Sokszor gondolkodom, milyen dolgok jelölik ki az embernek az utat? Mi az, ami mentén elköteleződik, ami arrafelé viszi, hogy látja, érti a célt, azt, hogy mit akar az élettől? Nyilván lehet ezt pozitív mérföldkövek mentén is végiggondolni, meg úgy is, hogy mit NEM akar az ember. Mi az, ami történt vele, és ami azzal egyengette az útját, hogy arrafelé NE menjen. Hogy más utat keressen. Hogy más emberré váljon.

Most e mentén gyűjtöttem csokorba mondatokat. Talán tanulságos így is megvizsgálni a körülöttünk levő világot. Az emblematikus negatív mondatok, és azok hatása mentén. Mikor az ember saját élményű megtapasztalással érezhet át valamit. Ezek az érzések beégtek az emlékezetembe. És, ha elbizonytalanodnék, mindig előjönnek. És megmutatják, merre NE lépjek.

Azt hiszem, mindenkinek az életében vannak ilyenek. És talán az általam megtapasztaltak is előfordulnak másoknál is.

Az első, még gyakorlós pedagógusjelölt koromból való. Amikor valamit másképp akartam, mint a megszokott. Abban a rendszerben pedig (még a rendszerváltás előtt) nem szerették, ha új utakat keresett valaki. A mondat pedig így hangzott: „Jobb, ha megtanulja, hogy be kell állni a sorba. Nagyon sok baja lesz, ha ezt nem tanulja meg.” De ez akkor csak megerősített. És az érzés, amit akkor éreztem, amiben talán az izgalommal teli félelem is jelen volt, megalapozta bennem nemcsak a magam útkeresését, hanem az új utakat keresők támogatását is. Később, kollégaként, igazgatóként erre sokszor támaszkodtam. Hogy akik körülöttem vannak, sose érezzék, hogy be kell állniuk a sorba.

Aztán, kikerülve a pedagóguspályára, egy kis falu szellemileg is poros iskolájába, jött egy újabb mondat. Az igazgatótól. Mert szociometriát szerettem volna készíteni az osztályomban, és úgy tudtam, ehhez engedélyt kell kérni az igazgatótól. A mondat pedig ez volt: „Mi az? Most dicsekszel a főiskoláddal?!” Valószínűleg nem tudta, mi az a szociometria, és így reagált. Emlékszem, elszégyelltem magam. Pedig talán nem nekem kellett volna. Nos, ekkor bevésődött, hogy mindig tanulnunk kell, másoktól is, és a tudatlanságunk miatt sosem szabad megbántani, megszégyeníteni azt, még, ha fiatalabb is, aki többet tud valamiről. Hogy ez egy ostoba reakció. Az ostobák reakciója.

Később, már a roma gyerekek rajzoktatásával foglalkozva jött a következő emlékezetes mondat, ami azóta is a fülemben cseng. Sikeres voltam velük, szerettek, és mások is elismerték a módszereimet. Ez épp elég volt ahhoz, hogy az idősebb kollégák ellenszenvét kiváltsam. Az igazgatóhelyettes mondata, hogy „Rajzolni a hülye is tud, ha matematikát, vagy történelmet tanítnál nekik, akkor megtudnád, mi az a tanítás…” Majd rögtön ehhez társulva az akkori igazgatóé: „A művészet nem része az életnek. Nem erre kell tanítani a gyerekeket, hanem informatikára, meg nyelvekre.” Nos, nyilván nem az ő mondataiktól, de ekkorra már erős volt bennem az érzés, hogy jó úton járok. És a mondataik utáni érzéstől, a tehetetlen dühtől, melynek a vége az lett, hogy ott is hagytam az állami oktatást, az rögzült bennem, hogy nem priorizálhajtuk nagyképűen a magunk világképe, elgondolása és műveltsége szerint mások céljait, életét…csak azért, mert mi nem azon az úton járunk.

A következőt már az esélyteremtő munkám idejéről raktároztam el. A mondat egy családsegítős esetmegbeszélésen hangzott el, mikor hosszasan vitatkoztunk egy roma család helyzetéről. Egy családsegítő akkor így szólt: „Aha, értem mi már a baj. Az, hogy ti „ezekkel” vagytok….” Az asztalnál persze „ezek” is ott ültek, a cigányok, akiket próbálunk segíteni. De ez a megállapítás félelmetesen mutatta, hogy a rendszer milyen. Vagyunk „mi”, a „normálisak”, és „ezek”, akikkel csak a baj van. Hogy valójában szemben állunk egymással, és így próbálunk változást elérni. Megmutatni, hogy ki az erősebb. És lenyomni „ezeket”. Aki meg melléjük áll, nyilván ellenséggé válik, velük együtt. Azt hiszem, ekkor váltottam a szerepet a képviselet megtámogatása mellett mediálóra. És azóta is azon dolgozom, hogy ne egymással szembe helyezkedve, hanem a megoldást keresve dolgozzunk együtt. Ami persze csak így leírva egyszerű.

Aztán, már az oktatási szegregáció kapcsán, a harmadik éve megkezdett egyeztetésben kaptam a következő kettőt: „Minek szólsz bele? Nem is itt laksz, és nincs is közöd hozzá.” „Szerintem mi itt mindannyian egyetértünk, csak egy személy (ez én vagyok) az, aki itt mindig a bajt csinálja, és le kellene vonnia a következtetéseket, és felállnia innen.” Bár most, hogy ebbe belegondolok, itt, ezen a területen talán 10 mondatot is tudnék írni…annyit kaptam már. „Magasabb” körökből is. Pl. „Nem lenne semmi baj ebben az országban, ha nem lennének ilyenek, mint maga, aki abból él, hogy gerjeszti a feszültséget.” Bár ugye az is alapelv, hogyha sokan gondolják másképp, mint te, akkor el kell gondolkodnod a saját véleményed tarthatóságán is, itt mégis más a helyzet. Mert átlátom pontosan a helyzetet, látom az érdekeket, az okokat, és csak itt vagyok egyedül, a helyszínen, amikor képviselnem kell azokat a gyerekeket, akiknek a jövője számomra épp olyan fontos, mint a jobb társadalmi státuszúaké. Megerősítenek sokan, hogy ezen a helyzeten dolgozni kell, de helyileg (még) nem sikerül áttörni ennek a bonyolult érdekrendszernek a falát. De az, hogy nem rekesztünk ki senkit, nálam alapelv. És szerencsére jogom is van ahhoz, hogy ebben a folyamatban ezt képviseljem. Úgyhogy ezek a mondatok arra jók, hogy a saját bőrömön is érezzem, milyen kirekesztettnek lenni, és erőt adjon ahhoz, hogy vigyem tovább az ügyet. Hogy gyerekeknek ezt ne kelljen átélni.

Van még a tarsolyomban ilyesmi….de már csak egyet írok le. Az elmúlt időszakból is van egy mondat, ami a „nem arra” felé terel. Egy forrásmegvonáshoz kapcsolódik, ami nyilvánosságot is kapott. A mondat, egy “magasról jött” telefonban hangzott el. „Minek magának ez a „média-sztárság”? Miért nem hozzám fordul, ha valami gond van?” Miért? Mert sosem akarok arra az útra lépni, mikor fontos ügyeknek háttér-megállapodásokkal kell érvényt szerezni. Mert én tisztán, átláthatóan szeretném vinni a munkámat, az életemet. Amiben nincsenek a szürke zónában köttetett alkuk, és nincsenek a döntéshozók fele alázatos elköteleződések sem, amiben benne van a „Tanú” című film mondata: „Majd kérünk magától valamit…”. Mert ez az íratlan protokoll nem az én protokollom.

Tudom, idealista vagyok ezzel. Az átláthatósággal, a szakmaisággal, meg az ügyek tiszta képviseletével. Mert a világ nem ilyen. Talán ezért is érzem sokszor rosszul magam benne. De nekem valami miatt ezt az utat kellett választanom. A pozitív és a negatív mérföldkövek is erre tereltek. Nem tudom, mi lesz a vége, mennyit formál még rajtam a világ. De attól tartok (koromnál fogva is), hogy már nem sokat.  Viszont mindannyian hatunk a környezetünkre. Próbálom hát formálni én is, legjobb meggyőződésem szerint, abban a mozgástérben, ami nekem megadatott.

Ma pl. azzal, hogy már voltam szavazni.