Sokszor írtam már arról, hogy mennyire dühít a rózsaszín kép, amit nagyon gyakran kommunikálnak szervezetek a generációs szegényekkel végzett munkával kapcsolatban. Hogy nem mer senki sem arról beszélni, milyen elképesztően nehéz ez az egész, hányszor kell újrakezdeni, hányszor hisszük azt, hogy már működik, aztán egy perc alatt leomlik minden, amit eddig felépítettünk.

Mindenki úgy beszél, mintha tényleg csak annyi lenne az egész, hogy adjunk lehetőséget, és minden működni kezd, a gyerek tanul, a felnőtt dolgozik, és egy csapásra megváltozik a generációs szegénységben élő családok élete. Gyakran olvasni a sikeres projektekről, még azok is így nyilatkoznak, akikről tudom, vállalják, hogy nekik is nehéz és kudarcos a munkájuk.

Régebben egy csomó fórumon, ahol az esélyteremtés, az integráció volt a téma, csak én voltam, aki „negatív” volt, mert arról beszéltem, mennyi probléma van ebben az egészben, a többiek mind a sikerekről számoltak be. Én pedig konokul ragaszkodtam ahhoz, hogy mutassuk a nehézségeket is. Mert csak így igaz a történet. Hülyén éreztem magam mindig, mert sokszor javasolták a hallgatóságból, hogyha nekem ilyen nehéz, miért nem kérek tanácsot attól, aki ott ül mellettem a fórumon, és a sikereiről beszél. Más azt mondta, sosem látott még ilyen kiégett szakembert, mint én, nyilván ezért nem vagyok kellően „pozitív”.  Engem meg majd szétfeszített a düh, mert tudtam, nekik sem megy, csak ott úgy beszéltek, mintha gond nélkül haladnának előre. Maximum utána, együttérző lekezeléssel, csendben, a folyosón mondták el, hogy „jó, hát ilyen problémák nálunk is vannak persze…de minek beszéljünk róla? Miért nem hagysz minket egy kicsit örülni magunknak?”

Az élet engem igazol, mert nincsenek gyorsan terjedő, gyorsan eredményt hozó remek modellek, amelyek tömegesen is érzékelhető változásokat hoznak. A problémák nem változnak, sőt, egyre nehezebb a helyzet.

Aztán, ahogy a gyűlölet erősödött körülöttünk, egyszer csak azt vettem észre magamon, hogy én is megváltoztam. Kezdtem megtartani a legdurvább kudarcokat magamnak, nem hangosítottam ki. Mert úgy éreztem, ha elmondom, vagy írok róla, akkor csak a gyűlöletet szítom, hiszen a meggyőzhetetlenül ítélkező emberek igazolva látják magukat, és mivel ők mindig hangosak, csak növelem a bajt. Mert akkor ez terjed majd: „na ugye, hogy nem lehet velük semmit se kezdeni. Na ugye, hogy nem megy.” És ez nem igaz. Mert megy, csak nehezen, lassan, sokszor kell újratervezni a továbblépést, korrigálni az utat, lassítani, visszalépni, türelemmel lenni, majd újrakezdeni.

Persze befolyásol mindannyiunkat a média is, még, ha az olvasottság növelése is mindannyiuknál a legfontosabb, mégis van egy alapvető elköteleződés ma ebben a témában, hogy a gyűlöletet, a kirekesztést kívánja erősíteni egy média, vagy a reményt, a pozitív példákkal. Nyilván, tanul ebből az ember, az egyik oldallal nem kerül kapcsolatba (elég volt egyszer igent mondanom egy megjelenésre, többet nem fog előfordulni), ők, hogy úgy mondjam, nélkülünk is írnak elég gyűlöletkeltő szöveget, a másik oldal viszont a pozitív mellett köteleződik el, erről akar írni. Így aztán sikersztorik sora jelenik meg, ott is, ahol közelről nézve sokkal konfliktusosabb, bonyolultabb a helyzet. Rólunk is, nemcsak másról.

Mert a pozitív szemléletű újságírók pozitív üzenettel szeretnék megszólítani az olvasóikat. És nem hazudnak a cikkben, csupán ezeket domborítják ki, és nem írnak a gondokról, nehézségekről. Mi pedig hagyjuk. Sosem felejtem, mikor egyszer az egyik női magazin a riport idején megkért, hogy vegyek át egy másik blúzt, ne feketében legyek a fotón, mert az nem illik az imázsukba. Ennyire áthatja a riportot a tervezett üzenetet.

Szóval, asszisztálunk mindannyian ehhez. De engem csak feszít belülről, hogy nem jól van így. Nem adunk így reális képet.

A múltkor, mikor arról beszélgettem valakivel, milyen jó lenne egy reális hírlevél, ami nem csak a sikerekről szól, visszakérdezett: „Kinek külditek a hírlevelet?” „A támogatóinknak.”-válaszoltam. „És őket mi érdekli?” -folytatta a fejtegetést. „Az, hogy a támogatásaik milyen mértékben hasznosulnak.” „Akkor minek bombáznád őket azzal, hogy mennyit kínlódsz a napi munkád során? Szerinted őket ez érdekli? Nem, őket az eredmény érdekli. És ha van, akkor azt kell leírnod nekik. Nem pedig odatolni elébük egy nagy kupac problémát.”

Sokat gondolkodtam ezen. Tulajdonképpen, aki olvassa ezt a blogot, vagy a Láthatatlan Magyarország című könyvemet, ők értik, mennyire nehéz és bonyolult a probléma. Aki akarja tudni a nehézségeket, az megtalálja ezt. Aki pedig nem akar ezzel szembesülni, annak elég, ha azt látja, megy a dolog. Talán tényleg ennyi? És tényleg nem kellene ebből morális kérdést csinálnom?

Mégis, valahogy azt érzem, nem jól van így. A sikerkommunikáció nem jó út. Akkor sem, ha hazugságon alapul, de akkor sem, ha a nehézségek elhallgatásán.

Próbálom a kommunikáció oldaláról értelmezni, de nem megy. Belül, bennem, valami nem hagyja. Úgy érzem, nem lenne szabad engednünk, nekünk, terepen dolgozóknak a túl rózsaszín riportokat, cikkeket. Mint ahogy nem engedjük (mi legalábbis nem) a túldramatizált szituációkat sem. Valahogy reálisnak kellene maradnunk. Reálisnak, és normálisnak. Még ebben az abnormális médiahelyzetben is.