Mikor olyanokkal beszélgetek, akik messze élnek ettől az egésztől, mindig azt érzem, annyira más szférában mozgunk, hogy el sem tudják képzelni, mit jelent ez, mennyire értelmezhetetlen itt az, ahogy ők gondolkodnak az életről, a lehetőségekről. Folyton azon töröm a fejem, hogy tudnám jobban megértetni ezt…. Most újra teszek egy kísérletet. Talán mást is be tudok hívni ebbe a sajátos „való világba”, és, ha valaki belek tudja képzelni magát ezekbe a helyzetekbe, talán másképp néz rá a problémára is.

Szegény, cigány, fogyatékkal élő, homoszexuális, gyerek, idős. Nyilván lehetne még mást is írni, amivel meg lehet élni a kirekesztettséget, ám mivel ezekről tudok konkrét példát is magam elé idézni az esélyteremtő munkánk során, így most ezen mutatom be a problémák halmozódását.

Bár mind önmagában is elég lenne, mégis a valóságban halmozódnak ezek a hátrányok, és teszik nehezítetté a pályát azok számára, akik esetleg még el is indulnának rajta a változás felé. A gyerekek szempontjából közelítem meg, bár kitekintek a felnőtt életig a történetekre.

Nézzük az elsőt. A szegényt. Amikor az alapszükségleteket nem tudják a családban a hónap végéig egyenletesen biztosítani. Mikor sosem elég a pénz. És közben minden a világban a fogyasztásról szól. Jön a gyerek haza, és mondja, akarja, hogy neki is legyen, ami másnak is van a suliban. Pl. mobiltelefon. Vagy tablet. A modern jóléti világ attribútumai. A szegénynek nincs. Nemcsak ez, de nincs márkás ruha, tornafelszerelés, színes ceruza, és nem tudja befizetni az osztálykirándulást sem. Lassan kirekesztődik abból a csoportból, ahol a gyerekeknek van mindaz, ami neki nincs. Dühös lesz. Azt mondja, nem is akarta azt. Nem is érdekli.

Ha szegény és cigány is, a pálya nehezedik. A cigány identitás bevállalásával a gyerekek óvatosan bánnak. Ha szerencsések, és a rasszjegyek nem nagyon látszanak rajtuk, jobb a helyzet. Akinek sötétebb a bőre, haja, az nem tudja letagadni. Akkor minden rosszért, ami előfordul a gyerekközösségben, felelőssé tehető. Fejtetű csak tőle jöhet. Ha valakinek eltűnik az uzsonnája, bármije, ő az első számú gyanúsított. Ki más lenne?! Hiszen neki sosincs, és egyébként is a „vérében van”. Ha konfliktus van, mindig az a megállapítás, hogy nyilván ő kezdi… az már senkit sem érdekel, hogy előtte elhangzott a „büdös cigány” megjegyzés. Aztán lassan beépül nála a kettős hátrány, és beleáll. Ha így gondolják róla, hát legyen. Nem tanul, deviáns lesz. Hisz folyton ezt hallja… És felnőttként sem lesz egyszerűbb az élete. Mert ha csak mellette lesz üres hely a vonaton, inkább továbbmennek. Őt mindig igazoltatni fogják, ha rendőrrel találkozik. Mert gyanús. Figyelni kell rá.

Ha szegény, cigány és fogyatékkal élő, be is zárul a kör. Mert az ő családjában senki sem keresi neki az alternatív fejlesztési lehetőségeket. A korai fejlesztést nem éri el. Amit a rendszerben kötelezően meg kell adni, azt talán megkapja. Iskolás korban. Már, ha van az iskolában megfelelő szakember hozzá. De ezzel nem jut messzire. Az osztályban nincs idő arra, hogy vele külön foglalkozzanak, külön egyénre szabott fejlesztést kapjon. Örülnek, ha csendben elvan. Ha a sérült státusz erősebb, akkor ez nem megy…. akkor a megoldás a magántanulói jogviszony. De tulajdonképpen teljesen mindegy. Amikor kikerül az oktatásból, olyan tudáshiányos, hogy nincs előtte perspektíva. A fogyatékkal élők alkalmazása bármire a falvakban értelmezhetetlen. Maradnak otthon. Van, ahol behívják közmunkára. Elsepreget. Sokat álldogál magában. A többiek folyton szívatják. Csináltatnak vele vicces dolgokat, és kiröhögik. Ő megcsinálja, és nevet. Nem él soká. Nem ismerek fogyatékkal élő idős embert a kapcsolatrendszerünkben.

Nem egyszerűbb a helyzet, ha szegény, cigány és homoszexuális. Örökké a gúny tárgya, gyerekkorától. Egy ideig harcol. Aztán átmegy az egész valami furcsa magamutogatásba. Az iskola kirekeszti. A közmunkából is kikerül, csak a baj van vele.  A megaláztatás állandósul. A család is kiveti. Nem marad meg a faluban. Próbál nagyvárosba menni, ahol találkozhat más, hasonlóval. Aztán nem marad más, csak a prostitúció. De nincs tudás a veszélyekre. A legalján maradnak. Nem élnek soká.

Mi van, ha szegényként, cigányként mégis megél egy tisztes kort? No, nem túl sokat, a szegénység ritkán enged 50 fölé. Ha családja van, nem lesz baj. Figyelnek rá. Akkor csak az egészségügy kirekesztésével kell megküzdenie, ha megbetegszik. Mert pénz nélkül nem egyszerű betegnek lenni sem. Aki maga marad, annak nehezebb a vége is. Annak addig van helye, míg dolgozni tud. Fát vágni, behordani, állatokat gondozni, kerti munkát végezni. Ha dolgozik, és kevéssel beéri, lesz helye. Ha nem bírja már, akkor lesz baj. Akkor nem kell senkinek. Kórház, elfekvő, nem húzza soká. Az önkormányzat temetteti el. A sírjánál nem állnak sokan. Elföldelik. Gyertya nem világít a sírján sosem. Nyom nélkül tűnik el.

És akkor itt van a nagy kérdés. Tehetünk-e valamit a gyerekért? Aki szegény, és történetesen cigány, hogy a kirekesztési faktort ne növeljük. Törvényszerű, hogy mind ugyanarra a sorsra jut? Milyen az a pálya most, amit az iskola nyújt? Az iskola azokra van szabva, akik könnyedén veszik az akadályokat. Akiknek drukkolnak, akiket segítenek. Előttük viszont átléphetetlen korlátok emelkednek, amit szorgos kezek még tovább építenek. Nekik nem drukkol senki. Az ő kezükért nem nyúlnak támogatóan. Mennek, ameddig bírnak, az elején még próbálkozva, aztán egyre lassabban. Később elbuknak, és a mögöttük levők áttaposnak rajtuk. Nehezen kimásznak a pálya szélére és ott maradnak. Számukra a verseny véget ért. A többiek pedig örülnek, hogy eltakarodtak a pályáról. Hogy nem hátráltatják őket. Sokan még ki is köpnek rájuk.

Ha egyszer ezeket megértenénk, talán más lenne. Ha nem sütnénk rájuk a „kirekesztett” bélyeget már az elején. Ha segítenénk őket, hogy máshogy alakuljon az életük. Nem csak értük, hanem magunkért is.