Mennyit változott a világ pár év alatt… épp ma elevenítettünk fel egy történetet, hogy mikor fiatalok voltunk, egy kirándulást hogyan tett tönkre egy lány a rosszindulatával, mert neki semmi sem volt jó, belekötött mindenbe és mindekibe. Akkor úgy tekintettünk az egészre, mint valami ritka és szerencsétlen helyzetre, inkább egészségi, mentális problémának tudtuk be nála, mintsem személyiségjegynek.

És itt vagyunk most, amikor naponta olvasunk, látunk, hallunk és élünk meg helyzeteket, amikor mindenre indulattal, gonoszsággal, gyanakvással, egyre rémisztőbb módon reagálnak az emberek. Ez már nem lehet egészségügyi probléma, mentális betegség…. Vagy valami titokzatos kór támadt meg minket, ami ezt tömegesen eredményezi? Egy biztos, nagy baj van ezen a területen is.

Amikor a szegregátumokban elkezdtünk dolgozni, éltünk meg ilyen helyzeteket. Itt azonban az irigységet, a szándékolt bántást a nyomorúság hozta, a „van” és a „nincs” egyszerű, de mélyen ható üzenete. És nem ránk irányult, hanem egymásra, vagy, ha mégis ránk, akkor azt az elosztásból adódó nézeteltérések okozták. Mert mindig volt, aki maga szeretett volna dönteni, kinek segítsünk, kinek adjunk, és kinek ne. Magát tette egy nem létező hierarchia tetejére, és támadással reagált, mikor rádöbbent, hogy más a helyzet.

Aztán jött a munkánkban az intézményrendszer szintje. A kiszorítósdi, mert bele merünk szólni a munkájukba. Mert képviseljük azokat, akik magukért nem tudnak kiállni. Itt is volt, és talán van ma is irigység. Mert felénk pozitív fordulnak, rólunk szeretettel beszélnek azok, akik róluk nem. Jön hát erre az egyszerű vád: ja, hát mi az adományokkal megvesszük őket… amit ők nem tudnak megtenni, meg nem is akarnak. Ők a kríziskezelésre, a segítségnyújtásra így tekintenek. Öröm tölti el őket, mikor egy-egy családnál kudarcba fullad a munkánk. „Na ugye…megmondtuk. Nekik sem megy…” És nem értik, hogy miért kezdjük újra a problémás családdal. Sok helyen megkaptam már én is: menjek innen a francba, nem is ott lakom, minek dumálok bele, jól megvannak, intéznek ők mindent nélkülem is.

Kezdetben naponta éltem, éltünk meg ilyen helyzeteket az intézményrendszer szintjén. Mára ez sokat csökkent. Persze pl. a szegregált oktatás kapcsán ez ma is jelen van, megkapom, hogy minek bolygatom folyton, jobb lenne hagyni, nem szólni. Nagyon lehangoló sokszor egyedül lenni olyan emberekkel szemben, akik mind azt bizonygatják, hogy hazudok, vagy azt, hogy úgy sem lehet semmit sem tenni. Olyanoktól hallgatni a probléma letagadását, és a kioktatást, akik sosem jártak a nyomorúságos házakban, a gyerekek életterében. Akik az én tisztességemet kérdőjelezik meg, azért, mert egyenlő esélyhez szeretném juttatni a gyerekeket.

A héten a közvetlen környezetünkben is kibuggyant egy ilyen gáncsoskodás. Egy rakodás miatt, mert a teherautó egy időre elállta a zsákutca zárt végét, ahol az alapítvány épülete áll. A méltatlan, nagy hangú nekünk támadásban sok sértés elhangzott, hogy adományokat „harácsolunk”, ez nem is Igazgyöngy, hanem „Igazrongy”, stb. A kedélyek lecsillapodása után próbáltam egy tisztázó beszélgetést kérni. Nos, ettől sem lettem boldogabb. Mert a lényeg az volt, hogy vannak valami nagy homályban levő arctalan emberek, akiket nem akarnak megnevezni, akik ellenszenvvel figyelik a tevékenységünket, nemcsak itt, ebben az utcában, hanem a korábbi helyünkön is… és azok a szemünkbe nem mondanak semmit, de a hátunk mögött nagyon negatívan nyilatkoznak, és bíztatják is egymást… Mert szerintünk tűrhetetlen, amit csinálunk.

Nos, ezzel már végképp nem tudtam mit kezdeni. Próbáltam az ő szemükkel nézni. Mit láthatnak? Autókat, akik különböző dobozokat, zsákokat, néha bútorokat hoznak. Láthatják, hogy lepakoljuk. Aztán fel, az alapítványi autóinkba. És elvisszük. Feltehetően ennyiből vonják le végletes következtetéseiket.

Persze nem látják, hova kerül, ők ugyan nem mozdítanák „azokért” a kisujjukat sem…. Nem látnak semmit ebből a munkából. Vagyis, látják még a médiaszerepléseinket, a pozitív, a munkánkat elismerő cikkeket, esetleg a díjakat, odafordulásokat, pénzadományokat. Nem látják ezek mögött sem a munkát, sértődötten állnak az ablakban a függönyeik mögött, és mondják: őket bezzeg sosem kereste, keresi senki…. pedig ők is letettek valamit az asztalra. Ami bizonyára így is van. De attól a másikat még nem kellene gyűlölni.

„Mindig nyomul…. tele van már vele minden., mindenhol őt hallani”- hallom vissza. Nem tudják, hogy soha, egyetlen média-megjelenésért sem én léptem, mindig mások kerestek, riportért, véleményért, bemutatóért. És nem is fogadok el minden felkérést. Most is volt egy, az egyik kereskedelmi tv. hívott, hogy elfogadok-e egy jelölést, amiből majd lesz facebook szavazás, meg egy műsor, és a végén majd eldől, ki kapja az adott „címet”. De nem akartam, mert úgy érzem, az általam képviselt ügy nem jól kommunikálható ebben a közegben. És nem is az ügyről szólna, hanem inkább rólam. Ezt pedig nem szeretném, nem élvezném. Ez nem az én világom. Tisztelettel megköszöntem hát a jelölést, és kihátráltam belőle, miközben tudom, tízből kilencen nagyon boldogok lennének a lehetőségtől.

Tudom, nem lehet, és nem is szabad mindenkinek megfelelni. Hogy gyanús az, ha valakit mindenki egyformán szeret, becsül. Ebben a bolond világban én magam is elhatárolódok néha. Mert ma az elhatárolódás korát éljük, most olyan a helyzet, hogy ezzel is meg kell erősítenünk a vonalat, ami mentén az életről gondolkodunk. De arra vigyázok, hogy ne az elhatárolódásokból építkezzek, hanem az odafordulásokból. Így nem is veletek törődöm, kedves irigykedők, gáncsoskodók, hanem azokkal, akik pozitív fordulnak felénk. Akik itt is, a közvetlen környezetünkben is ezzel a viszonyulással közelítenek. A fiatal anyukára, aki megállít a ház előtt, és megkérdezi, behozhatja-e a gyereke kinőtt ruháit? Vagy az óvónőre, aki nyugdíjasként örömmel jön hozzánk hetente önkéntes munkára. Az apukára, aki beszáll a gyerekek művészetis órákra történő elkísérésébe. Sorolhatnám hosszan.

És egyben biztos vagyok. Hogy mi boldogabbak vagyunk, még ezzel a nehéz munkával is, mint azok, akik a negatív hangokból szeretnének töltekezni. Mert abból nem lehet. És veszélyes is. Ugyanis nemcsak a környezetüket mérgezik, hanem magukat is.