Mivel nagyon sokan az élethelyzetük folytán nem tudnak elköltözni oda, ahol a megélhetés feltételei biztosítottak, folyamatosan keressük a foglalkoztatás lehetőségeit. Ott, ahol ép eszű ember ilyesmiben nem gondolkodik. Ez talán a legnehezebb része a munkánknak.

Egyrészt azért, mert amit mindig mondok, hogy egy problémát csak a társadalmi beágyazottságában lehet értelmezni, és a megoldást is csak így kereshetjük, itt különösen látszik. Mert ott akarunk legális, munkaviszonyhoz kötődő alkalmazást kialakítani, ahol minden ez ellen dolgozik. Ezért kész küzdelem ez az egész, és ezért olyan baromi nehéz fenntarthatóvá alakítani.

Ott van először is a célcsoport, gyakorlatilag nulla munkavállalói kompetenciákkal. A munkaviszonyos alkalmazást nem is értik, hiszen alkalmi munkán, feketemunkán szocializálódtak. A „nem tetszik valami, hát odébbállok”, vagy „nehéz a munka, nem bírom”, vagy egyszerűen „meleg van”, „találtam egy alkalmi munkát, ami jobban fizet” ezek az alapviszonyulások, ehhez jön a felelősségrevonás a munkáltatótól, ha mondjuk nincs egy nap látható teljesítmény, vagy az egymás közötti konfliktusok, veszekedések, pletykák, furkálódások, melyek a mindennapjaik részei, és behozzák a munkahelyre is.

Ez egy őrjítő dolog egyébként, bár pontosan látni az iskolában a folyamatot: ha a gyerek nincs lekötve, nincs semmi fejlesztő, érdekes, értelmes program, amibe bevonódik, akkor egymást kezdi piszkálni, csúfolni, gúnyolni, ebbe az irányba megy az energia, ebben lesz jó, hogy pontosan érezze, mi fáj a másiknak, és alázza vele, amíg az ki nem borul. Kb. ugyanezt kell elképzelni a szegregátumokban otthon is, ahol nincs sem tudás, sem figyelem arra, hogy a gyerek valami értelmessel legyen lekötve, mert maga a szülő sem tudja ezt, ő sem így nőtt fel, neki sem volt ilyen minta, és ő is ebben a legjobb, szabad idejében kiülni az árokpartra, és aki arra jár, annak beszólni. Élvezni, ha konfliktust gerjeszthet, ha rossz hírét kelti a másiknak. Aztán ez fokozódik, amikor kezdtük ezt a munkát, a rendőrség hetente többször kellett, hogy kimenjen, a szomszédok, családok közötti cirkusz miatt, ami szinte mindig valami pitiáner beszólásból indult, sokszor a gyerekek között, amibe a szülők is beszálltak. Mert a gyerekek sokszor elindítanak ilyesmit, amire a szülő ugrik, a nélkül, hogy meggyőződne a valóságtartalmáról. Ez a viszonyulás zsigerileg beépült, és működik a munkahelyen is.

Az alacsony szociális készségek, az antiszociális viselkedés sem kedvez tehát a csoportban történő munkának. És már teljesen abszurd, de még azt is néznünk kell, amikor valakit felveszünk dolgozni, hogy milyen előélete van a közösségen belül, és volt-e már valami cirkusza valakivel, aki már dolgozik nálunk, mert ez újra kiélesedik, ebben biztosak lehetünk, és megint ott a veszekedés, felmondás. Elég ehhez egy már lezárt szerelmi viszony, egy régi, meg nem adott tartozás, bármi.

Aztán ott van a közmunka, annak „áldásos” hatását most ide sem hozom, írtam már róla elégszer. Szaktudás nincs, alapkészség-hiányok viszont vannak. Szinte minden potenciális munkavállaló eladósodott, a behajtócégek sorban állnak, hogyha esetleg valamelyikük dolgozni kezd, azonnal lefogják a fizetés felét.

No meg ott van az általános infrastruktúra-hiány, a rossz úthálózat, a szolgáltatások hézagossága, a szegénység hozadékai, mint az uzsora, a boltocskázás, az illegális dohány és italkereskedelem, és a feketemunka felerősödése, mert a munkaerőhiány ezt hozza. A napi 8-12 ezer forintos munkalehetőségeket, odaszállítással, állítólagos „napi bejelentéssel”, aminek töredéke sem igaz, ahol többet keres, mint mondjuk nálunk, egy minimálbéres alkalmazással, ráadásul itt nincs behajtócég, ami lefogna bármit is. Ezzel szemben képtelenség jövőképet adni egy bejelentett, minimálbéres állással.

A lakhatási szegénység, a szegregált oktatás már csak hab a tortán, a tanuláshoz és a munkához való viszony átörökítése pedig folyamatosan mélyíti tovább a problémát. És akkor még ott a másik oldal, hogy a megtermelt termékeket értékesíteni kell. Piacot keresni neki, persze máshol, hiszen itt nincs kereslet ezekre.

De valamit kezdeni kell. Egyszerűen nem maradhatnak így. Dühítő látni, ahogy újratermelődnek ezek a viszonyulások a gyerekekben. Generációs szegénység, ismételve a szülők életét. Ugyanúgy, vagy még ellentmondásosabban.

Az Igazgyöngy küzd ez ellen, ha lassan is, de látható eredményekkel. De a társadalmi vállalkozásunkat ezer felől meg kell támogatni, hogy majd valamikor fenntartható legyen. Képezni, majd becsatornázni a szülőknél nagyobb tudással bíró gyerekeket. Fejleszteni a közösséget, főleg a szociális készségeket. A munkahely helyi vezetőit kiképezni. Mert őket kell képessé tenni arra, hogy megszervezzék magukat. Nincs más út. Nem folyton irányítani, utasítani kell őket, hanem helyzetbe hozni. Hogy ők nyomják vissza azokat a közösségi hatásokat, amelyek a közös céljaink ellen dolgoznak.

A héten egy szakmai fórumon voltam. Azt próbáltam ott elmondani, hogy a társadalmi vállalkozások sokféle szinten próbálnak segíteni, beavatkozni. Akik a legnehezebb problémával küzdenek, (nem véletlen, hogy ebből alig van az országban), a generációs szegénység ellen, leginkább roma családokkal, ők nem tudnak pályázni sem. Mert épp azok miatt az okok miatt, amit fentebb írtam, nem bírunk, a pályázat által előírt intervallumban, csak hosszú távon eredményt felmutatni, fenntarthatóvá válni. A foglalkoztatásra fókuszáló uniós projektek viszont nem ezeket támogatják. Azokat olyanok érik el, akik nem ilyen mély problémában vállalkoznak, nem kell ennyi hatással megküzdeni, nem egy reménytelen faluban vannak, ők tudnak előrelépni, indikátoroknak megfelelni. Érdemes lenne megnézni egy statisztikát, hogy a pályázók között milyen az arány.

És furcsa, de van itt egy érdekes hatás is. A leszakadó települések ugyanis így még inkább leszakadnak. A sikeres, az elérhető forrásokból fejlődő társadalmi vállalkozások pedig ott fejlődnek, ahol a probléma kevésbé mély. Úgy néz ki, mintha lenne lehetőség, hiszen a társadalmi vállalkozásokat ezekből a forrásokból kiemelten támogatják. A legnagyobb problémákat azonban nem érinti ez sem.

Nő tehát a szakadék, megállíthatatlanul.