Sokfélék vagyunk mi emberek, sokféle elköteleződéssel, meggyőződéssel, világlátással. Mi, a segítő civil szervezet részéről igyekszünk tartani magunkat a céljainkhoz, a gyerekszegénység elleni küzdelemhez, következetesen, a változó közegben is. Ami persze egyre nehezebb, de valahogy a változások, legalábbis körülöttünk, mégis erőt adnak.

Az egyik kolléganőm küldte el egy este azt a mondást, hogy „ha valahol rossz az állam, ott a társadalom lesz jó, és besegít”. Nos, lehet azt mondani, hogy jó is lenne, de nálunk nem így van, hiszen a mi társadalmunkban egyre több a kirekesztés, sőt a gyűlölködés, a harácsolási vágy és a vele járó korrupció, amihez asszisztálnak azok is, akik egyébként nem értenének vele egyet, de élni, boldogulni akarnak, hát elfogadják. No meg ott a problémák állandó tagadása, a hazugsággal vádolása és támadása annak, aki ezekről beszél, vagy csak nem ért egyet, mondjuk a regnálók sokunk szerint vitatható kulturális értékrendjével. Nálunk az ellenségkép építése és erősítése (gyakran vállalhatatlan megnyilvánulásokkal) folyamatos… és ehhez bizony asszisztál a társadalom egy jelentős része.

Mégis, bennem valahogy ez a mondás pozitívan értelmeződik. Bár lehet, csak azért, mert próbálok abba kapaszkodni, ami a jó társadalom, a segítő emberek felől hozzánk érkező üzenet.

A hét is ennek a jegyében telt, az iskolaszer-csomagok készítésével, szállításával, az ehhez érkező adományok, önkéntesek segítségével, egy nagyon pozitív hatásrendszerben. Így aztán a másik vonal, a támadó, gyűlölködő nem nyert teret. Pedig volt benne részünk most is.

Leírok most két látogatást. Egyetlen nap alatt, pár óra különbséggel. Két ellentétes történet.

Nagy pörgés van most nálunk, a kollégáim több helyszínen dolgoztak, páran az irodában, a számítógépek előtt.  Az idős úr, aki érkezett, az első pillanatban pozitívnak tűnt, érdeklődött, leadhat-e nálunk könyvadományt, és ruhákat. Mindig külön öröm, ha valaki a településről fordul hozzánk effélével, a kolléganőm kérdezte is mosolyogva, milyen típusú könyvekről van szó, mert nem tudunk már csak gyerekkönyveket fogadni, és a ruhákkal is ez a helyzet. Ám az úr hirtelen hangot váltott, és elkezdte, hogy cigányoknak nem ad. Nem is értettük, mi ez a váltás, nyilván tudja, hova jött. De türelmesen mondjuk neki, akkor rossz helyen jár, mert mi bizony nem teszünk különbséget rászorulók között, és cigányoknak is segítünk. Hangosabban folytatja, hogy ő csak rendes magyar családnak ad, azoknak a semmirekellőknek nem, gyorsan meg is oszt egy, a kirekesztők szájából gyakran hallott történetet, amit ő is, mint saját megtapasztalást mond el. Az pedig úgy szól, hogy dolgozni hívott volna egy cigány férfit, akit a kocsmában talált meg, de az azt mondta, ő már évek óta nem dolgozik, mert nem munkából él, hanem (ekkor a nadrágja elejére mutat) ebből, itt.

Mondjuk neki, igen, biztosan van ilyen is, meg van másmilyen is, mi sok másfélét tudunk mutatni. De ő hangoztatja, hogy mind ilyen, egytől egyig, és akkor ő inkább ollóval darabolja fel az adományt, de nem adja. Ezt gyorsan egymás után még háromszor elmondja, egyre durvább szavakkal körítve, mi pedig nem nagyon értjük a kiakadását, mert nem mi kértük az adományt, ő jött ide, és mondjuk is neki, nyugodtan tegyen azt az adományával, amit akar. Van még egy próbálkozásunk arra a vonalra terelni a figyelmét, hogy az emberek nem egyformák, és nem kellene általánosítani, de nem megy, ő határozottan elkülöníti az embert és a cigányt, innen már feladjuk a meggyőzést. Már rég tudjuk, mi az a pont, amikor nem érdemes vitatkozni. Erős benne az indulat, de végre elmegy, dühösen, mi pedig fellélegzünk.

Kicsit ventilálunk, mert azért egy ilyen bennünk sem múlik el nyom nélkül, aztán dolgozunk tovább. Én épp a facebookon osztom meg a fotókat a táskaosztásról, mosolygó, mezítlábas kicsikről, akik megkapták életük első, felszerelt, csodás iskolatáskáját. Aztán jön egy üzenet. Valaki kérdezi, hogy mennyibe kerül egy ilyen felszerelt iskolatáska. Írom, hogy kb. 12 ezer. 6 körül van a táska, és ennyiből töltjük is fel átlagban. Jön a válasz, hogy fél hat körül ér haza, várjam meg, találkozzunk egy percre.

Megvárom, persze. A többiek is ráhúznak kicsit, a raktárunknál pakolják ki az öt után érkezett teherautót.

Megérkezik, leülünk. Azzal kezdi, hogy ő valami miatt az utóbbi időben késztetést érez, és a youtube-on beütötte azt a szót, szegénység, és sok videó jött ki, azokat nézi, éjszaka, és nagyon nyugtalanítja ez az egész. Különösen egy videótól nem tud szabadulni, pedig már annyiszor megnézte. Mondja, nézzük meg együtt. Kikeressük, nézzük. Fotókból készítette valaki, zene van alatta, „Szegénység-éhezés-nyomor” a címe. Nézzük, és látom, háromféle fotót használt a készítő, párat a fővárosi ételosztásról és a hajléktalanokról, párat egy cigánytelepről, a többi pedig a mi fotóink, megismerem, többet én fotóztam, a munkánk során. Mondom sorban, ahogy a fotók jönnek, a településeket a környékünkről, a családok nevével, ahol készült. És mesélem közben azt is, hogy mi nem igazán teszünk ki a nyilvánosság elé olyan fotót, amelyiken gyerekek vannak, nyomorúságban, inkább a környezetet szoktuk, de az is hordozza az üzenetet.

Rácsodálkozik. Tényleg, ezek nálunk készültek? Ezt nem gondolta volna. Hiszen ő is itt él, és azt hitte, tud sok mindent, de ezt azért nem gondolta. Beszélgetünk még, a problémáról, a világról, ami körülvesz minket. Aztán benyúl a zsebébe, és pénzt ad ide. „Ez húsz felszerelt iskolatáska ára” -mondja. Vegyük meg és juttassuk el a rászoruló gyerekekhez. És ha segítségre van szükségünk, szóljunk. Karácsony előtt pedig mindenképp visszatér, és segíteni szeretne majd. Csak egy kérése van. Anonim akar maradni. Mert nem azért csinálja, hogy magát fényezze. Neki valami ezt belülről diktálja. Ha akarom, mondjam azt: egy berettyóújfalui ember segített ezzel.

Igen. Mindketten berettyóújfaluiak voltak. Egyikük gyűlölettel tele, átkozódva ment el, vitte magával a meg nem értettséget, cipelve a negatívat, mérgezve magát tovább. Másikuk úgy indult haza tőlünk, hogy tett valami jót, könnyedén lépkedett, jó érzéssel, boldogan, megerősítve magát és minket is, pozitívumokkal.

És én rá emlékszem tegnapról (a másikat pedig kitörlöm, vagy legalábbis lekicsinyítem az emlékezetemben, mint nem számottevő emléket), a vele való beszélgetést élem újra magamban, és erőt merítek belőle. És hiszem, hogy ezekkel a pozitív emberekkel kell összekapcsolódnunk. Az ő jobbítási késztetéseinek kell megfelelő terepet adnunk. Akkor talán igaz lesz a mondás nálunk is, és a társadalom egyre jobb lesz. Azok pedig, akik a negatívumból építenek magukban mindenféle viszonyulást, magukra maradnak. Mert a megkeseredett, mindenben a gyűlölködést kereső emberek társaságát csak a hasonlók keresik. Ám sokáig ebből nem tudnak építkezni. Mert ebben nincs előremutató történet, megoldáskeresés, “happy and” , amire minden ember vágyik. Csak a negatívumokat ismétlik újra és újra egymásnak. Ami egy idő után nekik is unalmassá válik, és így egy idő után kiürülnek ezek a kapcsolatok.

A jó társadalmat csak jó érzésű emberek építhetik. Jó cselekedetekkel.