A munkánk lényege a kitartó, türelmes építkezés, amelyben a legfontosabb vezérfonal a „képessé tevés”. Lehet, hiú ábrándnak tűnik, de én pl. hiszek abban, hogy a mi társadalmi vállalkozásunk, ami egy fejlesztés, csak jelenlegi állapotában hordozza a társadalmi, szociális jelzőt, és a jövőben képessé válik olyan vállalkozássá válni, mint a többi. Mert hiszem, hogy akiket fejlesztünk, ők képessé tehetők erre.

De nem egyszerű, mert közben mi magunk is fejlesztésre szorulunk ebben, az üzleti tervezés, marketing, foglalkoztatás, hatósági engedélyek, munkavédelem, értékesítés, stb. mind olyan tudás, amivel, mikor elkezdtük ezt a munkát, civil szervezetként nem rendelkeztünk. De meg kell, hogy szerezzük, mert csak mi tudjuk aztán ezt a folyamatot átenni egy másik világba, ahol szinte minden hiányzik ehhez. Az alapkészségek, a szakmai tudás, a felelősség, a szociális készségek, a tervezés, a pénzügyi tudatosság, sőt, a jövőkép is.

Iszonyatosan szerteágazó munka, amiben nem lehet pusztán erre koncentrálni, mert egy szegregátumban minden változás csak úgy képes működni, megmaradni, ha beágyazódik abba a társadalmi közegbe, amit aztán befolyásol minden, amit a nyomorúság és a tudatlanság generációkon át kitermelt.

Mióta mi magunk is megragadunk minden lehetőséget, hogy ezt az új területet is értsük, és képesek legyünk a törvényeknek megfelelően működtetni és fejleszteni, azt is látjuk, hogy akik ezt a tudást szeretnék átadni nekünk, el sem tudják képzelni, mit jelent ez ott, a terepen. Az egyszerűnek tűnő, más közegben bevált lépések itt értelmezhetetlenek lesznek, sokkal visszább kell menni egy alapozásban, hogy érthetővé váljon számukra az, hogy mit, miért teszünk. És persze számunkra az is világos, hogy könnyen elképzelhető, bizonyos területeket ezek a felnőttek már nem, hanem a gyerekeik tudnak majd átvenni tőlünk. Mert a tanodában az alapkészségek megerősítése sikeres, és egy önkéntesünk ebben a tanévben a pénzügyi tudatosságot is tanítja a gyerekeknek. A fejlesztésünk generáción át ívelő, épp úgy, mint a probléma, ami generációkon keresztül nőtt ekkorává.

De az üzleti tervekben ez nehezen kezelhető. Ott sokkal rövidebb távú tervezések vannak, és ugyebár a megoldás is az a cégeknél, ha egy munkaerő nem felel meg, el kell küldeni, és keresni olyat, aki jó oda. Vagy, ha olyan specifikus képességek kellenek, akkor kitanít, fejleszt a cég is, de ez sosem onnan indul, hogy a szövegértést, szabálytudatot, vagy a figyelemkoncentrációt edzi, mint mi, a munkánk során. Ezért szoktam azt mondani, a mi társadalmi vállalkozásunk terméke az ember lesz, aki a nyílt munkaerőpiacon is helyt áll. A többi, a termékek, csak segítséget adnak ehhez.

Bepótolni mindazt, amit az iskola nem adott meg nekik, sem a család, sem a társadalom, illeszteni mindezt a változó világhoz, megkeresni azt a tevékenységet, amiben ez még a fenntarthatóság célját is teljesülni engedi, nehéz, és egyben nagyon izgalmas folyamat.

A változás azonban, ha ügyesen csináljuk, és teljes beágyazottságban szemléljük, mindenre kihat. Mert a munkahely, a kiszámítható jövedelem meghatározó üzenetekkel ér el mindent, a közösséget, a gyerekeket, a többségi társadalmat is. Ezért tartom nélkülözhetetlennek, hogy a leszakadó térségekben ilyen munkahelyeket teremtsünk, ahol valós fejlesztések vannak, és ezek igazi,  értékteremtő munkához kötődnek.

Az Igazgyöngy modelljében a közösségi magot azok az emberek képviselik, akik munkaviszonyban dolgoznak nálunk, és a legtöbb lehetőséget és fejlesztést kapják. Ők azok, akik a közösségi szabályok kialakításában a meghatározók, hiszen ott élnek, a részei annak, ismerik minden rezdülését, eseményét, összefüggéseit. Amit mi hozzá tehetünk, az a többségi társadalomból jövő üzenet, az elutasítások és befogadások bonyolult rendszerének ismeretével. Változás pedig csak a kettő ötvözésével lehet.

Néha elgondolkodom, afféle tyúk-tojás szemlélettel, melyik erősít előbb. De ezt hiszem, ez az oda-vissza hatás folyamatos, és viszi előre apró lépésenként a dolgokat.

Most pl. a közösség szervezésében. Micsoda utat jártunk már be ezzel is, mire eljutottunk oda, hogy ma hétről hétre összegyűlik 30-40 ember a „programra”! Itt is tudatos az építkezés, a kezdeti, teljesen szétesett közösség változásait napról napra megéljük. Olyan szép történet volt a minap, mikor a foglalkozáson felolvasták az egyik asszony levelét. Beteg lett, kórházban is volt, és nem tudott jönni a heti összejövetelre. Hosszasan írta le, hogy mennyire szeretne ott lenni, és milyen sokat jelent neki az asszonyközösség. Az, ahol ő, nem cigányként is jól érzi magát. És akire mi is számíthatunk. Ezek a nem tervezhető, spontán helyzetek hihetetlen visszacsatolások nekünk is a pozitív változásokról. Korábban elképzelhetetlen helyzeteket élünk meg velük, amelyek minket is építenek.

Persze azért nem ezekre várunk, hanem tudatosak is vagyunk. Most pl. egy olyan projektbe vágunk (OSI pályázat), amiben majd ők, közösségi eseményeket, kirándulásokat, vagy kulturális eseményeket szerveznek meg. Mivel már megmutatták, hogy képesek bizonyos szervezéseket lebonyolítani, pl. adatokat begyűjteni, ruhaosztást szervezni, karácsonyi ünnepséget megszervezni, stb., most nagyobb teret és felelősséget adunk nekik ebben. Egy szervező team fogja a közösségből ezt irányítani, megvitatni, eldönteni, mi lenne a legjobb, és ők szerveznek majd meg mindent, a buszfoglalástól, az étkezésig, a belépőjegyektől, a résztvevők tájékoztatásáig. Mert most azt a tudást szerzik meg, hogy hogyan lehet egy ilyen, külső dolgokat is érintő eseményt megszervezni, az elejétől a végéig, pénzügyi elszámolással. Persze ott leszünk még, a háttérben, a végső felelősség a pályázat kapcsán a mienk, de csak mankónak szeretnénk jelen lenni. Aztán, a következő lépés lehet majd számukra egy egyszerű pályázat megírása, és felelős lebonyolítása is.

Itt, a terepen olyan világosan látszik, hogy nem lemondani kell ezekről az emberekről, hanem helyzetbe hozni őket. És türelmes, értő munkával segíteni a hiányosságok pótlását. Olyan más ez az egész, mint amit az állam csinál. Annyira mások a hangsúlyok, a hatások.

Csak bírjuk továbbvinni. Most ez a legfontosabb.