Hankiss Elemér ellentétpárjai sokszor eszembe jutnak, mikor az oktatás ellentmondásairól gondolkodom. Mert az iskolában, az olvasmányokon keresztül átadott értékrend, és a minket körülvevő világ üzenete gyakran ellentétes, hogy pl. csak a „takarékoskodj”-„fogyassz”, vagy a „légy szerény”- „légy sikeres”párokat említsem. És persze mióta ezeket sorba szedte, azóta már változott tovább a világ, ma már a „engedelmeskedj” mellé tett „légy szabad” üzenet is visszafordult nálunk az oktatásban.

Amikor tanítani kezdtem, nem volt kérdés számomra, hogy a roma gyerekeket az identitásuk felvállalására kell neveljük, ehhez kell hozzásegítenünk őket. Szépen illeszkedett ez ahhoz az alapelvhez nálam, hogy befele és kifele is ugyanazt mutassuk, az őszinteség, a hitelesség, az átláthatóság egyformán kell, hogy jellemezzen egy személyiséget. Meg akkoriban még azt gondoltam, hogy a világ is e felé halad.

Ma már nem vagyok olyan biztos abban, hogy ezzel segítem őket jól. Mert a világ nem lett befogadóbb, a kirekesztés és a gyűlölet erősödött, és ma azt látom, szerencsésebben alakul azoknak a sorsa, akiken a rasszjegyek nem látszanak annyira, és nem kell, hogy érintsék a kérdést, cigányok-e vagy sem.

Persze nem csak ezen a területen vannak kétségeim, hanem lassan mindenhol. És nemcsak a gyerekek esetében kérdőjeleződik meg bennem egyre több dolog, hanem a szegregátumokban élő felnőttekkel kapcsolatban is. Hiszen rájuk is próbálunk hatni, segíteni őket, az integráció felé haladni velük. Náluk persze már nem kérdés az identitás, ezen ők már túl vannak. És igazából ebben nem is tudunk segíteni, mert nem cigányként mi nem adhatunk tanácsot abban, hogyan kellene megélniük a roma identitásukat. Bár párszor megéltük már velük, mit jelent így kirekesztettnek lenni, hiszen előfordult nem egyszer, hogy mint civil segítőket, rögtön azonosítanak is velük, és a kommunikációban mi is ugyanazt kapjuk, amit ők, de mégsem ebben élünk.

De itt van más, ezer dolog az életben, ami ellenére fordul annak, amit eddig jó iránynak gondoltunk. Annak az ismerete, hogy a többségi társadalomban történő elfogadásuk mitől működne, az nálunk van, hiszen mi ide tartozunk, mi ezt próbáljuk belevinni a kettőnk tudására épülő közös célba.

Mondjuk pl., hogy elfogadóbb lenne velük a környezet, ha a kommunikációjuk változna, és nem használnának durva szavakat. Tesszük ezt akkor, mikor a legmagasabb szinteken hangzik el és nyer megerősítést a legdurvább minősítése másoknak. És persze ha ott lehet, akkor lehet a rendszer minden szintjén (minden irodában) alázni a másikat, mocskos szavakkal illetni, indulatosan. És mi kérjük azt tőlük, hogy ezeket indulat nélkül fogadják el, mert akkor elfogadóbb lesz velük a társadalom!?

Mondjuk, hogy mindig becsületesen és átláthatóan vigyünk végig folyamatokat. Mert ahol nem ez történik, ott a jogállamisággal kerülnek összetűzésbe, és ugyebár a jogkövető magatartás az alapja lenne a befogadásnak. Mondjuk ezt ott, ahol milliók tűnnek el büntetlenül, a korrupció jól bejáratott és új szabályokkal elegyengetett útjain. Persze mondhatnák most, ez messze van tőlük…. ezt úgy sem értik. De ahol ezt nagyban meg lehet tenni, ott kicsiben is természetes.

E heti történet, hogy az egyik családban, ahol nincs tudás a pénz beosztására, és az uzsorából kiszedve próbáljuk segíteni őket abban, hogy a hónap végéig jusson mindenre, az asszony furcsa számlát mutatott. Mert megbeszéljük mindig, mit, mire fordított, és igazolja is, mutatja a ruhákat, cipőt, amit vett a gyerekeknek, ám a számlán nem ez az összeg, és nem is ezek a tételek vannak. Sőt az időpont sem jó. Ilyenkor nyilván felmerül a gyanú bennünk, hogy megint van, aki lenyúlja a pénzt tőlük, és ez egy vásárolt számla, ami sehogyan sem illeszkedik a valósághoz. Az asszony bizonygatja, hogy ezt a számlát adták neki az üzletben.

Megyünk hát vissza a boltba. Tétova vállrángatás a válasz, nem tudják, nem emlékeznek… de írnak egy újat. És írnak. Kibogozni, hogy akkor most ez mi volt, miért nem lehetett ezt rendesen számlázni, a láthatóan megvezethető asszonyt akarták becsapni, vagy egyszerűen így kényelmesebb volt, már lehetetlen. Egy biztos, megint hülyét csináltunk magunkból, mikor próbáltuk a becsületesség, átláthatóság mentén illeszteni őt egy olyan rendszerhez, ami nem ilyen.

A sort hosszasan folytathatnám. Az iskolai kirekesztésig, amiben a pedagógusok állítják, hogy ők aztán nem különböztetik meg a cigánygyerekeket, semmiben. Ez a kifele történő kommunikáció, ám befele, „maguk között” máshogy működik a dolog. Mert a cigányt naponta megszólítják, felelősségre vonják azért, amiért a másikat, a nem cigányt nem. „Véletlenül” csak ő marad ki mindig valamiből, amiben az osztálytársai részt vesznek, és megy ez a méltatlan játék addig, ameddig kimondja: el akar menni ebből az iskolából. Nem akar itt maradni tovább. A színjáték pedig folytatódik: ó, hát ők nem mondták, hogy menjen el innen… de ha már így dönt, akkor nem tehetnek mást, elfogadják. Elvégre szabad iskolaválasztás van….

Vagy a védőnő reakciójáig, mikor érdeklődünk, hogy a most született babának segítsünk-e kisággyal, babakocsival, gyerekholmival, hogy kiadhassák a kórházból. A telefonban is nehezen viselhető indulattal reagál, hogy neki erre nincs ideje, már a harmadik alapítvány hívja fel, és fél órákat kérdezgetik a családról, őt nem érdekli, vigyünk, ha akarunk, és különben is, hívjuk a Gyámhivatalt, ne őt. Nyilván belegondolunk, ha velünk ez a beszélgetés így zajlik le, egy védőnővel, akinek talán nem hatóságként kellene működnie, vajon velük milyen lehet a kommunikációja?

Szóval, egyre nehezebb látni az utat. Lassan úgy néz ki, amit mi vázolunk magunk, és a támogatottjaink elé, az egy idealista vízió. A világ ma más utakat rajzol. A becsületesség helyébe a kiskapukat kereső, vagy nyitó korrupt álláspont kerül. A másikat tisztelő magatartás helyett a másik gyengeségeit kihasználó, őt manipuláló, vagy épp lekezelő, lealázó viszonyulás. A segítségnyújtás helyébe a csak a maga boldogulását néző, önző szemlélet. A megértés, elfogadás helyébe pedig a hibáztatás, a gyűlölet. És ezek az új viszonyulások kezdik kirajzolni ma az előrelépés, a siker útjait.

Olyan ellentmondás feszül ebben az egészben, ami mentén nem beszélhetünk integrációs célokról. Mert a világ, ahova integrálnunk kellene őket, az ugyanolyan elvek szerint kezd működni, mint amiket a kirekesztésük okaiként megfogalmaznak velük szemben. Csak az ő világukban egy kicsit nyersebben körvonalazódnak ezek, míg emitt valami intellektuálisnak és kereszténynek álcázott valamivé építik össze az egészet.

Lehet, hogy az integrációt kell újraértelmezzük. Vagy a világ működési rendjét.