Most határidős a HEP-ek (helyi esélyegyenlőségi programok) felülvizsgálata. 2012-ben rendelték el ezek elkészítését, és öt évenként kell értékelni, újratervezni a településeknek.

A helyzetelemzésben a települési önkormányzatnak meg kell vizsgálnia a település esélyegyenlőségi helyzetét és problémáit, majd a feltárt problémákhoz kapcsolódóan kell meghatároznia a helyi esélyegyenlőségi program céljait, valamint az azok elérését szolgáló intézkedéseket. Hogy öt év múlva újra értékelhessenek, és nyilván, mindennek hatására javuljon a helyzet.

Az Igazgyöngy esélyteremtő munkája során a legfontosabb, mindent meghatározó alapvetés lett, hogy az esélyegyenlőség köré fonódó problémákat csak társadalmi beágyazottságában lehet értelmezni, és a megoldási javaslatok is csak így születhetnek meg. Mert minden, mindennel összefügg. Így vált a mi munkánk is, folyamatos értelmezés és tanulás mellett komplexé, és ma már átfogja az élet minden területét. Mert, bár a gyerekek élethelyzetében, sorsában, jövőjében szeretnénk változást elérni, hamar kiderült számunkra, hogy az iskola hatását leamortizáló tényezőkkel is foglalkoznunk kell. Elsődlegesen a családdal, ám, mikor ebbe belekezdtünk, olyan problémahalmazzal találtuk szembe magunkat, amire nem is számítottunk, és aminek az értelmezése is lassú, nagy türelmet igénylő feladat volt. Mert egyedi élethelyzeteket, eseteket kellett visszafejteni, hogy értsük a miérteket, a felelősségeket, a viszonyulásokat a családoknál és az intézményrendszernél is. Ezekből az egyedi esetekből, amit máshol is leellenőriztünk, lett később olyan kép, amiben általánosabb működési problémákat láthattunk.

Lassan, lépésről lépésre bővült a terület, amivel foglalkozni kezdtünk. Amiben aztán elindulhatott a megoldáskeresés is. Muszáj volt értenünk az intézményrendszert is, a feladataikat, nehézségeiket, és nyilván nem vonhattuk ki a dologból az intézményrendszer munkáját, protokollját meghatározó szakpolitika értelmezését sem.

Nos, ebből a tapasztalatból kiindulva, most azt gondolom, ezeknek a HEP-eknek, vagyis helyi esélyegyenlőségi programoknak az elkészítése csupán egy adminisztratív elem, olyan, mintha történne valami, de közben meg nem, mert ebben a rendszerben nem lehet még csak rögzíteni sem állapotokat, helyzeteket. A kapcsolódási pontok megtalálására, a közös tervezésre pedig nincs mód. Mert a központi irányítás és a települési tervezés nem illeszthető össze. Ami települési hatáskörben kezelhető és tervezhető, az a problémák olyan kis szeletét érinti, hogy az esélyegyenlőségi helyzetképen nem tud lényeges változást előidézni.

Mondok egy példát, hogy jobban érthető legyen. Ha egy településen két iskola van, ahol az egyik szegregált, a másik pedig a jobb társadalmi státuszú gyerekek iskolája, az ugyebár esélyegyenlőségi szempontból erősen kifogásolható. Tiltja ezt a köznevelési törvény is, és e miatt indult (többek között) kötelezettségszegési eljárás is Magyarország ellen Brüsszelben. Egy ilyen települési oktatási szerkezet meghatározza a település jelenét és jövőjét is. Ám az oktatás nem a településekhez tartozó elem, hanem a tankerületekhez. A tankerületek pedig központi irányítás alá tartoznak, tehát az ő beavatkozásaikat a szakpolitika határozza meg ebben a kérdésben is. Mire készítsen hát tervet a település? És hogyan?

Aztán ott vannak az adatok. Amire szükség lenne, hogy pontos kép körvonalazódjon. Pl. a közfoglalkoztatottak száma (de ez nem a település, hanem a munkaügyi központok adata), a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeké (ez pedig a KIR, az oktatás központi információs rendszerhez tartozik), a szociális támogatások pontos adatai (ezek ma zömében a járásokhoz rendeltek, kisebb részük a településekhez), vagy a gyámhatósági adatok (szintén járási szinten elérhetők), és még sok más. Ahhoz, hogy ebben pontosan lássanak, naprakész, vagy legalábbis fél évnél nem régebbi adatok kellenének, ám a KSH adatai nem ilyen intervallumúak, sőt, sok esetben hiányosak is. Szerintem ma a nyilvánosan elérhető adatokból nem körvonalazódik hiteles kép esélyegyenlőségi téren. Pedig csak ezeknek a pontos, hiteles összevetésével, elemzésével kaphatnának a települések képet arról, hogy mi a helyzet.

Persze logikus lenne, hogy az ágazatok helyi szinten kapcsolódjanak össze, és vessék össze a naprakész adataikat. De erre sem kapacitás, sem kötelezettség nincs. És itt van a személyiségi jogok védelme, amit a most érvénybe lépett GDPR tovább szigorít, és itt ugye igazán sérülékeny adatokról van szó. Ezek kiadását másik félnek a törvény tiltja. És ebben a történetben szinte mindenki „másik fél”. Kapcsolódási pontok, átfedések, megnyitott utak nélkül. Azt most nem tudom biztosan állítani, de gyanítom, minden intézménynek rendelkeznie kell külön is esélyegyenlőségi tervvel. Ezek vajon települési szinten összehangoltak? Vagy itt is elcsúsznak a szintek, és csak adminisztrációs kipipálás ez is, időnként persze jelentési kötelezettséggel, amiben rögzítik, hogy nem történt semmi, ami problémát jelentett volna?

Aztán ott van még, hogy vannak szociális alapon járó juttatások, pl. az iskolai étkezés, amit a szülőnek kell kérelmeznie, a megfelelő igazolásokkal, hogy kaphassák. Ők meg is teszik ezt, hiszen érdekeltek benne.  Ám az adatszolgáltatásra kötelezett oktatási intézményeknél, ahol sem előny, sem hátrány nem éri a szülőt, ha nem ad le egy, a jegyző által kiállított hátrányos helyzetről szóló igazolást, ami ráadásul időhöz kötött, és hamar változhat is, ott ezt nem teszik meg. (Amiből nincs sem baja, sem előnye az embereknek, annak nem jár utána senki.) Az adatok ott vannak a rendszerben, csak máshol, de nincs központi, a problémában dolgozó minden intézmény számára egyaránt elérhető információs bázis. Tehát itt az egyébként sem elérhető adatok még tovább nehezednek azzal, hogy személyi döntés szintjén is van adatszolgáltatás.

Mennyi fölösleges adminisztrációs munka az, hogy mindenki adatokat gyűjt, rögzít! Mennyi iroda, mennyi alkalmazott! És nem dolgozhatnak egymás adatbázisából, nem alkotnak információs rendszert az egyébként az életükben összefüggő adatok. Amelyek pontosan mutatnák, akár előre is megjósolhatóan a problémákat, amire így lehetne beavatkozási terveket készíteni. Ma, a digitalizáció korában ezt miért nem lehet megtenni?

Szabályozókban, adminisztrációban erős a rendszer. Csak azt látom, más üzeneteket hordoz ez, más képet mutat, mint ami a valóság. Az esélyegyenlőség területén is. Összekötött lábbakkal nem lehet futni, akkor sem, ha kötelezővé teszik. Azt nem értem, hogy ahol nincs mozgástér, ott minek a lehetőségnél magasabb szintű működésekre terveztetni?