A tanodák finanszírozását most normatív alapúvá teszi a kormány. Ami csak így, önmagában nézve a mondatot, elfogadható lenne, hiszen köztudott, minden országban küzdenek a lemorzsolódó gyerekekkel, sosem tudjuk azt elérni, hogy ne legyen ilyen, mint ahogy azt sem, hogy ne legyenek a társadalom perifériájára került emberek.

A felzárkóztatás ilyen típusú intézményesítésének kérdésében azonban van egy fontos pont, amit vizsgálni kell: milyen az oktatási rendszer? Mert, ha az be tudja tölteni esélykiegyenlítő funkcióját, akkor ez a probléma csak kis százalékban érinti a gyerekeket. Ha azonban ez régiókat érintő probléma egy országon belül, akkor érdemes elgondolkozni, megfelelő módszer-e a hibás rendszerre létrehozni egy, annak hibáit korrigáló másik rendszert? Mert míg a kevés lemorzsolódóra koncentráló felzárkóztatás arra épít, hogy vannak és lesznek néhányan mindig, akikkel egyéni módon kell foglalkozni, addig ez, amit most terveznek, ezt a rendszer hibái éltetik és ezek is fogják fenntartani. Vagyis bebetonozza a rosszul működő iskolarendszert.

Hogy miért nem jó ez? Azért, mert a rendszer hibáit sosem egy, a hibás rendszer mellett finanszírozott, annak nem megfelelő működésére épülő intézményhálózat fogja rendbehozni. Az érintetlenül hagyja a rosszul működő iskolarendszert, és próbálja javítani a bajt, amit az csinál. E helyett megfelelőbb lenne az iskolarendszer javítása. Költséghatékonyabb, és hosszú távon mindenképp eredményesebb.

Érdekes megnézni, hogyan jutottunk ide. A lemorzsolódás kockázatának kitett gyerekek, zömmel romák, egyre nagyobb gondot jelentettek az oktatási rendszernek. A probléma régen kezdődött, megoldást a rendszerváltás sem hozott, az egymást váltó kormányok próbálkoztak fejlesztésekkel, többnyire az oktatási rendszeren belül, módszertanokkal, képzési és továbbképzési elemekkel, plusz iskolai támogatásokkal. Eleinte önerőből, később uniós forrásokból. Akkor még volt törekvés arra, hogy az iskola esélykiegyenlítő legyen.

Aztán ez az egész fokozatosan került ki a célok közül. Az állami segédlettel zajló szegregáció mára sosem látott méreteket öltött, a megoldási próbálkozások kommunikálása csak látszatműködéseket eredményezett (Antiszegregációs Kerekasztal, deszegregációs programok). Ezek csak arra voltak jók, hogy úgy látszódjon, mintha foglalkoznának a kérdéssel, kézzelfogható eredményeket, rendszerszintű változásokat azonban nem hoztak.

Közben, még a javítás egy lehetséges útjaként, elindultak a tanodák. Akkor, mikor még a baj nem volt ekkora, és nem is vágtak bele túl sokan. Akkor, mikor még a lemorzsolódó gyerekekről szólt a történet, és az iskolarendszeren belül is voltak próbálkozások. Pályázati finanszírozással történt ez is, az első körben még úgy, ahogy azt a tanodák bevezetői elképzelték. Mondhatjuk úgy is, akkor történt mindez, mikor még nem volt ekkora a korrupció, és nem volt ekkora üzlet a pályázatírás, és a pályázókat a probléma megoldása érdekelte elsősorban, nem a pénz.

A pályázati út, a maga időkereteivel azonban nem alkalmas arra, hogy egy rosszul működő rendszerre folyamatában, hatékonyan hasson. Nem lehet folyamatosságot biztosítani, az új kiírások között hónapok, sőt évek is eltelhetnek, és ha valamiben, hát ebben nem lehet hézag, itt nem lehet felfüggeszteni, majd folytatni a dolgot, itt a folytatás mindig újrakezdést jelent. A jól működő, valós munkát végző tanodák eredményei biztatók voltak. Ha pedig valami végre eredményt mutat, azt vinni kell tovább.

A nagyobb pénzek azonban bevonzották az ügy iránt kevésbé elkötelezett, de az elnyerhető pénz iránt érdeklődést mutatókat is. Az új pályázatokat már átitatta a korrupció. Hallani lehetett mindenfélét, romákat, akik a saját házukban hozták létre a tanodát, amit szépen felújítottak a pályázati pénzből, az elcsalt pénzekről sok történet kering ma is. Új, leginkább roma szervezetek sora jött létre, és nyertek rögtön, milliókat, nulla tapasztalattal, később jöttek az egyházak is, azok is, akik egyébként a tanoda-célcsoporttól az iskoláikat igyekeznek távol tartani.

Aztán, ebben az időszakban, a pályázatírók is beszálltak a történetbe, hiszen a pénz vonzó ott is. Persze az a pályázatonként elnyerhető 30 millió nem nagy pénz a nagyban gondolkodóknak, de ha a nyertes pályázók fele egy céghez kötődik, azért az már jelentős. Újabb köre lett a pályázó szervezetek megalapításának, a célok már rég elvesztek, települések sorára nyertek tanodapályázatot szervezetek, oda is, ahol a statisztikák szerint egyáltalán nem, vagy csupán egyetlen igazolhatóan hátrányos helyzetű gyermek volt. De nem számított ez sem, az sem, hogy sok tanodában alig találni bukdácsoló, roma gyereket, a név nem mutat semmit, a megvalósítók pedig a könnyebb ellenállás irányába mennek, nem taposva azokért, akiknek a legnagyobb szüksége lenne rá. Mert ők nem akarnak menni. Náluk azért is dolgozni kellene, hogy akarjanak, és bent maradjanak. De nincs baj, az adminisztráció jól kidolgozott mezsgyén fedi el a valós képet. A pénz elköltve, a tevékenység igazolva, a létszám is. Az, hogy mennyire hazug az egész, azt az egyre romló oktatási eredmények mutatják.

A nehéz az, hogy a támogatott tanodákban benne vannak azok is, akik a kezdetektől a céloknak megfelelően működtek (már aki szerencsés volt, és belefért a nyertesek sorába, nem úgy, mint az Igazgyöngy Toldi Tanodája). Szóval, olyan szabályokat kidolgozni ebben a korrupt világban, ami a jól működőket is meghagyja, de a csalókat is kizárja, nehéz. A támogatások nálunk már rég nem az eredményesség mentén nyerhetők el, hanem a kapcsolatok mentén. És itt nagy a verseny. A hívószó pedig nem a felzárkóztatás, hanem a pénz.

Nos, itt tartunk most. És itt jön be a tanodák normatív finanszírozása. Mert így nem függenek a pályázati rendszertől. No meg talán azt is remélik, hogy egy ilyen lépés igazol majd valamit abból, hogy a kormány foglalkozik a kérdéssel, áldoz rá, támogatja a felzárkóztatást. Hiszen finanszíroz egy, az iskolarendszer melletti intézményrendszert, aminek pont ez a célja.

Külön megkérdőjelezi a történetet nálam a tanodák gyermekvédelemhez csatolása. Miért van erre szükség? Az iskolai lemorzsolódás csökkentését nem az oktatásnál kellene tartani? Hogyan hat majd a ma már csak kizárólagosan hatósági szerepet játszó intézmény szemlélete a tanodára? Egy magára valamit adó tanoda önkéntességen alapul. Mert a változás első lépése, hogy csatlakozik-e a gyerek önként egy fejlesztéshez…erre építve lehet csak eredményt felmutatni. Ha ez a kötelezően előírt intézkedés része lesz, az vész el, amitől működhet. Hogy akarja a gyerek. Ha a gyermekvédelemhez tartozik, nyilván ott a szakmai meghatározottság is. De a gyermekvédelem nem oktatás. A tanoda személyre szabott fejlesztései oktatási módszertanon alapulnak. Mi a biztosíték arra, hogy nem torzul el ez a más területen szakmai tapasztalattal bírók irányítása alatt? Csak egyetlen okot látnék itt: így szeretnék kiszűrni a jelenleg a tanodákba járó, de nem a lemorzsolódás kockázatának kitett gyerekeket. Persze ez biztosan nem így van, hiszen ahhoz előbb el kellene ismerni, hogy jelenleg nem azok járnak, akiknek kellene…Ennek pedig nyoma sincs.

Én nem hiszek abban, hogy ez megoldást hoz majd. Egyrészt tovább erősíti a szegregációt, feltehetően egy részük az amúgy is szegregált iskolák mellett működik majd. A pedagógusokban tovább erősíti: nem kell küzdenünk, módszertant fejlesztenünk, gondolkoznunk sem, hiszen ott a tanoda, az majd megtanítja délután, ami nekünk nem sikerült délelőtt. Újabb elemmel gyarapodik a „nem a mi dolgunk” rendszere, ami amúgy is jellemzi az egész társadalmi leszakadást. És ugyebár itt nem is az iskolarendszerhez tartozó elemről lesz szó, tehát ez még erősebben hat majd.

És vajon kik dolgoznak majd ezekben a tanodákban? A szakemberhiányos iskolákból szívnak el újabb pedagógusokat? Meg fogja érni átmenni, hiszen a bért ugyanúgy tervezik, és nem mindegy, hogy a kötelező benttartózkodással, és a folyamatos ellenőrzésekkel teli iskolában, vagy a pár órai délutáni munkára korlátozódó, sem szakfelügyeleti, sem tankerületi figyelemmel nem kísért munkaterületen dolgozik valaki. Itt kisebb a felelősség, és az eredmények bizonyíthatósága is. Ha nem lesz elég pedagógus, akkor nyilván nem szakembereket alkalmaznak, ami pedig a szakmaiságot kérdőjelezi meg. (Bár, ha ez érdekelne valakit, akkor talán nem itt tartanánk az oktatással.) A tanoda-szakemberek számára szervezett tanfolyamokon mit lehet ebből a speciális tudásból elsajátítani? Hol van a szakmai értékelés-ellenőrzés tanodákra kidolgozott és kipróbált rendszere?

Azt hiszem, már az elején eltértünk a megfelelő céloktól. És haladunk tovább, téves döntések mentén, rossz irányba. Mert nem a gyerek iskolában való megtartása, hanem az iskolarendszer ugyanilyen formában történő fenntartása lett a cél. A tanoda normatív finanszírozása pedig ezt támogatja.

Ami rémisztő számomra, hogy sokan a szakmából is jónak tartják ezt, és azt mondják: végre. Már rég ezt kellett volna. Lobbiznak azért, hogy megvalósuljon, és azt gondolják, jót tesznek. Ellenzéki pártok programjaiban is olvasható volt ez (nyilván szakemberek ajánlására).

Én pedig azt gondolom, a legrosszabb útra léptünk. A kettészakadt ország egyre távolodik egymástól. Az oktatásban is. A tanodarendszer ilyen típusú beépítése a mai oktatási rendszerbe csak tovább építi a falat, ami a két világot elválasztja egymástól.

Hogy én mit látnék megoldásnak? A tanodák normatív finanszírozására szánt pénzt az iskolákra fordítanám. És tennék még hozzá. Hogy a jól működő tanodák módszertana beépülhessen a leszakadó térségek iskoláiba. Ha már mindenképp így finanszíroznák, akkor szabnék egy időkeretet, mondjuk pár éven belül ott, ahol működik, ott a tanodának felmenő rendszerben fel kellene számolnia magát. A módszertanának, fejlesztéseinek pedig ez idő alatt meg kellene jelennie az iskolában. Módszertani kultúraként, szemléletként, munkaformaként. És beemelnék egy fogalmat, ami túlnő az iskola és a tanoda keretein. Amit már elfelejtettünk. A prevenciót. Hogy elébe menjünk a történetnek végre. És ne csak kullogjunk a probléma után.