Sokszor hivatkoznak arra, hogy a leszakadó térségekben is mennyi minden épül, autópályák, bicikliutak, no meg most a kisvárdai stadion is… de valahogy a kis falvakból nézve nem tűnik úgy, hogy bármi jobb lenne.

Elképedve hallom, mennyibe került ez a stadion is. Már a tervezett költség sem volt semmi, a vége meg egészen elképesztő. 120 millió forintból 2 milliárd 470 millió lett. És nem egy lenyűgöző sportteljesítményt nyújtó csapat edzhet itt, én ugyan nem követem a focit, de most olvastam, hogy utolsó helyezettek a bajnokságban, bár utolsónak is kell lenni valakinek, nem is ez dühít. Hanem ez a fókusz. Hogy az Észak-Alföldi régió, ami az Unió 8. legszegényebb régiója, most, ezzel a stadionnal gazdagodott.

Persze adott valamennyi munkát, amíg megépült, innen is mentek a mobilizálható emberek az építkezésre. Most meg mennek tovább, egy másik ilyen építkezésre. Páran. A többség marad itthon, főleg a család miatt. Vagy ott van még az útépítés, mint időszakos lehetőség. Másról nem igazán tudok.

És nem értem. Egyrészt, nem értem, hogy miért nem készül valami fontossági, élhetőségi tanulmány az előtt, mielőtt egy ilyen összeg felhasználásába belevágnak. Miért nem nézik meg, mire van az ilyen térségben élő embereknek szüksége? Egyszerűen csak azt, hogy hányan élnek ott, milyen életminőségben, milyen lehetőségekkel, és milyen szolgáltatásokkal lefedett a térség? Tényleg a stadion szükséges ahhoz, hogy jobban és boldogabban éljenek? Tudom, naiv kérdés ma ezt feltenni is…de őrület ez az egész.

Lehet, rosszul gondolom, de szerintem nagyban is alapvetően úgy kellene működni egy ilyennek, mint kicsiben. Mondjuk, egy családban, ami a lakhatási szegénységben érintett, és pl. nincs bevezetve a víz, nem célszerű mosogatógépet beszerezni. Sem légkondit, a kártyás villanyórához. Vagy luxusterepjárót. Hiába lenne a családban, aki szeretné, a család életminősége szempontjából nem ez élvez elsőbbséget. Vagy a kis faluban, ahol dolgozunk, küzdünk az élhetőbb településért, nem a legjobb ötlet lenne most, mondjuk testépítő szalont építeni. És nem azért mondom, mert én nem szeretem a testépítést… Lehet, találnánk is a faluban egy-két fiatalembert, aki tehetséges lenne ebben, hiszen ez is egy sport, de a sikerhez nincsenek meg más dolgok, pl. hosszú távon megfelelő táplálkozás, mindenféle táplálékkiegészítő kellene, no meg jövedelem, hogy megélhetési gondok nélkül vethesse bele magát ebbe, eleinte nyilván hobbiként, a későbbiekhez pedig sok más, pl. edző, versenyekre történő nevezés, utazás, stb. is szükségeltetne.

De ez nyilvánvalóan baromság, egy kis zsákfaluban, ahol bolt sincs, még kocsma se, egyáltalán semmi, ott nem ez a beruházás lenne, amiről álmodunk, ami a lakosság nagy részének az élethelyzetét, egészségi állapotát, jövőjét befolyásolná. De tegyük fel, ez lenne a hobbim, keresném hát a lehetőséget, hogy megteremtsem az alapokat, de én biztosan csak akkor fognék bele, ha az alapszükségleteket már minden család ki tudja elégíteni, egész hónapban, sőt, egész évben. Amíg ez nem valósul meg, nem foglalkoznék mással. Nem nyomnám a hobbim rá egy falura… Még akkor sem, ha ezzel részese lehetnék a nagy nemzeti testépítésnek, és abban a hitben erősítene a környezetem, hogy ezzel vonulok be a történelembe. Mert ez akkor is eszement luxus lenne, amíg családok a testépítőszalon közelében tömegesen nélkülöznek.

Szóval, szerintem ezt így kellene nagyban is megközelíteni. Valahogy ilyen etikai alapállásból. Ahol települések sorában nincs háziorvos, gyerekorvos, a kórházakról folyamatosan hallani történeteket az egészségügyi ellátás alapvető hiányairól, ott ez egy elsőbbséget követelő probléma. Azokban a térségekben, ahol nincs az iskolákban elég szakos tanár, a szakszolgálatoknál nincs elég iskolapszichológus, gyógypedagógus, logopédus, ott, ahol a szakképzésből a gyerekek zöme 16 évesen, szakma nélkül kiesik, ott, már csak a jövő miatt is, az oktatásnak is prioritást kell élveznie. Ahol lakhatási szegénység van, és gyerekek élnek 19. századi körülmények között, ott ezen segíteni kell, nem pedig növelni a kontrasztokat.

És a többi szolgáltatás hiánya is fontos. De ahol csak a közmunka van, és más munkalehetőség a településen nincs, ott sosem lesz annyi jövedelem, hogy bármilyen szolgáltatás megéljen, legyen az fodrász, vagy fagylaltos, vagy bármi más. Nem véletlen, hogy vannak falvak, ahol még egy bolt sem él meg. De a beruházások a régióban mégsem olyan munkahelyek megteremtésére irányulnak, ami biztos jövedelmet és jövőképet adna.

Ja, persze, ott a turizmus. Látni mindenfele, ahol szerencsésebb földrajzi adottságok vannak, uniós forrásokból épült panziókat, felújított kastélyokat. (Ha a falu szegény, ezek érzékelhetően hermetikusan el vannak zárva a településtől.) Pár hónapja voltam én is egyben. A wellness részlegben csak mi voltunk, így rögtön feltűnt nekem a belépő takarítónő, aki jött feltörölni a padlót. Beszédbe elegyedtünk. „Hány embernek ad munkát a faluból a kastély?”-kérdeztem. „Egynek se.”-mondta. „Tudja, minket cigányokat nem szívesen alkalmaznak. Mondjuk, sokan nem is megbízhatók. Én jönnék, egyszer már dolgoztam is itt, de most csak kisegítek, mert aki állásban van, az szabadságon van. De ez is jó. Hogy legalább most jöhetek.” „És akkor kik dolgoznak itt? Nagy ez a hotel, sok ember kell.” „Másfelől jönnek, a környékről, meg messzebbről. Az igazgató őket alkalmazza inkább.” „És akkor maguknak, itt a faluban mi marad?”- faggattam tovább. „Csak a közmunka. Más itt nincs.”-mondja. Pedig szinte biztos vagyok abban, hogy egy ilyen pályázatnál, mikor egy leszakadó térségben egy ilyen beruházást támogatnak, mint egy kastélyszálló, ez is szempont, hogy a helyieket foglalkoztatják-e. Bevállalják, de abban is biztos vagyok, hogy ezt senki sem ellenőrzi.

Értem én, látom a mi társadalmi vállalkozásunkon, hogy egy munkahely megteremtése, és „termelőre” fordítása mekkora erőfeszítés. Hogy évekig a mínuszt termeli. És keserves küzdelem a feltételek megteremtése, a munkavállalók képzése, a piac megtalálása, az egésznek az üzemeltetése. Mégis, ezt látom az egyetlen lehetséges útnak.

De hol vannak azok a beruházások, amelyek visszafordítanák a mezőgazdaságot a hatalmas búza-kukorica és napraforgótábláktól a zöldség- és gyümölcstermesztés, és a feldolgozás felé? Ami sok kézi munkát igényelne, és munkát adna a szakképzetlen embereknek is? Hol vannak az állattenyésztésre irányuló beruházások, és az ehhez kapcsolódó feldolgozóüzemek? Vagy bármi, ami a kis falvakban élőknek értelmes munkát és ehhez méltó jövedelmet adna?

A múltkor volt nálam valaki, aki a hamar családot alapító fiatalok képzésbe visszaterelésének lehetőségeit kutatja. Kérdezi tőlem, jónak látnám-e a térségben az ilyen fiatal anyukáknak a szociális gondozó képzést. Nemmel válaszoltam. Mert nem a szociális gondozók számát kell növelni ott, ahol sok a szociális probléma. Hanem azon kellene dolgozni, hogy ne legyen ennyi. Mert ezt kezelni, csak kezelni, és nem azon dolgozni, hogy megszűnjön, szerintem nem kiút. Ahol biztos megélhetés van, ott kevesebb a szociális probléma. És ez a vonal azért is veszélyes, mert fenntartójává válhat a problémának. Ugyanez van a börtönökkel is. A leszakadó térségekben a leszakadás következményeire építeni a jövőt, nem megoldás. Az okokkal kellene foglalkozni, és erre stratégiát építeni.

És ezt csak olyan fejlesztésekkel lehet, ami munkát ad, és olyan iskolarendszerrel, ami ezt támogatja. A stadion sem ezt teszi. Viszont az árából sok probléma elmozdulhatott volna a mélypontról.