért hozzá. Ehhez sem. Sosem művelt földet. A kiskertet kialakította most is, de inkább csak a nekünk való megfelelésért. A nagyobb felszántott területtel nem boldogul. A borsót sem ismerte meg, amikor kikelt. A dughagymát olyan sűrűre dugdosta, hogy nem is tudnak nőni egymástól. Az üresen maradt részben már nagy a tarack. Kértük a palántázóst, segítsen, mutassa meg, hogy kell. Megtette. De nagyon nehezen alakul.

Biztosan nem lesz még mind a 25 földterületből csodálatosan termő kert. Lesz, akivel küzdeni kell majd azért is, hogy gondozza, locsolja. De sokan megkezdték, próbálják. És mindegy, hogy azért, mert érti, így lesz majd mihez nyúlni, vagy csak mutatni szeretné, tud ő is úgy tenni, ami nekünk fontos. Hogy vele is örülhessünk. Hogy őt is dicsérhessük.  Az a lényeg, hogy próbálják. És van köztük, aki egy nem cigány asszonytól kért tanácsot. Ennek is értéke van. A két csoport közeledésében. Egy apró gesztus is közelebb hoz. A minta, az asszonyé, aki a palántákat felnevelte, ott lesz. Ami mutatja, hova lehet majd eljutni. És akarja a többi is.

Kísérletezünk is. Volt, ahová energiafüzet vettünk. Máshol csicsókát ültettünk. Van, ahol napraforgó, vagy kukorica tölti be majd be a kert üresen maradt részét. A lényeg, hogy a föld ne parlagon, gazzal tele maradjon. Már szebb, zöldebb minden, mint tavaly volt.

Nevetünk is, sokat. És ez is nagyon kell…hogy együtt tudjunk nevetni. A múltkor meglátogatott bennünket egy kedves önkéntesünk, aki sok remek ötlettel állt már elő, neki köszönhetjük a biobrikettet is. Szóval, mondja nekem, ahogy a talaj tápanyag utánpótlásáról beszélünk pár cigányasszonnyal, hogy most találta, valami külföldi honlapon, hogy az emberi vizelet jó pótló, nem a széklet persze, mert az fertőző, de a vizeletben sok olyan anyag van, ami kell a növényeknek. Hogy lehetne pl. szólni, hogy a kertbe pisiljenek. – Úristen, mondtam, ne…. egy csomó energiát fektettem abba, hogy mindenhol WC legyen, és mindenki egy helyre végezze a dolgát…. nehogy előjöjjünk most ezzel az ötlettel! Nagyot kacagtunk.

A héten beszélgettem pár városival. Persze jönnek a kérdések, miért nem művelik a kertet, stb. Mondom, hogy mert nincs képesség, akarat rá. Csóválják a fejüket. Nem értik. Nem értik, micsoda apró lépésekkel, és milyen kitartóan kell megdolgoznunk minden eredményért. És nemcsak nekünk, hanem a cigányoknak is. Hogy milyen óvatosan kell megtenni minden lépést, mert az, amit ők maguk tudnak megfogalmazni, az az igazi, nem pedig az, amit kívülről megmondanak, vagy rákényszerítenek valakire. Nem értik, hogy ezek a dolgok nem egy mondattal, utasítással rendeződnek. Hogy minden tevékenységet be kell illeszteni egy nagy rendszerbe, aminek a vezérlője a saját akarat kell, hogy legyen. Mert minden más csak addig tart, amíg a külső kényszer ott van. És erre nem lehet igazán építeni.

Mert azok, akik bennem bíznak, bíznak abban is, aki velem jön. És megnyílnak nekik, betekintést adnak az életükbe, gondjaikba, környezetükbe, múltjukba. De vigyáznom kell rájuk. Mert felelős vagyok értük.

Azért is, mert sokan, nyilván, mert a szenzáció az eladható, arra törekednek. És nem törődnek azzal, akiről szól a cikk. Az már nem emberként jelenik meg, hanem az írás tárgyaként, és porig alázható. Eszükbe sem jut, hogy rosszat tesznek egy másik emberrel. Hogy gúny tárgya lesz, és aláássák a velünk nehezen kialakított bizalmi viszonyt is. A sztori a lényeg. Mindenáron. És az sem jut az eszükbe, hogy talán meg kellene mutatniuk annak, akiről szól, mielőtt leadják. Ez egy új nemzedék. És az újságíró etika is átíródik, mint minden más.

A filmesekkel sem egyszerűbb. Időbe került, amíg megértettem, hogy nekik egy a fontos, a „mű”. Amit ők meg kívánnak rendezni, mutatni. Az ő szabályaik szerint. Persze nem mindenki. Van, aki ebben is korrekt.

Az empátia szintje is változó. Ma már nem szívesen fogadunk olyat, aki a riportalanyok korát és pulóverszínét is megszabja a fotóhoz, ami a cikk mellé kerül. Mert náluk áthangsúlyozódnak a dolgok. Más fontosságok jelennek meg, egy torz tükröt mutatva. És utánanézek az újságoknak is, mióta riportot jelent meg velem egy olyan bulvárlapban, amit én sosem olvasok, és ami nem kifejezetten a társadalmi problémákra fókuszál. Rajtam kívül nem sokan voltak felöltözve benne….. De sokan mondták, jó, ha ott is megjelenik a téma. Mert van, aki csak azt olvassa. És nekik is jó, ha elgondolkodnak néha. Talán igaz. Nem tudom. Inkább távol tartom magunkat ettől.

Igazán dühös leszek attól is, ha valaki úgy jön el, hogy alapvetően tájékozatlan. És ezt megtapasztalom újságírónál, filmesnél, még olyannál is, aki szakmai riportfilmet készít. Közbeszerezve persze. Sejtésem szerint életében először.

Mert annak, aki erről tudósít, talán tudnia kellene mi az a CKÖ, vagy SNI…nem nekem kellene elmagyarázni ezeket a rövidítéseket. Egyszer egy újságírót el is küldtem. Mert nagyon elfoglalt voltam, mikor jött, nagy nehezen időt szakítottam rá, és kiderült, fogalma sem volt, hol van. A második hülye kérdés után mondtam, menjen el, és akkor jöjjön vissza, ha felkészült. Azt mondta, küldték. És nem mondtak neki mást.

Persze ez a munka remek újságírókkal és filmesekkel is összehozott. Olyanokkal, akik igazán értik a szakmát. Akik tájékozódnak, korrektek, eszükbe sem jut, hogy ne az embert nézzék. Akik nem a saját babérjaikat tartják szem előtt, hanem az ügyet. Akik tudják, az igazi olvasottság nem a szenzációhajhász címeken, vagy a sztorikon múlik. Sokkal inkább a tartalmon, a megközelítéseken. Akik tudják, a hitelesség nagyon fontos.

Ők mindig úgy jönnek, hogy nem írják át a napunkat. Csak jönnek, beszélgetnek, és figyelnek. Nem kell őket fuvaroznunk, nem igazgatják a cigányasszonyok haját, nem mondják, hogy na, ez jó lesz…gyere be még egyszer….jaj, lehetne újra…stb…Akik nem kérdeznek úgy, hogy eleve megbántsák azokat, akikről szól majd a tudósítás. Sokat tanultam tőlük. Tisztességről, emberségről, alaposságról.

Aztán, ott van még a politika. A sajtó berendezkedése a politikai vonalak mentén. Nemrég azt mondta nekem valaki, ma nem azok az újságok a fontosak, amelyek rólunk írtak, mint az ÉS, a MANCS, a Népszabadság, a Népszava, a 168 óra, a HVG, és a többi… a  Magyar Nemzet, az igen…. Sajnálom, hogy ma ez is szempont lett. Hogy nem a tartalom a fontos, hanem, hogy hol jelenik meg valami, hol írnak rólunk, vagy hol adok riportot. Mert az politikailag minősít, besorol.

Azért nem jó ez, mert ezek a társadalmi problémák nem politikai beállítottságúak.  De a megoldások a mentén rendeződnek. Sokszor úgy érzem, megelőzve a szakmai szempontokat is.

Igen, megint indult itt is egy ilyen tanfolyam. Már többször eszembe jutott, kellene valahogy egy kutatást csinálni. És megnézni, az utóbbi években hány kosárfonó tanfolyamot (persze akkreditáltat!) szerveztek már meg az országban, erre mennyi pénz ment ki, és mi ennek a hasznosulása…. mondjuk, konkrétan mennyi jövedelemhez jutottak ebből azok, akik kitanulták. Mert persze szép a vesszőmunka, mint minden kézműves termék. De túl kevés az, amit a mai vidék ebből használ. Nem kellenek a mezőgazdaságban régen használt nagy kosarak, aszalók…. mert nincs mezőgazdaság…és a kisebb kosarakért sem tapossák egymást a háziasszonyok. Próbáltak persze modernizálni, készültek pl. szennyestartó-kosarak, de a párás fürdőszobákban nem túl praktikusak. És, hát látom nyaranta a határon túlról érkezőket, amint nagy fotelekkel, vesszőbútorokkal a tetőcsomagtartón dudálják végig az utcákat, nevetségesen keveset kérve a portékájukért, mindhiába. Nem tudnak ma megélni ebből az emberek. Annyian biztosan nem, amennyit kiképeznek rá. És akkor nem biztos, hogy megtérül a befektetett energia.

Persze gondolkodom máson is. A közmunkán. Ahogy nézem a sepregetőket például. Vajon mennyibe kerülne településenként egy kisgép, ami végigtisztítja az utakat, járdákat, benzinnel, két dolgozóval…és mennyibe kerülnek ők, akiket közmunkán söprögetésre alkalmaznak, seprűvel, mellényekkel és persze a felügyelőkkel, akik nógatják őket…. Jó, tudom, hogy ez nem azért van. Ez a munka világába való visszavezetés. Csak szerintem nem éri el a célját. Vagyis csak statisztikailag, hiszen hallom, 58 ezerrel több munkahely van most, mint tavaly ilyenkor. Az emberek mégis egyre szegényebbek.

Ez a munka télen sem volt túl motiváló, bár hányták a havat, ha kellett, volt, ahol először le a járdáról az árokba, utána, ha kész volt, jött a következő utasítás, most ki kell hányni az árokból…Most is, hogy meleg van, látom, elmennek a kijelölt helyre, de nem túl nagy odaadással folyik a munka, leginkább akkor mozognak csak, ha jön valaki.

Egyszer egy kis tanítványom mondta, mikor kérdeztem, mi az a közmunka, ahol a szülei most dolgoznak: á, ez nem olyan, mint a rendes munka. Egy másik gyerek szerint a közmunkán a legfontosabb a reggeli bejelentkezés, aláírással. Sokat elárulnak a gyerekek mondatai.

Vannak persze szerencsésebbek. Akiknek nem sepregetni kell. Hanem pl. polgárőröknek alkalmazzák őket a közmunka keretében. Kérdezem a minap a fiúkat, az egyik faluból, mi újság náluk, otthon. – Tetszik tudni, most a polgárőrök “makszban” vannak….- Az mi? –kérdezem. – Olyan fekete kötött izé, ami csak a szemüknél van kivágva. – magyarázza másikuk. –Szóval olyannal ülnek az autóban, meg baseballütővel. Úgy mennek. Hogy féljenek a cigányok. Meg is mondják, hogy azért. Ijesztgetnek bennünket. Nekik ez a munkájuk.

A gyerekek így látják.  Persze hallottam már, ezek a módszerek sokak szerint olyan jók, hogy adaptálni kell őket, van is már polgármester, aki ajánlgatja egy másik falunak is ezt a konstrukciót.

Valamelyik nap a tv-ben is nyilatkozta valaki, talán vissza kellene hozni a sorkatonaságot, mert a mai fiatalok túl agresszívak, nem bírnak mit kezdeni magukkal, nem tanultak alázatot, rendet.

Nem tudom, ez e a megoldás. Az emberek betörése. Hogy akkor is, ha értelmetlen, tegye, csinálja, legyen alázat, sőt félelem, vissza nem pofázás, ne legyenek kérdések, megkérdőjelezések.

Tudom, sok minden elromlott. Amit szinte már képtelenség megjavítani. Mégis, úgy érzem, nem jó az irány. És nem jók a módszerek sem. Mert lehet, a szándék nemes, és ott, az íróasztalnál jónak is tűnik, amikor kitalálják. De a megvalósítók, az élethelyzetek, a körülmények eltorzítják.

A rend helyett pedig valami más alakul. Amibe nem jó a következő nemzedéknek belenőnie.

De vannak olyanok, akik súlyos fogyatékosságuk miatt állandó ápolásra szorulnak. Otthon. Akiknél esély sincs arra, hogy javuljon az állapotuk. Az ő státuszuk még maradt a rendszerben.  Csak a felnőtt rokkantakét szabályozták újra, sajátos szempont szerint. De erről majd máskor írok. Most a gyerekeken gondolkodom. Helyesebben a családjaikon. Az ő elkeseredett küzdelmükön.

Persze van, aki feladja, nem bírja. Főleg, ha van még mellette több gyerek. Ahol a férj is elmegy, hátrahagyva a terhet. Van, aki bentlakásos egészségügyi otthonba adja. És olyan is, akitől oda emelik ki. Mert otthon nem biztosított az ellátása.

Az asszony bírja. Ő nem adja fel. Régen találkoztunk, most bejön az órám végén, hogy megköszönje, ép kislányát, kimagasló tanulmányi eredményével felvettük az ösztöndíjprogramunkba. Kérdezem, mi újság, hogy vannak. Mesélni kezd. Hogy tavaly még aránylag jó volt, pofozgatták is kicsit a házat, mert árulják, hátha megvenné valaki, ők meg mennének kisebbe, olcsóbba. Tavaly a férje még vasazott, de az idén már nem nagyon van, hiába járja a házakat, mindenkinek nehezebb, megtartják maguknak az emberek, és leadják ők. A pénz mindenkinek kevés. Meg aztán nem is bírja most úgy az ember, mint eddig, akkora sérve van, a közmunkára sem hívták be, meg kellene műttetni….de nem megy neki, nem hagyja őket, napi szinten kell a segítség. A másik két gyerek miatt. Akik magatehetetlenek. Ráadásul a nagyobbik epilepsziás tüneteket produkált, rohantak vele, és hát az orvos azt mondja, igen, az.

Érezte ő is, hogy valami van vele, nem nő úgy, mint a kisebb, az már lehagyta súlyban, szinte egyformák már. Persze vele könnyebb kicsit, hiszen tudja tartani a fejét, magát, de emez nem. Ja, és persze, pelenkázza mindkettőt. Az már úgy marad. Nincs mit tenni.

Nézem, ahogy mesél. Nem panaszkodva, hanem természetesen, néha kicsit elmélázva…Kérdezem, segíthetnék e valamiben még. Hát, mondja pironkodva, nem szívesen kér ő….de egy babakocsi jó lenne, mondja. Nem baj, akármilyen rossz, csak ledönthető legyen. Vízszintesre. Azt a férje megszerelné, és akkor a nagyobbikat is ki tudná vinni az udvarra. Mert így nagyon nehéz. Nem bírja már kézben. Van nekik egy, kapták, a gyerekek állapota miatt, mondták, hogy az nagyon drága, tudja, nem is Magyarországon gyártották, de az csak a kicsinek jó. Mert ülni kell benne. De a nagyobbik nem tud. És annyira szeretné kivinni a friss levegőre őt is.

Megfogom a kezét. Mert nem bírom nem megkérdezni: és maga? Maga hogy bírja? Elmosolyodik. – Tudja, én egyszer feladtam. Akkor maga segített.  Akkor megértettem, nekem nem lehet feladni. Mert miattuk muszáj erősnek lennem.

Csodálom ezt az asszonyt. Volt, hogy én adtam erőt neki. Most azt látom, sokkal erősebb nálam.

Persze vannak még, sokan. A másik faluban, már többször hívott egy asszony. Hogy segítsek. A fia már felnőtt korú, de súlyos fogyatékossága miatt örökre gyermek marad. Most hererákja van. A megyeszékhelyre hordják, kezelésre. Senkitől nem fogad el semmit, csak az anyjától. A sérült lét eggyé forrasztotta őket. De már felnőtt, kora szerint. Nem lehet vele befeküdni. És a betegszállítóra sem tudnak várni, a fiú nem bírja. Viszik hát kocsival, segítséggel, de már nem megy, tartoznak, nem bírják. Ilyen benzinárakkal nem megy. Könyörög, segítsek. De nem bírok még eljutni sem. Mert egyre többen kérnek segítséget.

Amikor elkezdtük, azokra akartunk csak fókuszálni, akik az iskolai oktatásban a rendszerünkben vannak. Mert így érhetünk el változást, így lehet a segítségnyújtáshoz elvárásokat kapcsolni, így lehet ösztönző a munkánk.

Akkor még nem számoltam másokkal, akik előtt nincs még ennyi perspektíva sem. Mert nekik az élet más szerepet osztott. Nem számoltam velük. A súlyos fogyatékossággal élő gyermekekkel. Minden faluban ott vannak, van ahol többen is. Ők innen nem érnek el fejlesztéseket, ők csak vannak, a családban, ahol a ragaszkodáson és a szereteten kívül lassan már semmi sincs.

Nem kellene ezt is felvállalni. De hol húzzunk határt? Életkor, állapot szerint? Mivel indokoljuk a segítség megtagadását?

Velük számol most is a nagy átalakító rendszer?  Vagy majd rájuk is kitalálnak valamit, hogy tulajdonképpen tehetnének, mehetnének, és különben is, ők tehetnek róla….Az új döntések függvényében rájuk gondol valaki?

Az új fejlesztések vidéken is előírják a fogyatékosoknak is használható épületeket. Ott vannak a mozgáskorlátozottaknak való felvonók, a Braille- írással feliratozott termek.

Talán elérik majd ezeket egyszer ők is. Már, ha túlélik.

A történet kapcsán rögtön eszembe jut a nagy program. Ami után nem lesz majd éhező gyerek Magyarországon.

A helyzet persze nem egyszerű. A tavalyi nagy siker kommunikálásának elég sokan utána mentek, ugyanis voltak történetek, amelyek azt mutatták, nem olyan egyszerű a probléma megoldása, és nem olyan biztos a siker. Persze sikeres volt ahol az volt, de volt ahol nem. És annak is nagy híre volt. Hát most, az idén változtattak a feltételeken, hogy biztosabb legyen.

Ami persze logikus. Az ember, ha megcsinál valamit, és nem úgy jön össze, ahogy szeretné, akkor változtatni kell a tényezőkön. De azt hiszem, egy kicsit a kommunikációján is változtatni kellett volna. Így ugyanis már nem igaz, hogy megoldja az éhezők gondját.

Mert a feltételek változtak. Úgy, hogy a program sikere biztosítottabb legyen. Még a tavalyinál is sikeresebb. Ha ugyanis az eltűnt jószágokat azzal magyarázták, hogy megette a patkány, akkor rágcsálóirtást kell előírni. Megtették. Hogy a kerteket ne járhassa be a jószág, kerítéseket kell húzni. Drótra lehetett pályázni, de utólagos finanszírozással. A kert mérete is megszabott volt, 50 négyzetméter. Ja, és persze ott volt a megfelelő ólak megléte. Mint feltétel. Az állatokhoz indító takarmányt adtak, de a továbbiakkal való ellátást az önkormányzatnak kellett vállalnia. És még valami. A település összes halmozottan hátrányos helyzetű családjának részt kell venni. Kivétel nélkül. Nyilván, hogy az összefogást erősítse. Jó cél ez is.

Igen, de ez megválogatta a pályázókat. Mert ezt nem mindenki tudta vállalni. És főleg ott nem, ahol a legnagyobb a baj. Nem sok ilyen falunak van ugyanis forrása már arra, hogy megfeleljen az elvárásoknak.

Az is igaz talán, legalábbis  ahogy én tapasztalom, ezt a problémát nem lehet egyetlen, de még két vetőmag és kisállat-programmal sem megoldani. Persze látom a program értékeit, hiszen az igaz, hogy azoknak a falvaknak, ahol megvannak a mezőgazdaság alapjai, de az emberek folyamatosan szegényednek el, ott segít. Azoknak az embereknek, akik az önnfenntartás alapvető technikáival rendelkeznek. Ott, ahol nem olyan sok a halmozottan hátrányos helyzetű család. Ott, ahol olyanok laknak, akik, ha cigányok is, de asszimilálódtak, képesek kertet művelni, jószágot tartani. Ahol nem olyan elhanyagolt a lakókörnyezet. Ahol az alap biztos, csak a mostani gazdasági helyzetben nehezebb rá felépítményt emelni.

És ezek nem a szegregátumok. Nem azok a helyek, ahol a legtöbb szegény gyerek él. Hanem ezek a szép kis falvak, ólakkal, kertekkel. És nem a végletekig elszegényedett önkormányzatok, akik nem bírnak, nem győznek a problémahalmazzal megküzdeni. Nem azok, akik már összes tartalékaikat felemésztették, és reménytelen küzdelmet folytatnak a leszakadókkal.

Szóval, így a szlogen nem teljesülhet. Talán valahogy másképp kellett volna megfogalmazni. Vagy megnézni jobban a célcsoportot. És azt is, hogy a feltételek előírásával a cél teljesülhet e? De itt, mintha csak a feltételek lettek volna a célhoz rendelve. Kihagyva, vagy inkább kizárva azt, ami problémát okozhat. De így kimaradtak azok is, akik a leginkább érintettek.

Furcsa ez az egész. A héten voltak megint látogatók a fővárosból, megnézni, mit, hogyan csinálunk. Hazafele az autóban azt kérdezte egyikük: és nem próbáltad még azt, hogy megmondod nekik, pl, hogy tanuljanak, mert akkor majd sikeresebbek lesznek? Vagy, hogy nem kellene ennyi gyereket vállalniuk?

Először majdnem felnevettem. Aztán elképedtem. Mert azt hittem, megértett valamit a látogatás során. Azt, hogy a megoldás nem ilyen egyszerű. Még, ha első ránézésre annak is tűnik.

Hát ettől félek én is. Az oktatás nálunk eddig sem arról volt híres, hogy mérsékelte a társadalmi különbségeket. Kritizáltuk eddig is eleget, törtük a fejünket, hogyan lehetne jobban, a korszerű pedagógiai eszközeit felhasználva szervezni az oktatást. Mert sokan hiszünk benne. Az integrációban. És a  pedagógia erejében. Hiszünk abban, hogy probléma érzékeny, testre szabott fejlesztésekkel, gyermekközpontú oktatással eredményesek lehetünk.

Sok modell, innováció fejlődését nézhettem már meg, mióta dolgozom. Sorolhatnám hosszasan azokat a kezdeményezéseket, ahol a szegregátumokban kialakult, megindult valami, ami megoldás lehetett volna. Tiszabő, a Kedvesház, Csenyéte, és még sok más modell mérhető erővel gyakorolt hatást a mélyszegénységben élő, roma gyerekek  integrációjára. És mind odavan. Mert mi ezt sem tudtuk jól csinálni.

Más országokban a jó kezdeményezéseknek, legyenek azok bármilyen területen, utána nyúl az állam, beépíti annak tapasztalatait a rendszerébe, hogy az jobb legyen. Nálunk a fejlesztők küzdenek, támogatókat keresnek, pályáznak, fejlesztenek, egészen addig, amíg bírják fizikailag, lelkileg. Aztán, amikor már biztos, amikor már bizonyítottan sikeres, akkor belefáradnak. Ők is, meg a támogatók is. Mert az utolsó lépést sosem tehetik meg. Mert nálunk az államnak nem kell ez a tudás.

Az kell, amit az új csapat éppen gondol a problémáról. Sosem értettem ezt a „múlttal mindenképpen szakítás” elméletét. No nem a rendszerváltásra gondolok, hanem a négyévenkénti szakításra. Hogy ami előzőleg volt, az csak rossz lehet. És aki újonnan jön, csak ő tudhatja a tutit. Az ő csapatával, az ő embereivel. Az ő szemléletével, az ő hitével.

Az, hogy az ő felelősségével is, az meg csak a visszamutogatásra jó. A következőnek.

És oda lesz minden, az is, ami érték volt. Ráadásul a négyévenkénti változás véglegesen elbizonytalanította a pedagógusokat. Mert némi állandóságra szükség van az oktatásban. Hogy négyévenként ne kelljen az ellenkezőjére váltani. Ilyen gyors változásokkal nem lehet megérteni, magáévá tenni valamit a pedagógusnak, módszert, értékelési formát, tananyagot. Mert annak be kell épülnie, hogy  a pedagógus hiteles legyen ott, a tanteremben. És ahhoz idő kell.

De arra azért sosem számítottam, ami most jön. Mert most aztán megremegett az egész oktatási rendszerünk. Nincs vita, vagyis nem lehet, hisz „a mértékadó szakmai testületek” véleménye visszaigazolja a döntéshozók elképzeléseit. Bár azt nem tudjuk, kik ők, de a szakma legjava, aki még mer, az véleményez(ne), annak vannak szakmai javaslatai, de ez bizonyára nem “mértékadó”. Mert ma a kritika nem mértékadó. Hanem fölöttébb gyanús. És nyilván politikai elköteleződést takar.

És nézzük tehetetlenül, ahogy az ország szegényebb fele végképp elveszít mindent, elveszítve az oktatással a lehetőséget is arra, hogy esélye legyen. Az ő iskolájukba megy majd az iskolaőr, aki akár testi kényszert is alkalmazhat, és nekik nem kellenek közismereti tárgyak sem. A másik rész meg majd lovagolni tanul, meg vívni, meg mindent, iskolán belül és kívül is, hiszen aki képes fizetni, abból bármi lehet.

Az iskola, mivel nem tudott a problémával mit kezdeni, hatóságként kezdett működni. Már ez egy jelzés volt, hogy óriási a baj. Most ehhez még több eszközt adnak majd. A pedagógiai eszközök pedig hátrébb kerülnek. Másodrangúak lesznek az iskolákban.

Hogy hol van ebben a korszerű pedagógia, a nemzetközileg is elfogadott gyermekjogok, az esélyegyenlőség, a szabadság, azt nem tudom. Pedig próbálom keresni. Mert tanulmányaimból úgy emlékszem, ezek szükségesek a demokráciára neveléshez.

De miféle felnőtté válnak?

Bár hallani azért nem hallani annyit erről, mint amekkora szerintem a baj. Nem tudom, van e statisztika, elemezték e már valaha a helyzetüket, keresték e az okokat, megoldásokat. Biztosan.

Mindenesetre én azt tapasztalom, tehetetlen a rendszer. Néha pedig azt, hogy ez a tehetetlenség odáig fajul, hogy már nem is akarnak tenni értük. Mert nem látják értelmét. Lemondanak róluk. A sorsuk legyen az ő felelősségük. Hiszen ők szöknek, saját elhatározás alapján.

Nagyon nehéz persze velük. Ők nem árvák, vagy kórházban hagyott, és onnan állami gondozásba került gyerekek. Akik  még nincsenek tele lelki nyomorúságot okozó sérülésekkel. Hanem olyanok, akiket később emeltek ki a családból, prostitúcióból, bűnöző családból, akiket elhanyagoltak, akik szeme előtt olyan dolgok zajlottak le, amiket nem kellene látni, átélni gyerekeknek, soha. Akiken feldolgozhatatlan sebeket ejtett már az élet. Akik, meggyőződésem, hogy speciális kezelésre, bánásmódra szorulnának. Pszichológusra, sokáig, állandó és speciális közösségfejlesztésre, nívós szabadidős programokra, egyéni oktatási fejlesztésekre, testi és lelki „kényeztetésre”, extra adag szeretetre ahhoz, hogy egyáltalán esélyük legyen egy normális életre.

De ezt a mostani rendszer szerintem nem tudja nekik megadni. Ennek egyrészt, ahogy a gyerekektől hallom, valószínű anyagi okai vannak. Legalábbis ezt hallják magyarázatként. Mert, bár a köztudatban az él, hogy ők mindent megkapnak, ruhát, ételt, meleget, zsebpénzt, külföldi utazásokat, azért nem annyira fényes a helyzet. A nehezedő gazdasági helyzet itt is teremt hiányosságokat, a meleg víz korlátozását, a villannyal való spórolást, vagy a programok, és a speciális szakember ellátottság területén.

Bár, míg a házban vannak, még érzem a figyelmet, ám, ha elszöknek, rögtön megszűnik a személyes aggódás, attól a pillanattól kezdve, amikor elment, már csak a hivatalos protokoll betartása lesz a lényeg, a jelentés a rendőrségnek, a körözés kiadásához. Az elején sokszor próbálkoztam, és nem értettem, miért nem mennek érte, ha szólok, hogy hol van, és nincs pénze visszamenni. Ha ott van valahol egyedül, megzavarodottan, és nem tudja, mit tegyen. Ha tudom, csak órák kérdése, és visszafordíthatatlan dolgok történhetnek vele.

Aztán láttam, itt is a pénz a visszatartó. Kevés a kocsi, drága a benzin, a nevelő gyakran saját autójával tehetné meg az utat, amit ugye nem fizet ki senki, ráadásul lehet, két nap múlva a gyerek elszökik újra. És persze más is van. Munkarend, napi munkaidő, amihez igazodni kell, szabadság, amit ki kell adni, amihez át kell szervezni a dolgokat, alaphelyzetre, amibe váratlan megoldások nem férnek bele. És ugye ez nincs is előírva. A protokoll szerint a körözött gyerek már a rendőrség dolga.

De ott sem fényesebb a helyzet. Ha vissza is viszik a rendőrautóval, elszökik majd megint. És a benzin a rendőrségnek is drága. Meg az idő, amit az eset adminisztrációjával töltenek. Amiről úgy érzik, fölösleges. Először próbáltam nekik is szólni. Hogy tudom, hol van a keresett gyerek. De nem volt sikeres a dolog. Aztán, csodálkoztam, mikor a gyerekek mesélték: kérdezte ám a rendőr, szökésben vagyok e, mikor mondtam, hogy igen, akkor azt mondta: „Jó. Akkor nem találkoztunk. OK?”  Vagy mikor a körözött gyerekre ráakadva először telefonálni kezdtek a rendőrök a rendszerbe, a gyámjának, az otthonnak…végül egyikük javaslatára: hagyd a p…ba – legyintéssel otthagyták. Nem bajolnak vele. Nincs értelme. Csak munka van vele, írni, jegyzőkönyvezni… megoldást nem nyújt. És akkor legalább a benzinpénzt se vigye el.

Megértem őket. Megtapasztalták már, tényleg értelmetlen visszavinni őket. Mert mennek, szöknek újra, lesznek prostituáltakká, kerülnek vissza terhesen, válnak a kábítószer rabjává, növelik a bűnbandákat, a hajléktalanok számát, táplálják azt a réteget, ahol vad törvények uralkodnak, olyanok, amelyek nagyon távol esnek a többségi társadalom normáitól. És minden szökés után mélyebbre süllyednek, mert azok a tapasztalások, amiket ekkor szereznek, sosem építőek. Azok tovább rombolnak.

Mindenki tehetetlen hát. De történik e valami? Keresi e a rendszer az okokat? Hogy miért szöknek? És miért nem találnak megoldásokat arra, hogy maradjanak? Hogy mit kellene ahhoz változtatni a működésen, a kialakított életformán, a kommunikáción, hogy a lakásotthonok vonzóak legyenek nekik? Vonzóbbak, mint az a másik világ, a maga bizonytalanságával? Hogy igazi otthonnak érezzék? Hogyan próbálják ezt más országokban, ahol ez sikeres?

Nem hiszem, hogy lemondhatunk róluk. A szököttekről. Túl sokan vannak. És túl kevesen válnak normális felnőtté. Arra meg végképp semmi esély, hogy majd olyan családot teremtsenek, ahol normális gyereknevelés lehet.

Ez a család mégis megmaradt. Pedig nyíltan vállalják, hogy cigányok. Velük mégis kivételt tett ez a konok elutasítással élő közösség.

Igyekvésük, szorgalmuk, spórolásuk kivívta a megbecsülést. Míg volt mindkét szülőnek munka, nem volt gond. Dolgoztak látástól vakulásig, tartottak jószágot, művelték a kertet. Takaros kis házukat önerőből szépítgették, megbecsülve minden forintot. A három gyerek ügyesen tanult, egyikük már középiskolás, a két kisebb még otthon jár suliba a faluban.

Különösen a középső fiú tűnt eszesnek. Kitűnő tanuló volt, a tanárokkal egyetértésben a megye egyik legjobb középiskoláját szemelték ki neki.

Aztán jött valami, ami padlóra vitte őket. Mert manapság könnyen padlóra kerülhet bárki. Elég egy rossz döntés, pl. kölcsönfelvétel, vagy a munkahely elvesztése, esetleg egy tartós betegség, vagy baleset, és a nagy küzdelemmel, de a megélhetőségüket biztosítani képes családok alól kiszalad a talaj. És nincs, ami megállítaná a lefelé mutató folyamatot.

Így volt itt is. Először az apa munkanélküli lett. Szokványos dolog. Lassan már nincs család, ahol ne történne meg ilyesmi. Aztán a középső gyerek, valami vírusfertőzés után fél oldalára lebénult. Fél évig kezelték, a kórház és az otthon között ingázva, lassan, de javult. Mikor már csak az arcán látszott, akkor megkezdték újra a sulit. Kicsit visszaesett a tanulmányi eredménye, hiszen sokat hiányzott, pár tizedet rontott, de igyekszik, tanul, hogy mihamarabb behozza.

Ám a megfeleződött jövedelem és a betegség költségei hamar megoldhatatlan helyzeteket teremtettek. A csekkek halmozódni kezdtek, és az asszony jövedelme, amit takarításból szerzett, meg a családi pótlék már nem volt elég. A befolyt pénzt felemésztette a sok útiköltség, a gyógyszerek. A telet nehezen húzták ki. A melléképület faanyagát lassan feltüzelték, így biztosítva valami meleget a lábadozónak, meg persze maguknak is. Nem bánták, hisz jószágra már úgysem futja, annak takarmány kell, az meg drága. A vízvezetékkel lett valami, de javításra nem futotta, a fal csúnyán felázott, tönkrement.

Egyre nehezebben éltek. Az állandó tépelődés, a lehetőség hiánya az apa egészségét is kikezdte. A kilátástalanság rányomta a bélyegét a családra.

Az asszony pár hete hívott kétségbeesetten. Segítséget kért, bármit, amit csak tudunk. Rettenetesen elkeseredett a hangja. Már két hónapja befizetetlenek a csekkjeik. Pedig ők akarnak dolgozni, higgyem el, bizonygatja, menjek, nézzem meg a házat, olyan tisztaság van, hogy abban nem lehet hiba, és nézzem meg a kertet is. Beveteményezték az egészet. Mondja, igaz, hogy ők cigányok, de akarják, és tudják is másképp. Higgyek neki, kéri. És mondja, ennek nem lenne szabad így történnie…. ők mindent megtettek…

A fiú továbbtanulását lassan át kell gondolniuk. A jó hírű középiskola nemcsak arról híres, hogy magas követelményeket állítanak, hanem arról is, hogy a szülőknek mélyen a zsebbe kell nyúlniuk. És ki tudja, mi lesz még addig. Előbbre biztosan nem jutnak. Még megkapaszkodni sem tudnak. A fiú hetedikes. Ráadásul most kiderült, a pajzsmirigyével is valami baj van.

Nem tudom, mit mondjak neki. Naponta jelentkeznek újabb családok. Azok is, akiknek sosem volt, és azok is, akik csúsznak lefelé. Megállíthatatlanul.

Sokat gondolkodom azon, milyen generáció nő most fel. Milyen lesz az a nemzedék, ahol a gyerekek szeme előtt őrlődnek fel a szülők, akik naponta hallják, élik meg a lehetőségek megszűnését. Egy biztos: ezekben a családokban nem az öröm, a gondtalan nevetés, sokkal inkább a tépelődés, a keserűség, a düh a jellemző.

Hogyan építkezzenek ebből az érzelmi háttérből a gyerekek? Mit tudunk ezzel a megtapasztalással szemben elhitetni velük az iskolában? Hol van az ösvény, ami a kilátástalanság és esélytelenség akadályai közt kiutat mutathat?

A kapcsolatuk végén minden volt, ami nem megengedhető. Erőszakba torkolló veszekedések, rettegés, sírás, verések. Mindannyiukat megviselte. A legnagyobb lány cukorbetegsége még előtte kezdődött. De ez az időszak bedurvította a betegséget. A bántalmazások, az állandó stressz felerősítették a bajt a szervezeten belül is.

A betegségről kérdezem a gyereket. Mutatja a kis kártyát. Az mindig nála van. Volt már, hogy rosszul lett. -  Muszáj, hogy tudják, ha nem tudom mondani – mondja mosolyogva. Naponta háromszor méri a cukrát. A suliban is. Kérdezem, ma mennyi volt. – Ma hét. De a múltkor elfelejtettem, hogy háromkor ennem kell….és négykor már tizenkilenc fölött volt…Nevetve, hosszú szőke copfja mögé bújva mondja: – Vigyáznom kell….

Kérdezem az apjáról is. Szűkszavúvá válik. – Elment, már nem lakik velünk – mondja. – Akkor lettél beteg? – kérdezem. – Nem – mondja. – De akkor kórházba kerültem. Aztán látom, lefelé néz. Nem is lefelé. Befelé. Nem kérdezem tovább. Nem akarok sebeket felszakítani benne.

Aztán beszélek az asszonnyal is. Épp tárgyalásról jön, a férfi pereli a ház feléért. Nem nagy ház, két szoba, konyha, fürdőszoba. Most, hogy fűteni kell, csak az egyik szobát használják.

Az arca elgyötört, de látszik, erős. Vékonyka, de erős. Sokat kibírt. És erősnek is kell lennie a gyerekeiért. Dolgozik, közmunkán van, különben varrónő a szakmája, anyaságin volt, de visszamondta, így kicsivel többet kapnak. Most 125 ezer jön be egy hónapra.  Ezt kell beosztani. A három gyereknek, meg neki. Elég kell, hogy legyen mindenre. Rezsire, élelemre, ruhára. Magára nem is költ. A gyerekeken nem szabad, hogy látszódjon.

Még jó, mondja, hogy a cukorbetegségre ingyen kapják a készüléket, és jár a közgyógy is. Még nem tudja, elég e egy évre, mert még most kell így, ennyire…. Három havonta kell menni vele ellenőrzésre. Félti. Egy reggel rosszul lett. Épp a cukrát mérte, alig volt több kettőnél… azonnal nyomta a szájába  a csokit, de késő volt, a gyerek már a földön rángatózott. Ő adta be neki az életmentő injekciót. Azóta kettőt tart. Egy otthon, egy meg mindig a gyereknél van.

Persze a kajára figyelni kell. Muszáj néha vennie kekszet, ilyesmit neki…de diabetikusat…olyat, amilyet ehet. Nem olcsó. És a faluban nem is kapni.

Hogy mi lesz? Nem tudja. Nem gondol bele. A középső még kitűnő tanuló. A nagyobbikat jobban megviselte minden. Neki nehezebb. De hármas-négyes körül teljesít ő is.

Rajzban mindketten ügyesek. Bájos rajzaikon nyoma sincs a bajnak. Nézem őket, hogy működnek a csoportban. Felszabadultak, alkalmazkodóak, kedvesek. Remélem, elfelejtik. El tudják felejteni. Talán még kiheverhető lelkileg, ami történt. Persze, így nehezen. Mert a lecsupaszított ház, a ház felének követelése, az e miatti létbizonytalanság, a nélkülözés nem segít ebben. Mert naponta emlékezteti a szegénység őket arra, hogy nem így volt. Nem így lehetett volna. Fejenként 31 ezer jut. Plusz a cukorbetegség.

Szóval, ők is abba a népes csoportba tartoznak, akiknek nem jut az a bizonyos 48 ezer. Amiből állítólag meg lehet élni.

Kicsit könnyebb lenne nekik, ha annyi jutna.